Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-04-01 / 4. szám
orvost kerítsen. A Doktor először megsértődött, de amikor látta, hogy nem tudja elállitani az ezeredesné vérömlését, hirtelen nagyon csendes lett és elvonult. A főügyésznek tegnap levitte a lázát az ultraszeptil és most egy láthatatlan fórumtól kéri ki magának azt a minősíthetetlen szemtelenséget, hogy a lakását megrongálták. — Kint van a svájci zászló az ajtón, — rikácsolja. — Mi semleges lakás vagyunk! Ügyet sem vetnek rá. A bankámé az ágya mellett térdel és imádkozik, összekulcsolt kezében tartja ékszeres zacskóját. Ilus szőke haján vastagon áll a korom és a szegény kis csecsemő lélekszakadva üvölt a rémülettől. Megjelentek a vendéglősék is, rettegve a népitélettől a lóbankett miatt, de senki sem törődik velük, átnéznek rajtuk. A halál olyan közel járt, hogy elmosódnak az emberi indulatok. Szótlanul tudomásul vesszük, hogy a vendéglősék leköltöznek. Már a földszintet sem tartják biztonságosnak, egy emelet elfogyott a fejük fölött és a légnyomástól nem hallanak. Az ezredesné az ágyán fekszik és folyik a vére. Az erőszakos, tolakodó asszony megdöbbenve néz bennünket, még most is alig fogja fel, hogy őt lökte először mellbe a sors. Végre megjelenik Pista az orvossal. Az megborzadva mondja, hogy tőlünk a negyedik ház romokban van és a Vitéz-utcai bérpalota téglacsomóvá roskadt össze. A Vitéz-utcai ház pincéjében fulladásra vannak Ítélve, ha nem tudják kiásni a vészkijárót. A környező házakból elindultak a férfiak, hogy megkíséreljék a segélynyújtást. A mieink is mennek Pistával az élükön. Valami rettenetes nyugalom van bennünk. Felrobbant a vonat és mi élünk. A kezemet a számhoz szorítom, hogy magamba fojtsam a kiáltást. Kiáltani kellene a kíntól, ha arra gondolok, hogy mi is lehetnénk a Vitéz-utcai ház élve eltemettjei. A délutánt igy vergődöm végig, fuldoklástól eltorzult arcokat látok magam körül és azt képzelem, hogy mi vagyunk a betemetettek és minden lélegzetünkkel az életünk időtartamát fogyasztjuk. Ez a kísértő vízió egy pillanatig sem enged nyugton. Csak valakinek el lehetne ezt mondani, akkor megkönnyebbülnék. Elmegyek a nagypincébe és leülök Radnai úr mellé. Becsukja a Heinét és rámnéz. Mi baj van? —■ kérdi. — Beteg? — Fulladozom, Radnai úr, nem kapok levegőt... — Jöjjön fel egy kicsit az udvarra — ajánlja és zsebreteszi a könyvet. A nyögdécselő ezredesné ágya mellett megyünk el. Sebláza van. A Doktor úr ül mellette töprengve. Átmentünk a nagylépcsőházba a lovakhoz. Elszörnyedve vettem észre, hogy az egyik a lépcső karfáját kezdte enni és most is azt rágicsálja. Felsebzett ínyéről véres nyál folyik a szügyére. Ezeknek nem jut egy golyó — mondja Radnai úr olyan hangon, mintha átkot szórna. Körülöttünk lőszervonat robban, a vendéglő zsúfolásig lőszerrel, az ágyuk szétolvadnak, mert szünet nélkül ideérnek és ezek a nyomorult állatok éhen és szomjan pusztulnak itt. A lovak nyihogva körülállták minket és véreres, rémült szemeikkel a szemünkbe néztek. Nem tudtam elviselni a tekintetüket. Lehajtottam a fejem. Az egyik közelebb lépett hozzám és megbökte a fejével a hátamat, mintha arra ösztökélne, hogy menjek már vízért és ennivalóért, könyörüljek meg rajtuk. Valami hihetetlen erejű bánat Toppantott össze. Átöleltem a ló nyakát és ráborulva sírni kezdtem keservesen. Radnai úr húzott el és a kezemnél fogva vezetett vissza a pincefeljárathoz. Végigsimította a hajam. 