Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-10-01 / 10. szám
A hitleri' birodalom erőrekapása és előretörése nyilvánvalóvá tette, hogy a Szovjet, — mely egy emberöltő alatt elzárkózva élt — újból meg fog jelenni a világ színpadán s ez már önmagában véve is óriási veszedelmet jelent a magyarság számára. Ugyanekkor a másik oldal kimutatta, hogy milyen sorsot szándékozik juttatni a magyarságnak a Rosenberg-féle árjaelmélettel, (a magyarság nem volt árja), Hitler élettér-elméletével, (ebben volt részünk történelmünk folyamán elégszer s orosz változatát ma láthatjuk), a hivatalosan tagadott, de forgalombahozott térképekkel, Nyugatmagyarország (Burgenland) bekebelezésével, stb. 1939-ben azután, amikor a Szovjet bekebelezte a balti államokat, félreismerhetetlen jelét adta, milyen lesz a magyarság sorsa, ha ez a malomkő győz. De a másik oldal győzelme is- előre vetette árnyékát a Teleki halálával kapcsolatos eseményekkel, a német-román titkos egyezményekkel és későbbi megszállásunkkal, hogy többet ne is említsek. És itt nem árt, — főleg azok számára, akik még ma is azt állítják, hogy német győzelem esetén különb lett volna a sorsunk, —ha közelebbről megvizsgáljuk, mit jelentenek a fenti elvek. A hivatalos orosz határ Kárpátalja bekebelezésével ma az Alföld lábánál húzódik, benne van a testünkben és így akkor is a teljes kiszolgáltatottságot jelenti, ha a Szovjet kivonulna Magyarországról. A német propagandatérképek szerint Nagynémetország határa a Balatonnál húzódott volna. A különbség a kettő között csak annyi, hogy ez talán még értékesebb terület, egyébként teljesen egyértelmű az előbbivel. Az élettér — ugyancsak a jelenlegivel egyértelműen — annyit jelentett volna, hogy a magyarság szerepe ma a német ellátás kiegészítésére korlátozódna. S minthogy a magyar nép nem árja, vezetésre tehát alkalmatlan, így ma nem Rákosi (vagy utódja?) diktálná a munkatempót ezen ellátás érdekében, hanem egy birodalmi, vagy legjobb esetben egy hazai származású szász, vagy sváb ‘“Gauleiter”. De nincs értelme vitatkozni a meg nem történt események felett, azokat bizonyítani amúgy sem lehet s nem is ez a lényeges. A lényeges az, hogy a magyarságnak látnia és éreznie kelle'tt volna megpróbáltatása újbóli eljövetelét és fel kellett volna ismernie, hogy e megpróbáltatása nem ér véget a háború befejezésével, hogy bármely oldal győzelme esetén is sorsa még hoszszú időn keresztül tragikusan nehéz és súlyos lesz. Fel kellett volna ismernie és ennek megfelelően fel kellett volna rá készülnie, amiként azt a zsidóság tette. De nem. Mi meghallgattuk a balti államok bekebelezésekor a világ “de facto” és “de jure” vitáit, talán egy diplomáciai tiltakozás is történt, de a magyarság életében semmi változás nem következett be. Az élet ment tovább akkori rendje szerint. Végeztük megszokott munkánkat és folytattuk megszokott szórakozásainkat. Ettünk, ittunk, sportoltunk, díszelegtünk és lóversenyeztünk, ahelyett, hogy megértettük volna a fenyegető veszedelmet. Becsuktuk a szemünket s még 1943-ban is, amikor a Donnál elpusztult egy teljes hadseregünk s amikor már az orosz a Kárpátok vonalánál állt, hadseregsporthónapot rendeztünk Kolozsvárott s legfőbb gondunk volt kíváncsian lesni, hogy vájjon melyik lovastisztünk töri ki a nyakát a csúszós pályán. Ismerem jól az ellenvetést: oly sokszor olvashatta és hallhatta bárki az emigrációban, hogy már szinte köztudattá formálódott — “politikusaink és az ország jövőjéért aggódó vezetőink mindezt jól látták, de nem volt más módjuk, mint megkísérelni a két rossz közül