Új Magyar Út, 1954 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1954-01-01 / 1-2. szám
WAGNER FERENC A magyar történetírás 1945. óta I. Középeurópa történetét rövid időközönként átértékelik. Még alig száradt el a nyomdafesték a letűnt rendszer kiadványain, már új célok érdekében dolgoznak a nyomdagépek. A történetírás gyakorlati célú irányzatossága azonban még seholsem jelentkezett olyan kizárólagos formában, mint a Szovjetúnióban, s a megszállása alá tartozó országokban. A történelmi átértékelés mindmáig tartó folyamatát, mint annyi más mozgalmat, Szekfű Gyula indította útjára a Magyar Pedagógusok Szabad Szakszervezete központi székházában elhangzott hírhedtté vált vita-előadásával 1945. kora tavaszán. Ez a mindig közéleti babérokra vágyó történetíró súlyos tévedésnek bélyegezte a Hóman-Szekfű Magyar Történetben alkalmazott elveket, pálcát tört a szellemtörténeti módszer felett, végül pedig kárhoztatta történetírásunk egyoldalú nyugati kapcsolatait. Ugyanaz a Szekfű, aki — Hóman Bálintot messze maga mögött hagyva — nemrég még a mindenáron való németbarátság mellett emelt szót, most felcsapott a keleti szláv orientáció apostolának: W“Az egyedüli következtetés, mely lehetséges, nem egyébb, mint őszintén elfogadni a helyzetet és megtalálni azt a magatartást, mellyel szomszédaink, elsősorban keleti nagy szomszédunk bizalmát megnyerve, az új — és nézetem szerint változhatatlan — viszonyok között Magyarország békés fejlődését biztosíthatjuk”. Történetíróink nagy zökkenők árán tudtak csak a kitűzött célok felé közeledni. Elvi tájékoztatlanságukat növelte a cirilírástól való ösztönös idegenkedésük. A régi gárdát tehát leváltották, de a Magyar Történelmi Társulat és folyóirata, a Századok, csak 1950-ben került teljesen a szovjetnevelésű kommunisták kezébe. Ettől kezdve az átértékelés pozitív irányban folytatódik. Többé már nem elegendő a szellemtörténeti irány megtagadása, hanem érvényesíteni kell a marxizmus felvetette gazdasági szempontokat is. A Magyar Dolgozók Pártja részéről megújuló bírálatban részesítik a történészeket, mert nem tudnak lépést tartani a politikai újjáépítés ütemével. Ez a reakciós magatartás a szomszédállamok kommunista sajtójában még 1948-ban is szálka volt: (^/‘Magyarország a legkésőbben iktatta be fejlődésébe a demokrácia elemeit.” Közben már szünet nélkül harsogott a publiciszika hangja, s Révai Józsefék marasztaló ítélete szerint a szellemtörténeti irány fasizmusba torkollott, elhanyagolták a társadalmigazdasági szempontokat, klerikális, liberális, burzsoá-nacionalista történészeink a feudalista érdekekért szállottak síkra, az amerikai-angol imperializmus szekerét tolják, s ezzel meghamisították a magyar történelmet. A magyar történetírásnak erről a drámai fordulatáról írja a rendszer vezető tör-1) Szekfű Gyula: Forradalom után. Cserépfalvi, 1947, Bp. 122. 2) L. M n a c k o Budapest — iluse a skutecnost, Rudé Právo, Praha, 1948. január 14. — 11
