Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-09-01 / 9. szám
SZEFEDDIN SEFKET BEY Az elmetszett gyökér Palánta voltam, iskolás, tán tíz vagy tizenegyéves, merengő és anyás, vékonyka kisgyerek. Anyám sudár volt, fiatal, madonnás, szende kis szív-arca volt, nyílt arc, amely egyben a szíve is. Tél volt, zenélt a kandalló és csend volt, égi . . . nagy, homály volt, mézként szétfolyó és jó birsalma-szag. Ágyam felett már egy hete virrasztva ült anyám, és reszketett, hogy meghalok azon az éjtszakán. éreztük, amit Dániel, aki felső szobájának nyitott ablakán át Isten és a szülőföld felé tekintett. Mi is Isten és Magyarország felé tekintettünk templomainkból. Mikor a háború megindult, százával jelentkeztek olyanok ,akik készek voltak hazamenni a szülőföldjüket védeni. Egyházak és egyletek megtakarított pénzüket magyar hadikölcsönökbe fektették be. Vájjon a közömbösség, a plánta elsatnyulásának jele ez? A háború után a szibériai hadifoglyok hazavitelére, hadiözvegyek és árvák segélyezésére sok ezer dollárt küldöttünk el. Református Egyesületünk készpénz-vagyonának egy ötödét adta erre a célra. A clevelandi németmagyar bazárnak $20,000 tiszta jövedelme is ezt a célt szolgálta. Erős érzésnek kell annak lennie, amely nemcsak a szívekig, de egészen a zsebekig hatol le. A magyarság iránti szeretetünket gyermekeinkbe is igyekeztünk átplántálni. Abban az időben júliusban és augusztusban, 8 héten át, egésznapos nyári, magyar iskolát tartottunk. Ha a második generációs magyarok itt Amerikában még magyarul beszélnek, azt ennek az iskolának és szüleik hazaszeretetének köszönhetik. Egyházainkban és egyesületeinkben még ma is ezek a régi, első világháború előtt kivándorolt magyarok a magyar élet fenntartói. Annak, hogy a mi szívünk érzését még jobban nem tudtuk átadni gyermekeinknek, az az oka, hogy anyagiakban szegények voltunk és nem volt elég lelki munkásunk. Kevés tanult ember volt akkor még itt. Hogy miért nem mentünk minden szándékunk ellenére sem haza? Annak okai mindenki előtt nyilvánvalóak. Legtöbbünk már nem Magyarországra, henem idegenbe kellett volna, hogy visszatérjen. Ez a föld a hazánk lett közben, úgy megszerettük, mint férfi a feleségét. De az édesanyánk, — a szülő-hazánk — iránti szeretet továbbra is élt és él a szívünkben. Édesanyánk értékeit, szépségét a következő nemzedéknek átadni nemcsak magyarságunk, de Amerika iránti kötelességünk is. Ezt ma jobban megtehetnénk, mint bármikor máskor. Ma anyagi erőnk 'is van. Egyházainknál, egyesületeinknél, magánosoknál. Ma az új magyar testvéreinkben olyan művelt emberfőkkel, nagytudású, tehetséges emberekkel áldott meg minket Isten, hogy ha a régi és az új amerikai magyarság igazán egymásra talál majd és anyagi és lelki erejét a közös munkába állítja, akkor annak áldásait nemcsak itt, de a tengeren túl is érezni fogja minden magyar. Szeretettel köszönt Dr. Újlaki Ferenc az Amerikai Magyar Református Egyesület elnöke Nagy beteg voltam, jéghideg és szinte már halott; Anyám sírt s mint az eszelős, magához szorított. Úgy adta teste melegét, mint pelikán, aki táplálni magzatát saját keblét hasítja ki. Jaj, kisfiacskám, itt ne hagyj! — rimánkodott szegény. — Ha ára van, hogy megmaradj, inkább haljak meg én . . . Nem, nem! — jajdultam. Meg ne halj! Ha elmetszik alúl az anyai ág gyökerét, a rűgy nem éli túl. Igaz — susogta szép anyám — sorsom sorsoddal egy, éljek, míg élsz, s ha halni kell, haljunk együtt mi meg . . . Összefonódtunk görcsösen, s esdettük, vártuk a Halált, mely késett s el se jött: Csoda volt ez . . . csoda! Sok év suhant . . . Anyám, a szent, már száll, mint a pehely egek taván s a szép szíve virággá foszlik el . . . Elment. Nem várt meg. Itthagyott. Mert elmennek a Jók, s a mag túléli gyökerét, az életetadót. Leváltam rólad, szent gyökér, mint szélsodorta mag, idegen tájra hulltam és e föld be nem fogad. Csirátalan bús mag vagyok kiégett homokon, s elmetszett gyökerem sebét halálig hordozom. Kairó, 1952. n
