Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-03-01 / 3. szám
EGRESSY GÁBOR Feljegyzései 1848. március tizenötödikéről Egressy, a nagy magyar színész az Életképek 1848. évi 4. számában írta le alább közölt élményeit. “Mártius 15-én korán reggel tudtomra esik, hogy a bécsi véres események kebellázító, magyar szégyenítő hírére Petőfi Sándor és Jókai Mór barátim Vasvárival és Bulyovszkyval rögtön elhatározták a cselekvés csatamezejére gyorsan kilépni. Programmot írtak tehát rögtön, melynek kívánatai íorradalmilag legyenek kivívandók. Legelőbb is elindultak erőt szerezni, azután egy nyomdát megrohanni, s a programmot néphatalommal kinyomatni. Én futok fölkeresésükre. Az iskola felé látom a népet hullámzani, sorra tarték; s a mártius 15-i téren csakugyan nagyszámú rivalgó sokaságot találok, mely mindig növekszik; kérdem, mi történik itt? s azt felelik, hogy az ifjúságot szabadítják iskoláikból, hol tanítóik börtönözve tartják, megtiltván nekiek, kicsapatási büntetés alatt, csoportozni s politizálni. Nehány perc múlva Jókai az ifjak vállain kiemelkedik a sokaságból, a programmot fölolvassa, mely a nemzet kívánalmait adja elő, reá mutat az isten szabadító kezére, mely a népek felett szemlátomást kiterjeszkedik, tolmácsolja szózatát az időnek. A lelkesedés rémítő rivalgásával visszhangoztatik, a sokaság ajkiról. Ekkor Petőfi felemelkedik, mint egy túlvilági alak, mint megtestesült népszenvedés, mint egy ezeréves tantalusi szomjúság, — mint népítélet halálangyala. Elzengi nemzeti dalát! — E hangok leirhatatlanok. Most is hallom, és látom azokat, és örökké fogom látni és hallani, mert e kép és hang elválaszthatatlanok. Leírhatatlan e dalnak hatása a népre, mely nőttön nőtt; s megesküvék Isten szabad ege alatt. Hangosan dobogott minden kebel, dobogá ez érzelmet: most vagy soha! lelke legbensőbb mélyéből, hogy “rab tovább nem leszen.” Ekkor Petőfi így szólt: “Most e programmot nyomdába visszük s ki fogjuk nyomatni.” Egy hang: Budára kell menni, s a censurai főnököt aláírásra kényszeríteni. Petőfi: Censorhoz nem megyünk, nem ismerjük el, — tehát a nyomdába. Ekkor megindulunk Länderer nyomdája felé, a volt hatvani, most már szabadsajtó-utczába, odaérvén, Petőfi feláll a kapu szeglet-kövére, s így szól: most egy bizottmány bemegy a műhelybe, a Programm kinyomatását eszközölni, mindjárt visszatérünk az eredménnyel, addig legyünk itt kinn békével. Länderer az iroda ajtajában állván, ezeket látta, hallotta, s látván a helyzet kényszerűségét, ellent nem állott. Ez ki jelen tetett a népnek. — A nép a nemzeti dal kinyomatását is követelte. Az is foganatba ment... Izgatásunk a rend és béke szellemében történt; forradalmunk a személyt és tulajdont sérthetetlennek nyílvánítá. Erkölcsi hatalmunk rémítő dandárai voltak előharczosaink, az összes népakarat, mely a mennydörgés hangján nyilatkozik, jelentvén, hogy odabenn mennykövek vannak, melyek az előfutárokat rögtön követendik; s jelentvén, hogy ha a rendszerinti lehetőség határiban czélhoz nem juthatunk, akkor jöjjön, a minek jönni kell: élet vagy halál. A lelkesedés folyvást emelkedvén, mindig határozottab és félelmesebb alakot vön. Egy rövid óra múlva megjelenik a nyomda ajtajában Irányi, hozván a kinyomott Programm legelső példányát, a börtönből kiszabadult szellem szülöttét; a szabadsajtó legelső művét e honban. És fenn lebegtetvén azt, lelkes szónoklattal tolmácsoló diadal érzetünket. Mondhatatlanul nagyok, szentek, ünnepélyesek valónak a perczek, és mi átérzők e históriai perczek érzelmeit egész leírhatatlanságukban ... A nyomda ezalatt gyorsan működvén, a példányok osztattak, és szerte hajigáltattak az irodából a nép közé; s más vidékiek, kik jelen voltak, szintén kaptak az első példányokból, hogy a sajtószabadság legelső fecskéi lehessenek vidékeiken, a nemzeti élet tavasz hírnökei. Somogyiaknak és borsodiaknak én valék szerencsés juttatni. A dél megérkezvén, a nyomda megürült, a kék blouzos legények ebédre mentek. A népnek ki-kiáltatott, hogy most oszoljanak el, s délután háromkor a múzeum udvarára gyülekezzenek; az akkorig elkészülendő nyomtatványok ott fognak kiadatni, onnan a városházára lesznek menendők, Pestnek polgárságát és tanácsát felkérni, hogy velünk érzelemben és programmunkban elszámlált kívánatainkban egyesüljenek, lépéseinkben segéljenek. A nép eloszlott rendben, békében. Délben küldöttség ment Bajzához, kívánván a nép nevében, hogy este a nemzeti színházban Bánk bán adassák. Teljesíttetett a színház ünnepélyes kivilágításával. Három óra elérkezett. Roppant nép tolult elő mindenfelül. Kis idő múlva hozatnak a Programm és Petőfi dalának nyomtatványai és kiosztatnak; de tíz annyi sem lett volna elég, hanem ki jelen tetett, hogy a nyomda folyvást működik. Most a nép elindult a városháza felé, miután kikiáltás által képviselőket választottak, mely a nép kívánatét a város tanácsa és választó polgársága előtt kijelentse. A küldöttség tagjai voltak: Petőfi, Jókai, Vasvári, Degré, Irinyi, Egressi Gábor. A tömérdek néptömegen keresztül felhatolván a terembe, melyet a tanács, a választó polgárság és hallgatóság, ezek között Klauzál Gábor, Nyári s több derék honfiak elfoglaltak, a küldöttség szónoka előadta a nép szavát a város polgáraihoz. A tanács részéről Kacskovits Lajos fogadó a küldöttséget, s a programm pontjait kevés különbséggel sajátjává tévé, oly értelemben, miszerint e pontok Pest város követeinek útasításul részint már is adattak, részint adatni fognak. Ez alatt lenn a “szabadság tere” — azelőtt városház-tér, — egészen megtelt néppel, számát nagyítás nélkül tehetni tizenhat ezerre. E rengeteg népnek, a városház első emeletének ablakaiból három vagy négy tolmács kéztelegráfjaik segélyével folyvást közlötte a tanácsteremben történteket. És a népnek ezrei alant, a mennydörgés szörnyű hangján nyilatkoztaták ítéletüket a fenn történtek felett...” 3
