Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-03-01 / 3. szám
\ VAJAY SZABOLCS A Nobel-dijas Lagerkvist A lélek tisztasága és a természet közelsége egy írói egyéniség kristályszövetén átszűrve gyakorta csendül össze a természetfölötti, a mesecsoda, vagy a halálvágy időtlen kategóriájában. Mithosz, mese és lélektani regény csak kor- és kultúrfej lettség szerint elkülönülő három aspektusa egyazon belső tartalomnak, mely a maga bonyolult egyszerűségében közeliti meg a nagy természet apró csodáit és az emberi lélek mélységes rejtelmeit. E két pólus között szinte láthatatlan huzalt feszített valami magasabbrendű Törvény. És ezen a huzalon melódiát csiholni adatott némely kevesek kezébe a vonó. Európa minden népe közül a skandinávok maradtak legtovább közvetlen kapcsolatban a romlatlan természettel. (S itt a “természet” szó nemcsak exoterikus jelentésében értendő). Mint ahogy itt élnek Európa utolsó nomádjai, — a lappok, — itt ment végbe az utolsó európai boszorkányégetés is. De ugyanakkor itt született Wotan és az Azok, az Edda és a népmeséknek az az ezernyi sokasága, melynek tárházából Andersen írásai és Nils Holgersson csodálatos utazása csak halovány visszhang. S mikor az ősi mithosz az elpolgárosult mesén át psychoanalyzissé tudományosul, itt jelenik meg Ibsen, Strindberg és Knut Hamsun is. A természet külső és a lélek belső végtelenségében való bolyongás adja meg Pár Lagerkvist műveinek alaphangját. Nála a természet világmindenséggé szélesül, a lélek pedig túlvilággá mélyül. Selma Lagerlöf kristálytiszta világképe azonban Lagerkvistnál már gyakorta torzító tükörből vigyorog vissza ránk. A tükör azonban nem maga a világkép, hanem mi vagyunk: a mai kor talaj tvesztett, természettől elszakadt és lelket senyvedni hagyó embere. Pár Lagerkvist az irodalom minden berkét bejárta. Regény, novella, színdarab éppúgy fakadt termékeny tolla nyomán, mint esztétikai tanulmány, kritika, vagy expresszionista paradox. Mindenütt kivételeset alkotott, s ha a svéd világnyelv lenne, már régesrég mint európai szellemóriást tisztelnők. De őt is kishiján elérte az Adyk és Gárdonyiak végzete: nyelvi nehézségek miatt híre-neve alig juthatott túl a skandináv államok tágabb pátriájának határain. Ám 1925-ben a Svéd Királyi Akadémia Pár Lagerkvistnek ítélte az irodalmi Nobel-díjat. Ezzel nemcsak egy kivételes tehetségű írót jutalmazott érdeme szerint, de eleget tett egy európai hivatásnak is: felfedni a rejtett kincset a művelt világ minden irodalomszerető, gondolkodó emberfője számára. Lagerkvist műveit azóta 32 nyelvre fordították le. Magyarul még semmi sem jelent meg tőle. A Vasfüggönyön túl a Nobel-díj is burzsoá mákony. Vasfüggönyön innen pedig annyi szellemi imperativust közönybe fullaszt a gond, a ránemérés, a taposómalom. De nézzük egy kicsit a lagerkvisti művet. Színházi kísérletei egy Copeau, vagy Gordon Craig merészségével vetekszenek, s bizonyos tekintetben már messze meghaladják Pirandello nagy forradalmát. Mindaz, ami a “Hat szerep keres egy szerzőt” írójánál formatörő lázongás, Lagerkvistnél már szerves tartalmi elemmé higgadt, természetté szélesül. Sokszor ugyanazt a témát darab és regény formájában egyaránt feldolgozza: “Aki kétszer élte életét”, “A bakó”, “A bölcsek köve”, stb. Önéletrajzi szemelvényeiben gátlás nélkül tárja fel lelkének mithikus örvényeit, az ősnyugtalanságot, az Ember és a Halál viszonyának ős-borzalmát és ős-bizalmaskodását. A természetfölötti nála nem a természet “fölött” van, hanem annak egyenes, magától érthetődő meghosszabbításában. Korlát csak korlátolt ember számára létezik. Az “én”-tői a “világegyetem”-ig minden egyetlen nagy átmenet. A mithikus képzelet és a modern lélektani ismeret szakavatott elegye szövi át meg át két legismertebb regényét: “A törpé”-t és “Barrabás”-t. A törpe egy renaissance udvar bohóca, ki szemszögének torz nézőpontjából vizsgálja a XV. század nagy európai átalakulását. A törpék világában sok minden halálosan komoly, amin a cicomás udvari nép könnyesre kacagja magát széles jókedvében. És sok komoly világesemény nagyképűsége becsmérlő mosolyra készteti a törpét, aki annyi mindenen büntetlenül tüteheti magát. Hiszen senki sem veszi komolyan. — A gondolat függetlenségének apotheózisa és az ép lélek makacs lázongása a torz test végzete ellen: ez a regény, mely egyszersmind a mai ember vergődésének szimbólumává is válik. “Barabbás”, — melyért tulajdonképpen a Nobeldíjjal jutalmazták, — a Krisztus ellenében szabaddá tett lator élettörténete. Az ő szemén keresztül éljük végig a Golgota drámáját, az első üldözéseket és az új hit diadalát egészen Róma szívéig. Ez az a kor, midőn a hiszékenyek lassacskán hívőkké lesznek és az “úgy hírlik”-ből hittételek alakulnak. Ám Barabbás mindvégig a magányos ember megtestesítője lesz, kiben maradéktalanul megvan, — csakúgy, mint mindnyájunkban, — a jóra való hajlandóság egyeteme, de nem érti meg, — s hányán nem értjük ...! — a szunynyadó jóhoz eljutó isteni üzenetet. Magányosan él és magányosan fog meghalni, miután az egyetlen jó, amit tudatosan tenni akart, — üszköt vetni Róma pogány házaiba, — csak hittársainak szörnyű mártíriumát vonta maga után, akik borzadva fordulnak el tőle, ugyanakkor azonban áldják végzetük a vértanúi koszorúért. Barabbás valóban irodalmi csúcsteljesítmény, nemcsak a végsőkig egyszerűsített forma gondos csiszoltságában, de az irodalmi kereteket szinte meghaladó gondolat fennköltségének hű tolmácsolásában is, mely a tévelygő lator alakjában gránitszilárdan jellemzi korunk elveszett, jobbra érdemes, de talajtalanságánál fogva szükségkép esendő emberét. “Lagerkvist mesterien egyensúlyoz azon a kötélen, amely a való tények világa és a hit magasztosult szelleme közötti irdatlan sötétség fölött feszül”, — mondta róla és könyvéről, okkal és joggal, az ugyancsak Nobel-dijas André Gide, alig pár hónappal halála előtt. Talán nemcsak kultúremberi kötelességünk, hanem szabad földön élő honfitársaink irodalmi érdeklődését és hajlandóságát ébresztgető hivatás is, hogy a Nobeldijas Pár Lagerkvist egy rövid novelláját, — ezúttal elsőízben, — magyar nyelven is megszólaltassuk. 20