20 — Szegény kis gyerek, szegény nemzedék ... Kár értük. A legfelső lépcsőnél megálltam. — Nem tudok visszamenni a pincébe — mondtam Radnai úrnak. — Ránkomlik és megfulladunk . .. — Nem lesz semmi baj — mondta szelíden Radnai úr, — most már nem lesz semmi baj ... jöjjön csak le . .. — Maga nem fél? — fordultam felé hirtelen. — De. Rettegek. Rettegek a fulladástól, a családomról sem tudok semmit és néhány hisztériás ember szeszélyétől függ az életem. Mikor jelentenek fel mégis, vagy szólják el magukat, hogy zsidó vagyok . . . — Nem, ettől ne féljen — nyugtattam meg. — Ez eszébe sem jut senkinek. Szótlanul lementünk. Radnai úr visszaült a székére, elővette a kis antilopbőrbe kötött Heinét, de láttam, hogy nem olvas, csak néz maga elé mozdulatlanul. Ha óra felé visszaérkeztek a férfiak anélkül, hogy a vészkijárat nyomára akadtak volna. Fiatal leány és fiatalember jött velük. A lány huszonkét-huszonhárom éves lehetett, vacogva húzta össze magán a bundáját és egy percre sem engedte el a fiú kezét. Elcsöndesedve figyeltük őket. Kik ezek és mit akarnak? Pista megszólalt: A Vitéz-utcai házból vannak. .. Vízért voltak, amikor a robbanás történt, csak ők maradtak életben... itt kell maradniok, mert az utcán nem kóborolhatnak. Remélem, befogadják őket... majd én szerzek valahonnan ennivalót nekik ... Meredten néztük őket, mintha kisértetek lennének. A fiatal pár itt velünk szemben már nem tartozott a reális világhoz. Hitetlen Tamásként meg kellene őket érinteni, hogy valóban élő, lélegző emberek-e? Ilus szólalt meg váratlanúl és a karján a csecsemővel megindult feléjük, mint egy megigézett: — Oh, Istenem, én látom, hogy ezek szeretik egymást ... milyen fiatalok... a halál is megkönyörült rajtuk... mit tehetnék értük... a lakásomból, ha még van benne ép holmi, lehozhatnak, amit akarnak és megfelezem velük az ennivalómat is. A bankámé edényeket ígért, a vendéglősné a kezükbe nyomott egy konzervdobozt, a medikus megkérdezte, hogy nem fáj-e valamijük. Elemi erővel tört ki az emberekből a szeretet. Mintha végre kiegyenlíthetnék végtelen hálájukat a sors iránt. Pista a Doktorral lehozott Ilus lakásából egy széles díványt, takarókat. Aztán elmentek kettesben ennivalót lapni egy Fő-utcai fűszerüzletből. Ez volt az első alkalom, hogy a Doktor is kimerészkedett a pincéből. A bankámé utánuk szólt: — Hozhatnának egy kis pörköltnek valót is... A vendéglősné halálsápadt lett, érezte, hogy ez a mondat ellene irányúi. De a bankámé folytatta: — A ló éppen olyan állat, mint a disznó, csak az a fontos, hogy friss legyen, — én már nem undorodom tőle ... éhes vagyok ... A többiek sem szóltak semmit, de ez a mondat olyan volt a vendéglőséknek, mint a feloldozás. Ilus átköltözött a mi pincénkbe és az ő kis szenesfülkéjét átengedte Évának és Gábornak. így hívták a fiatal párt. A főügyész a lázával küzködve szintén tudomást vett az eseményekről. Úgy feküdt az ágyában, mint egy vén, izzadt pók és Éva felé kiáltott: Meg vannak esküdve, kisasszony? Rendes világban csak házasok alszanak együtt. .. De most nincsen rendes világ, vénember — szólt rá váratlanul Radnai. — Fegyelmezze az epéjét egy kicsit és ne ártsa magát a mások dolgába ... — Mi szeretjük egymást, kérem — mondta szelíden
