Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1953-04-01 / 4. szám

FERDINANDY MIHÁLY A magyar Akropolisz Gallus Sándornak EZERKILENCSZÁZHARMINCBAN, mikor én nyol­cadik gimnazista voltam, anyámmal egy szép későta­vaszi délutánon Pesten jártunk s úgy hat óra tájban indultunk visszafelé a Várba. A Várba, ahol az anyai ősök régi háza állott, amelyben magam is szinte egész életemet töltöttem — egészen 1938-ig. Egyike volt azon sajátságos, csak a Magyar Medencében észlelhető késő­délutánoknak, melyek egy hűs, fanyar és friss délelőtt ízeivel és hangulatával vannak tele. Mi ketten, anyám meg én, a Hídon mentünk át, mely a Magyar Táj két felét, kettős lelkű, de egylényegű két felét a magyar emberi munka jogán és erején kapcsolja össze és hordja a Legnagyobb nevét, ki keresztnevével a Még- Nagyobbra mutat vissza, ki tévé, hogy vagyunk. Ezek a mélyrefogó reminiscenciák bennünk, kettőnkben, ak­kor s ott, a sorserős hídon, nagy képeket hívtak elő s e gondolatoknak mintegy folytatása volt a ritka s ün­nepélyes meglepetés, mely odafönn, a siklóból kilépve, várt reánk. A Királyi Palota kertje, mint akkoridőtt csak igen elvétve, nyitva volt, s mi beléptünk, hogy a Szent Koronát hordozó kupola előtti kiszögellőről, ahon­nan a Szavojai Herceg vasképe szemléli a kardja vissza­vette Országot, egy pillantást vessünk a már lassan­ként az alkony fátylaiba takarózó Pestre. Az Országház, amelynek építését nagyapám vezette s amelyben aztán apám és nagybátyáim morogtak az ellenzék padjairól a Habsburgok ellen, visszanézett reánk; két újját égre­­tartva esküdött a Belvárosi meg az Egyetemi Templom s messzebbről buzogányos öklét rázta Kálvin egyházá­nak magános tornya. A kiszögellőről a Vár hosszában is elnézve, idefehérlett Buda legszebb háza: a Sándor Mindez természetes, hiszen a megszállók e magatartá­sukkal bizonyítani kívánták, hogy a yaltai egyezmény értelmében tartózkodnak a megszállott ország társa­dalmi rendjének átalakításától. A Szovjetúnió 1945- ben olyan politikai rendszert valósított meg a kényére­­kedvére kiszolgáltatott országban, amilyet akart. Ami­től azonban Kremlint egy időre visszatartotta akkori két legfőbb nemzetközi törekvése: Amerika meggyőzé­se, hogy nyugodtan szélnek bocsáthatja fölényes fel­szerelésű hatalmas hadseregét, és a nyugati hatalmak­kal aláírassa a szovjet érdekeknek megfelelő békeszer­ződéseket az uralma alatt tartott országokkal, hogy a Szovjetúnió ezekkel együtt jelentős csoportot képvi­seljen a világ új legfőbb politikai szervezetében: az Egyesült Nemzetek-ben. Sem 1945-46-ban, sem azután nem kezdődött és nem győzött forradalom Magyaror­szágon, hanem az idegen hatalom lenyűgöző katonai fölényére s az általa megszervezett, részben fegyveres alakulatokra támaszkodva fokozatosan a maga mintá­jára alakította át a magyar közintézményeket és tár­sadalmi szervezetet. Nem kellett ehhez semmi mesteri “szalámi” vagy “retek”-technika, csak egy 200 milliós nép katonai fölénye. (Folytatjuk) palota — a Miniszterelnökség —, idesárgállott a régi Minorita templom — a Várszínház — ódon apszisa s idebarnult a Koronázó Templomnak a Halászbástya fehér karéjára kikönyöklő karcsú és mégis méltóságos teste. Túl a Városon, a keleti sík irányából Rákos izent, a még nem házba-szorított ország szerbe gyűlésének régi színpada; mögöttünk pedig, s a nagy Palota mögött, melyben IV. Béla óta tanyáztak az Ország királyai, a Gellérthegytől a Sashegyen át, a Svábhegyen át meg a Jánoshegyen át egészen le a Dunáig óriási félkörben fogta körül a Vár tiszteletes dombját, melyen meg­hitten állott egymás mellett a Palota és a Templom, a budai hegyek koszorúja: az Örök Táj, ahogyan gyer­mekkorom óta hívtam. S midőn mindez ott, a koronás kúpola alatt felviláglott két álmodó magyar szemében, egyszerre a középen állásnak, a szent táj kúlcsa bírá­sának oly hatalmas, oly biztonságos, boldog és teljes érzése kerítette őket bűvöletébe, amihez semmilyen kairós-élmény nem volt hasonlítható. Akkor és ott, mint sejtés és látomány már megjelent bennünk az a gondolat, amit huszonkét esztendő múlva, Gallus Sándor, a magyar sors ausztráliai töprengője eként fe­jezett ki: “A magyar honfoglalás szétfeszítette az európai és ázsiai ember közvetlen érintkezésének vonalát s a két kontinens közé beépítette az Árpád-birodalmat.” Bogotái német barátom, Volkening Ernest doktor, Burgundiáról szóló tanulmányom kritikájának alátá­masztására küldött nekem egy mind formáját, mind tartalmát tekintve nagyon különös kis munkát, amit egy worms-i városi levéltárnok, Dr. Friedrich M. Iliért írt. Ez nem szorosan vett tanulmány, nem is esszé, hanem — talán — a szónak legjobb, legmagasabb ér­telmében vehető német nagybirodalmi politika: Római Szent Birodalom. A cime ez: “Specula Vangionum. Ausblick auf das Forschungsgebiet des Wormser Rau­mes.” Bevallott céljában nem is kíván más lenni, mint felhívás históriai “Heimatforschung”-ra. Az ám, de minő alakot takar ez a szerény köntös! Csak 15 oldal az egész kis mű. Hanem a fejezetcimek — németül és latinul — már elárulják szerzőjük nagyon is messze­­tekintő szándékait. így szólnak: 1. “Der Wormser Raum: Pagus Wormatiensis.” — 2. “Schaubühne des Reiches: Theatrum Imperii.” — 3. “Weltspiel der Ge­­schicte: Spectaculum saeculare”. — 4. “Kernland des Reiches: Metropolis Imperii.” A mű első mondata így szól: “1800. táján a wormsi püspökség és a város birodalmi inmediatitásának meg­szűntetése folytán egy politikai értelemmel is bíró wormsi táj utolsó maradványai is megsemmisültek. Minden fővárosi funkciótól megfosztva a város egy jelentéktelen vásárteleppé volt kénytelen visszafejlődni.” Worms egykori, voltaképeni jelentősége a második fejezetben világosodik meg. Egy részlettérkép megmu­tatja a minden oldalról hegyekkel körülvett katlant, amelyben fekszik. Rajta a Rajna vonul át, mely a déli német hegyes vidékről jön és az északi német lapos 10

Next

/
Oldalképek
Tartalom