Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1954-09-01 / 9-10. szám

ÚJ MAGYAR ÚT

Zsoltárok 128-129.

Róma, 1915. VII. 29.

“Február óta útrakészen várok. De nem lehet. Pedig mindenféle változatot megpróbáltam. Ha Isten nem adott volna hitet, nem tudom, hol lennék. így is kimondhatatlanul keserves tehetetlenül élni, elszakítva mindazoktól, akiket szerettem és szeretek. Május 27. óta javult valamit a helyzet, mert azóta a magyar menekülteknek vasárnaponként istentiszteletet tartok, s némi lelki munkára is van alkalmam. Szörnyű, hogy a magyarság milyen bűnökben fetreng. Szörnyű, hogy micsoda rongydarabok kerülnek ide “magyarként”! De azért mindenütt akad egy-két gyöngyszem, s azóta van valami kis szeretet-féle is körülöttem.

Egészségileg jól vagyok. Szerényen, de mindenem megvan. Bárcsak tudnám ezt rólatok! Itt minden kapható. Dühöng a béke . . . Hiába, két éve kiléptek a háborúból . . . Ha akkor, vagy csak október 15.-án rám is hallgattak volna a “nagyok”! De ennek a sok rothadtságnak el kellett pusztulnia, s talán megengedi még Isten, hogy szörnyű veszteségek után egy “szent mag” újból kezdhesse szegény, drága Magyarország felépítését . . . . Ehhez mindenekelőtt Isten országát és az 0 igazságát kell hirdetni. Ez talán egyedül érdemes és értelmes dolog ma.

Tudom, hogy kaptál Tőle hitet. Élj vele! Ha bármi jön is, ne engedd el az 0 kezét. Neki van hatalma mindenek felett, s akik Ót szeretik, azoknak minden javukra van. Minél többet legyetek CSENDBEN. Kérd és várd az Urat. Ó a szabadító. Majd egyszer jön, mikor nem is gondolunk rá. Összegyűjti népét a négy szelek felöl, s akkor minket is megint összehoz. Hiszem, könyörgöm érte, hogy lelkileg-testileg épen, tisztán, boldogan találkozzunk. Addig pedig ki-ki úgy hordozza keresztjét egyedül, amint azt Isten reámérte. A mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen nagy örök dicsőséget szerez nekünk ...”

Róma, 1915. XII. 28.

“Bizony nagy és szomorú próba volt számomra, hogy nem lehettem otthon dec. 21 .-re. Mindent úgy állítottam be. Rohantam, éjszakáztam, stb., stb., csak hogy Nálatok lehessek. Nem lehetett. Tudom, hogy mindent alázatosan kell elfogadni Istentől, amit az emberre mér, de bizony kimondhatatlanul szomorú voltam. Olyan rettenetesen üres a világ Nélküled, Zoltánka, Emese, Piroska nélkül (pedig neki csak a fényképét láttam eddig!). A nagy szo— 352 —