Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-07-01 / 7-8. szám
Tudjuk, hogy a magyarságnak ez a várakozása és törekvése beteljesedett. Mindegy itt az, hogy magának a reformációnak vagy pedig az általa megújulásra kényszerített katholicizmusból kiváltott ellenreformációnak van-e itt több érdeme. Elég az hozzá, hogy ebben a harcban a magyar szellemi életnek a népi rétegek legmélyéig lenyúló felkavarodása folytán, dacára a mohácsi vész és a török hódoltság századai rettentő pusztításának, mégis százados stagnálásából új fejlődésbe indult a magyar nyelv, az iskolakultúra és Európa szellemi vérkeringésébe való beiktatódás. Szent István mondotta, hogy: Jaj az egynyelvű országnak. Ez a felismerés sokszorosan igaznak bizonyult abban, hogy a magyarság kétarcú és kéttípusú vallási és kultúrális életkibontakozása ennek a népnek nem átka lett, sőt ellekezőleg, minden irányú lelki meggazdagodásának és megerősödésének vált forrásává. Minthogy ugyanis a két vallás harca századról századra meghosszabbítódott, vele együtt ennek a harcnak kultúrális módjai és eszközei is. A reformáció óta tartó küzdelem és verseny a nemzeti élet egészére kiterjedt. Ennek érdekében kellett minél alkalmasabb fegyverré kipallérozni a nyelvet. Ennek a harcnak a parancsa az iskolakultúrában, az irodalomban, a gazdasági életben és a művelődés minden ágában egy percig sem engedte meg, hogy a magyar szellemiség életének forrongó feszültsége ellankadjon. Ez óvta meg attól, hogy az egyhitű és egyvallású latin, szláv, angolszász vagy germán országokhoz hasonlóan elsekélyesedjék és stagnálásba jusson. Ez az állandósult dinamikus készültségi állapot, amely a magyar élet szolgálatán át a benne Való hatalomra, illetve lelki szupremáciára törekedett, alakította ki a magyar élet kétarcúságát és sokrétűségét, amely a magyar gondolkozásmódban, jellemalakulásban és az élet szemléletében a népi életformákig és tartalomig menőleg megnyilvánul. Ki mondhatá ma azt, hogy az egyik értékesebb, a másik hitványabb? Olyan volna ez, mintha valaki ugyanegy ember agyát akarná kettévágni és a szívét kettőbe tépni és megbírálni annak jobb és balfelét. Mind a protestáns, mind a katolikus magyar egyképpen magyar a maga módján, jellemében, érzület- és gondolatvilágában, életfolytatásában egyaránt. Vagy ki tudná a magyarság testéből kitépni Debrecent, Kalotaszeget, azért, mert református, a Barcaságot azért, mert lutheránus, Egert vagy Mezőkövesdet azért, mert katholikus? Pedig mindezeknek egész lelkiségét elhatározólag megkülönbözteti annak a vallásos típusnak az ereje, amely kialakította. Sohasem lehetett volna Petőfi Sándorból Pe-NAGY: A magyar hivatás alaptörvénye — 269 —