a kisebbiket”. És itt tértünk le a politikai tiszta erkölcs útjáról, mert ebben végzetes tévedés van. Tudniok kellett volna ugyanis, hogy aki két rossz közül maga választ, az mindenképen csak rosszat kaphat s a sors iróniája folytán rendszerint megkapja mindakettőt. Ha nem kettő, de száz rossz kínálkozik csupán, akkor is kell, akkor is lehet a jó mellett maradni, de — természetesen — nem a “reálpolitika” útján. Ha az egész magyarság, de elsősorban politikai és katonai vezetőségünk megérzi és tudatosítja történelmünk újból jelentkező sorsfordulatát, ha nem áltatják magukat bécsi döntésekkel, csodafegyverekkel és háborúnyerés lehetőségével, azaz “reálpolitikai eredményekkel”, akkor tudták volna cselekedni is ezt a ‘“jót”. Akkor az a lovászával és lovával hősi halált halni bevonuló földbirtokos, — akit (nagyon helyesen) mint a tudatos harci szellem képviselőjét állította követendő példaképül az egyik emigrációs katonai folyóirat —- és sokszáz más társa, nem várja meg ezredének mozgósítását, hanem az első veszély jelentkeztekor — tehát évekkel előtte — felosztja földbirtokát, felajánlja hadicélokra egész vagyonát, családja ékszereit, bundáit, kastélya falán lógó értékes képeit, szobrait, az újján lévő karikagyűrűjét és elment volna a szomszédjához, barátjához és rokonságához élő lelkiismeretnek, elment volna azok dúsan terített asztalához, hogy felrázza őket, hogy attól a pillanattól kezdve egytálételnél ne kerüljön több a magyar asztalokra, hogy azok éppúgy odaadják vagyonuk utolsó morzsáit is az önvédelem és csakis az önvédelem céljaira. Akkor annak a hivatásos tisztikarunknak — amelynek legfőbb feladata a fenti folyóirat szerint is a harcos, áldozatos szellemnek a felébresztése és ébrentartása az egyes állampolgárokban — egyrésze az első veszély jelentkeztekor — tehát évekkel előtte — kiment volna aratási szabadságra menő katonájával részesaratást vállalni és keresményét a legszegényebbnek átadni, másik része és egyéb intellektuális vezetőink szabadidejükben és szabadságuk alatt beálltak volna a gyárakba a munkások közé és velük együtt verejtékezve dolgoztak volna a felszerelés érdekében s mutattak volna példát a helytállásra. Akkor papjaink és szerzeteseink egyrésze — miként ma a francia papok — leszállt volna a bányákba, hogy “áthidalják az ellentéteket”, a másik részük csak erről beszélt volna a katedrákról és a szószékekről. Akkor a hölgyeink lemondtak volna bundáról, fodrászról és ékszerről és elmentek volna betegápolást tanulni, katonai, vagy egyéb segédszolgálatot végezni, a gyárak légvédelmi óvóhelyeinél akár maltert hordani, vagy kimentek volna a falura gyermekekre vigyázni s így egységesíteni az ország minden tagjában az egyértelmű akaratot. Akkor a nemzet árúba bocsátotta volna kincseit a királyi ékszerektől kezdve a múzeumok és képtárak utolsó darabjáig, hogy előteremtse a szükséges összegeket. Akkor a házak díszes kerítéseiből és a lakások kovácsoltvas gyertyatartóiból pótolta volna hiányzó nyersanyagkészletét, ezüst evőeszközök, dísztárgyak és más nemesfémszerek beolvasztásával helyettesítette volna be nem szerezhető nyersanyagát s akkor és így a nemzet eleget tudott volna tenni igazi és tiszta erkölcsi alapokra támaszkodó hivatásának. Mindezekkel korántsem akarom azt állítani, mintha a korábban jelentkező német nyomással kellett volna erőszak árán is szembehelyezkedni s így mai helyzetünk talán nem lenne ugyanez. Távolról sem, hiszen ehez elegendő egyetlen pillantással felmérni a lengyelek, stb. helyzetét; de azt állítom, hogy egy idejében végrehajtott 15
