Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-04-01 / 4. szám
tűnt az utca a szürkületben, mintha egy békés hétköznap hajnalára virradnánk. Lassan merészkedtünk fel az udvarra. A lovak a nagylépcsőházban már a félemeletig megették a karfát és az egyik úgy elgyengült, mióta utóljára láttam, hogy ült. Most láttam életemben először lovat ülni. Szeretett volna odamenni ő is a karfához, amit a többiek lassan elrágtak előle, de nem volt ereje. Közben váratlanul, — mint mindig, megjelent Pista is. Rögtön köréje sereglettünk és elpanaszoltuk, hogy majd szomjan halunk. Mondta, hogy szemben a Törökfürdőben még van viz, ott természetes meleg források vannak, és a városi vízszolgáltatáshoz semmi köze. A Török-fürdő talán negyedórára volt tőlünk, de ez most mérhetetlen távolságnak tűnt. Rettenetes érzés volt arra gondolni, hogy ki kell lépni a biztonságot adó pincéből és el kell indulni arra számitva, hogy bármely percben darabokra szaggathat a lezuhanó akna. Pista felajánlotta, hogy hoz vizet. De elég két vödör ennyi embernek? — Én megyek — jelentette ki a bankámé és ha lehet, rögtön meg is fürdőm. Ez már mégis csak sok, hogy az ember tetveket találjon magán... — Elindultunk vödrökkel felszerelve és ahogy kiléptünk a házból, mindenki ösztönszerűen futni kezdett. — Csak nyugalom — csitította a népet Pista. — A bombák elől nem lehet elszaladni. A többi kapualjból leselkedők is felbátorodtak, amikor megláttak minket és néhány perc alatt a kis csoport a vödrökkel, körmenetté dagadt. Futólépésben menve, végre elértük a földszintes fürdőt. A kaput elvitte a légnyomás és egy hatalmas kőbuckán kellett átmászni, hogy bejussunk az előcsarnokba. A színes mozaikpadlón két döglött ló hevert szétvetett lábakkal és a hasuk annyira fel volt puffadva, mintha pukkadásig lennének vízzel. Óvatosan kikerültük a tetemeket és az egykori forgóajtó helyén tátongó űrön keresztül, átjutottunk a széles folyosóra, ahonnan a fürdőmedencék nyíltak. Itt békében, fehérköpenyes fürdőszolgák fogadták udvarias meghajlással a vendégeket és a hatalmas kővázákban szebbnél szebb pálmák sorakoztak a falak mentén. Ha nincs Pista velünk, akkor biztosan eltévedünk a medencék rengetegében. Meg kellett találni a központi csaprendszert, amelyen keresztül kapta a forró, kénes vizet a fürdő. Kis teremhez értünk. — Itt lesznek mindjárt a csapok — mondta Pista és előre ment, mi utána. De egyszerre mintegy varázsütésre a tömeg megtorpant. Nem értettük, mi történt. Előbbre mentünk és akkor megláttuk a halottat, a medence alján. Talán egy félméter magas, sötétzölddé nyálkásodott vizen lebegett, meredt, nyitott szemekkel, tátott szájjal. A ruháját már annyira szétette az elmúlás és olyan vastagon borította a penész, hogy nem lehetett tudni, német volt-e vagy magyar, civil-e vagy katona. Súlyos és szép igazságszolgáltatás, hogy a halál nem ismer sem nemzetiségi, sem elvi különbséget. A medence körül járhatatlanná szántották az aknák a kövezetei. — Nem tudunk eljutni a vízhez, jajdult fel valaki és Ilus hangosan, hisztériásán sírni kezdett. — Várjanak egy kicsit — mondta Pista és eltűnt a romok között. Néhány perc múlva visszatért egy súlyos, vastag deszkát a vállán cipelve. Keresztül fektette a medencén és fürge léptekkel átszaladt rajta. — Lehet jönni — kiáltotta, — vígan megbír egy embert... 