Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-05-01 / 5-6. szám
LESZLEI MÁRTA A gilisztaház A párás, tompa sugárzásban feketének tűnt a fák zöldje. A kisfiú a járda szélén állt és előrenyújtott nyakkal nézte, ahogy a hatalmas bútorszállitó autó bekanyarodott a sarkon. Első pillanatban olyan nagynak és nehézkesnek tűnt, hogy azt hitte, be se fér aZ utcájukba. Le nem vette szemét a közeledő óriásról, csak vaktában nyúlt a szorosan mellette álló pajtása keze után. Kora reggel óta vártak erre a pillanatra. Makacsan, fáradhatatlanul álldogáltak a ház előtt, szemük tüzelt az úttest fehérségétől, mely a déli órák felé egyre nőtt. Az ég is fehérbe fordult lassan, a láthatatlan nap súlyos, vak fehérségbe szőtte s a hatalmas kék autó oldalán lángoltak a fehér betűk. Végre, végre! Mennyit gondolt rá, mennyire várta! Azért — legjobban mégis tüzet szerettek volna. Mindig azt tervezték, hogy ha valamelyikük háza kigyulladna, akkor a piros, csengős-szirénás tűzoltóautó idejönne, egyenesen hozzájuk. Csak nagyon lassan és vonakodva fogadták el a magyarázatot, hogy a tűz nem gyönyörűség, hanem veszély. Nem volt könnyű a fénycsóvás, szirénás, kalandos álmot feladni az okosság kedvéért. Hát érdemes felnőni, ha még egy tűzoltóautót se kívánhat az ember a háza elé? így maradt a költözködés. A házszerű, irdatlan nagy autó odahátrált a bejárathoz s négy markos ember kezdte kihordani a bútorokat. Egy darabig nézték őket. Az emberek izzadó homlokukról hátratolták a sapkát. Vastag nyakukba mélyen belévágott a kötél. Különösen az egyiket nézték nagy elragadtatással, egy fényesbőrű, tagbaszakadt négert, aki rikító sárga bölényt viselt a mellén, az inge közepén. Ez a néger még a legnagyobb teher alatt is vigyorgott és rágógumijából tréfás gömböt fújt, ahányszor a gyerekek mellett elment. Az ablakpárkányra kapaszkodva nézték, hogy ürülnek lassan a szobák. Milyen nagyok lettek — gondolta a kisfiú ámulva. Egész télen sohse volt elég helye bennük szaladgálni. S most egyszerre egészen mások. — Látod, ilyen az, mikor az ember költözik — mondta kicsit fölényesen a barátjának. Az lesúnyta a fejét, nem akarta könnyeit elárulni. Rettenetesen fájt a szíve reggel óta, hogy ő nem költözhet. Egy óvatlan pillanatban aztán beszöktek az ajtón és vadul kergetőzni kezdtek a félig üres szobákban. Hangjuk furcsán kongott a meztelen falak között. — Nem! — kiáltotta az asszony — oda már nem mehettek be, vizes a padló! — A kisfiú megtorpant a saját szobája küszöbén. Miért ne mehetne be? Itt minden az övé volt. Az ágy, a polc, a fehér láda, a kisasztal. Hová lettek? Megdöbbenve állt az ajtóban s nézte az idegen, kopár helyet. Ott, abban a sarokban szokot esténként elalvás előtt mesét hallgatni. A lágy, álmos és színes sarok nem volt sehol. Ezt valahogy nem várta. Eszébe se jutott, hogy szobáját, az ő külön, védett világát is 236 —
