Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1953-09-01 / 9. szám

■— Jóestét, Tóth úr ... . akarom mondani, Jani .... olyan nehezen tudom mán én ezt megszokni, hogy nem Tóth úr, hanem, hihihi, Jani : . .

Ezt is jó hangosan mondta, hadd hallják az udvarban.

Tóth János megcsókolta Gizit.

— Vigyázz a hajamra.

Lekezelt az emberekkel, és elkezdtek beszélni a gyárról, a gépekről, a motorokról és közben ittak. Kis sütemény is került kóstolóba.

Aztán Gizivel beszélgetett még és úgy éjfél felé, elindult Tóth János hazafelé. Az ajtóból Kelemen utánaszólt meg:

— Üdvözlöm a nászasszonyt.

Nehezen tudtak aludni ezen az éjszakán.

Gizi sokat forgott odabent az ágyon, amelyen ma még egyedül alszik, holnap pedig, mint Tóth Jánosné megossza az ágyat, az ételét és az életét is egy férfivel. A férjével.

A konyhában az egyik szalmazsákot letették a földre, ott aludt a sógorka. Kelemenék ketten a másik szalmazsákon a kályha előtt, Jenő pedig a díványon.

Fejük mellett az ébresztőóra ketyegett, mert korán kell kelni, nagy nap vár rájuk.

Holnap lesz a lakodalom.

Kelemen Gizi lakodalma.

így mondták a Csokonay-utcában minden házban.

Hat órakor reggel az óra felzörgette az egész házat. Az asszony kelt fel elsőnek, aztán az emberek is szedelőzködtek egymásután.

Kilenc órakor megérkezett a sógorasszony is az öt gyerekkel, meg az óriási élelmiszerpakkokkal.

Nagy ölelkezés, a gyerekeket kiterelték az udvarra, Kelemenné pedig sürgette a lányát.

— Jaj Istenem, Gizi, nem lesző kész, mán mingyá gyünnek, jaj Istenem, eredj Jenő, néz ki mán a sarokrú, nem gyün-e má. Jaj de gyönyörű vagy egyetlen virágszálam. A fene egye meg ezt a macskát, mindig a lábam alatt van, majd a nyakát töri az ember benne. Sicc!

A vőlegény sötét ruhában, nagy csokor fehér szekfűvel a kezében, az udvaron cigarettázott.

A lakók kisereglettek az udvarba és kíváncsian leselkedtek.

Kelemenné tízszer is kiszaladt:

— Jön mán a drágám, csak még egy icinykepicinykét tessen várni, Sándor, kínáljátok mán a Tóth urat ... jaj Isten bocsá, mindig kiszalad a nyelvemen . . . hihihi . . . Janit, egy kis süteménnyel, borral.

Végre megjelent Gizi menetkészen az ajtóban.

Pompás testreszabott sötét kosztümben. Kelemenné, ha tudná az árát, meghalna ijedtében, hiszen az ura egy hónapban nem keres annyit. Kis, fátylas, virágos kalap, keztyű, pici táska és virágcsokor.

A vőlegény is meglepődött:

— Csuda klasszul nézel ki, Gizi.

Felsorakoztak az udvaron.

Elől karöltve az ifjú pár és mögöttük a két tanú, aztán Kelemen Sándor és a sógorka.

Kelemenné köténye sarkában törölgette szemét és végigjajgatta az egész udvart, mert ha nem így tenne, kibeszélnék a szomszédok. Mondanák: na, itt van, alig tudja leplezni az örömét, hogy végre sikerült férjhezadni a lányát, azt a kódist, mert semmi stáférungja nincs néhány pár selyemharisnyán, meg bugyogón kívül. így mondanák, de nem mondhatják, mert Kelemenné végigkúrjásszá a nagy udvart, még az utcai kapuba is kiment.

Az anyakönyvvezetőhöz nem kísérhette el a lányát, mert neki itthon kell felügyelni a konyhára, meg az érkező vidéki vendégeket fogadni. A komáéknak is meg kell jönniök Kertekaljáról, de csak a délutáni személlyel jöhetnek.

Megjött a nászasszony is.

Özvegy Tóth Jánosné nehezen vánszorgott rossz lábaival idáig, hiszen túl a Sárkány-utcán, majdnem az erzsébeti határnál laknak. Fekete ruhában és feje is fekete csipkekendővel bekötve. A hűvösben hamar leültették.

A házmester kannával locsolta az udvart, hogy hűs legyen délutánra, még a kocsiutat is felöntözték odakint.

Kelemenné izgatottan futkosott, hol ezért, hol amazért.

A menet pedig ezalatt tempósan ment végig a Csokonay-utcán.

Köszöngettek jobbra, balra.

Gizi roppant boldog volt, amikor a lányok irigykedő pillantásait elfogta.

Tóth János büszkén tekergette a nyakát, ha észrevette a férfiak szemében, hogy tetszik Gizi.

Kelemen Sándor pedig a nagy megtiszteltetéstől alig tudta, hogy tartsa a két kezét. Nem is igen mert beszélgetni a sógorkával, hogy el ne múlassza egyetlen ismerős üdvözlését sem.

A várószoba is, meg a feljárat is telve.

Szombaton manapság legjobban megy az anyakönyvvezetőnek, mondogatták. A sógorka viccesen fel is kiáltott:

— Mit osztogatnak itt ingyen?

Tizenhat pár volt előttük. A várakozásban a tanúk összebarátkoztak és időnként átrándultak a sarki kocsmába.

Izzadtan kerültek be a szobába, szembe a nemzetiszínszalagos emberrel. Amikor kijöttek, Tóth János átkarolta Gizit:

— Most már a feleségem vagy.

—- Még nem, csak majd, ha az Isten elé is elmegyünk.

Szorongatták a kezüket.

Még a sógorka is elérzékenyült és könnyezni kezdett.

— Hanem én amondó vónék, hogy mönnyünk mán, mer az anyjuk halálra ríjja magát.

Az egész Csokonay-utca integetett.

Kelemenné félájultan szaladt a kapuba:

— Jaj Istenem, mán nem tudtam egondúni, hogy mi történhetett, tán valami papiros nincs röndbe, oszt emarad az esketés, hát szégyönömbe, világgá futottam vóna. De hol a csudában is vótak ennyi ideig?

Gizit ölelgette és csókolgatta.

Az udvaron ettek.

Az aprólékokat, csirkeszárnyakat, a zúzákat, meg a hátát, a nászasszony a nyakát szereti, a sógorka pedig a püspökfalatját.

Gizi alig evett valamit.

A vőlegény is korán ment el.

Az emberek ittak, de csak úgy mértékkel.

Kelemen sorra kínálta a ház lakóit. A házmestert kétszer is, a sógorkától hozott, albertiírsai kövidinka fröccsel.

Ebédután a komaasszony átvette a parancsnokságot, mert más mindenki készült a templomba, ő feláldozta magát és maradt.

Gizit két barátnője öltöztette. Suhogtak a ruhák, pattantak a kapcsok, tű-cérnával a szájban, ahol kellett még hirtelen összehúzni vagy egy gombot meg-24