22 Lassan, halálos némán megindult a menet. Szomorú, meggyötört polgárok, kizökkenve a hétköznapok nyugalmas biztonságából, tétován, tántorogva egy síkos, keskeny deszkán és a medence alján a halott, ahogy bámul felfelé, mintha számolná a lépéseket, hogy ki, hogyan jut át a másik oldalra. Akik minden baj nélkül átértek a viz felőli oldalra, úgy néztek ránk, mint az üdvözültek a tisztítótűzbe menőkre. Hiszen elég egy félszeg mozdulat és aki ügyetlen, beesik a halott mellé. Valami idegtépő reszketés vett erőt rajtam, amikor én kerültem sorra. Többen mondták, hogy várjam meg őket ezen az oldalon, de elviselhetetlennek tűnt a gondolat kettesben maradni a halottal. És ha anyám sem megy, akkor alig lesz valami vizünk, és ki tudja, mikor tudunk jönni újra. Megindultam hát a deszkán és úgy tűnt, hogy két hegy között kifeszitett drótkötélen megyek. A közepe táján lehettem, amikor megingott a deszka, hangosan feljaj dúltam és térdre estem, a halottal voltam egy vonalban. Pista két ugrással mellettem termett és átvonszolt végre az ígéret földjére, a másik oldalra. És most feledve mindent, őrjöngő vággyal rohantunk a vízcsapok felé. Ezen a részen úgy megrongálódtak a csapok, hogy áradásként zuhogott a forró, kénes víz. Az első korttyal véresre égettük a szánkat. A bankámé lerántotta magáról a blúzát és az egyik tuss alá állt, amely csodálatosképpen működött. — Agyon égeted magad, kiáltotta felé anyám. — De hiszen ez hideg, — visitotta vissza újjongva. Valami elképesztően nagy érzés az, amikor a viszkető, izzadt, tetücsipte bőr vízhez jut. Egy kis darab szappan kézről-kézre járt és örökre szivünkbe fogadtuk Ilust, aki kölcsönadta. Megszűnt a szemérem és a nemek közti különbség fogalma. A tábornokné meztelen felsőtesttel a kombinéját mosta és Ilus csípőig felhúzott szoknyával a lábait és combjait sikálta. Az őrjöngő örömöt hirtelen fagyos rémületté változtatta egy közelben lezuhanó akna. Villámsebességgel kapkodtuk magunkra ruháinkat és megindultunk visszafelé a szinűltig telt vödrökkel. Most újra a megoldhatatlannak tűnő feladat: átjutni a medencén. Az aknák egyre sűrűbben zuhogtak. Pista legalább tízszer szaladt ide-oda a gyengébbektől átvéve a vödröket. Az utcán a falakhoz lapulva futottunk és a drága viz egyre jobban öntözte a földet, minél jobban szaladtunk. Amikor beértünk a kapun, kimondhatatlan öröm fogott el mindenkit. Elfelejtettük, hogy egy bomba elsöpörheti a házat, csak azt tudtuk, hogy az aknák és gépfegyvergolyók ellen védenek az áldott öreg kőfalak. Az udvaron áthaladva a pince felé a nagylépcsőház mellett vezetett el az utunk. És akkor valami ellenállhatatlan kényszer fogott el, hogy vizet vigyek a lovaknak. Mindkét vödröm még jó félig volt. Ha nem halok meg még ma este, vagy holnap reggel és megérem az emberi kor legfelső határát, akkor sem fogom elfeledni ezt a pillanatot. Először az ülő lóhoz mentem. A nyöszörgő és ujjongó hang, amit kiadott, nem sokban különbözött attól a kiáltástól, amit mi hallottunk előbb a fürdőben. Egész testében remegett és szinte kínlódott a gyönyörtől, ahogy végtelen kortyokban húzta a vizet. A többiek is meglátták a nagy eseményt és tántorogva imbolyogtak lefelé a lépcsőn. Gondosan kellett beosztanom, hogy mindegyiknek jusson. A tekintetük félelmesen emberi és hálás volt. Dülöngélve álltak körülöttem, ínyükről csurgóit a vér és szemükből gennyes könny folyt. Ahogy mentem le a pincébe az üres vödrökkel, a szivem olyan könnyű és boldog volt, mintha gondtalan béke lenne és éppen most kaptam volna egy gazdag és feledhetetlen ajándékot.
