Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-07-01 / 7-8. szám
VASFÜGGÖNY "Negyven hónap a vörös Magyarországon'’ Az egyik legtekintélyesebb amerikai folyóirat, a “Harper’s Magazine” júniusi számában George May, a londoni Times és Reuter hírügynökség, valamint az amerikai Time és Life magazinok volt budapesti tudósítója számol be Magyarországon töltött negyven hónapjáról. Mr. May Középkelet-európában született és már a háború előtt Magyarországon és Romániában dolgozott, mint nyugati laptudósító. 1948-ban régi ismerősként ment vissza Budapestre. Nyugati szemmel nézve, akkor még többé-kevésbé békebelinek látta a várost. Még megvolt sok kávéház és — bár a kommunista nyomás mindjobban érezhető volt, — szabadon lehetett beszélni. Negyven hónappal később, elutazásakor, már meg kellett kérnie egy angol útitársát, hogy jelentse a nyugatnak, ha a titkos rendőrség elfogná. A szerző szerint Budapest “gondtalan” életének a Rajk-perrel szakadt vége. Részletesen beszámol az akkor kifejlődött nyugatellenes propagandáról s apró epizódokkal illusztrálja mondanivalóját. Az oroszok is ekkor szállták meg újra nyíltan, ha nem is hivatalosan, az országot és Rákosi híres “szalámi taktikája” a beteljesüléshez közeledett. Az ipart s kereskedelmet ebben az időben már államosították és nemsokára a deportálások is elkezdődtek. A kommunisták politikai térhódításának részletes leírását nem érdemes most ismertetni, hiszen a napilapok annak idején és azóta is bőségesen foglalkoztak vele. Számunkra sokkal érdekesebb a cikknek a kulturális változásokkal és a magyar népnek a rendszer iránti magatartásával foglalkozó része. A kulturális átállás a politikaihoz hasonlóan részletekben következett be. S ezek a részletek lassabban követték egymást, mert a lakosság kulturális igényeit nem lehetett egyik napról a másikra a szovjet “kultúrtermékek” elfogadására kényszeríteni. A háború utáni években egy kommunista kritikus még azért rótta meg az Operát, mert az “orosz szerzők halhatatlan művei helyett’’ Bartók Bélára helyezte a hangsúlyt. Ma már nincs szükség ilyen megrovásokra, mivel az országszerte bemutatott színdarabok és filmek 80-90%-a szovjeteredetű. Nézőközönségről könnyű gondoskodni: egyszerűen kirendelik a munkásokat vagy kolhozparasztokat s az előadás után még ki is kérdik őket, hogy mit tanultak. Nem hiányoznak a színdarabok műsoráról, vagy a könyvtárakból nyugati szerzők művei sem. Mielőtt azonban bármit is a közönség elé engednének, gondosan átírják, vagy átdolgozzák a pillanatnyi pártvonal állásának megfelelően. így válik a “Tamás bátya kunyhójának” öreg négeréből a Wall Street kapitalistáinak kizsákmányoltja, aki a dicsőséges Szovjetuniótól várja felszabadítását. A kulturális és politikai propaganda terén egyaránt az Amerika-gyűlölet áll a középpontban. Ezt igyekeznek fokozni békefelhívásokkal és a bacillusháború vádjának gyakori hangoztatásával. S ugyanezt a célt szolgálta legújabban a különböző békebizottságoknak Eisenhower elnökhöz intézett távirat-tömege, amelyekben a kémkedésért törvényesen halálraítélt Rosenbergek szabadonbocsátását követelték. (Zárójelben megjegyezve, érdemes lenne egyszer megtudni, hogy Rákosiék hány ártatlan embert bocsátottak szabadon, vagy csak hagytak életben, miután egyszer kémkedéssel vádolták őket? S Rosenbergék több millió ember, férfi, nő és gyermek, esetleges haláláért felelősek.) Egyszóval, békeoffenzíva ide, 26 vagy oda, az amerikaiak még mindig véreskezű imperialista tömeggyilkosokként vannak beállítva a magyar nép előtt. Annak ellenére azonban, hogy a lakosság éjjel-nappal ki van téve a kommunista propaganda hatásának s a nyugat felvilágosító tevékenysége aránylag szűk körre szorítkozik, a magyar nép még mindig bízik a felszabadulásban. Amikor néhány évvel ezelőtt az oroszok lelőttek egy amerikai repülőgépet az Északi-tenger felett, Budapest népe biztosra vette a háború kitörését s a bevonuló amerikai csapatok fogadására készült. Mr. May szomorú feladata volt ezeknek a reményeknek a lehűtése. Súlyos bajuk van a kommunistáknak az ifjúsággal is. Ez talán meglepő, hiszen a fiatalok szolgáltatják a legjobb propaganda-alanyt. Mégis, a hadügyminisztérium panaszkodik, mert a hadseregben legtöbb baj U kommunista ifjúsági szervezetek tagjaival van s a szénbányák “lógósai” is közülük kerülnek ki. A “Harper’s Magazine” cikkéből az is kitűnik, hogy az évek óta tartó terror még nem tudta kiölni a pestiek híres humorát. Még a legkétségbeejtőbb helyzetek illusztrálására is vicceket és szójátékokat gyártanak. Ilyen például a ' “csengőfrász”, amit akkor éreznek, amikor éjfél körül megszólal a csengő és nem tudni, hogy nem a deportáló rendőrök jönnek-e. Országszerte a legnagyobb rettegést a besúgók hada okozza. A besúgók nem kommunisták, egyszerűen csak kényszerítve vannak, hogy informálják a rendőrséget szomszédaik tevékenységéről, őket is épen úgy figyelik mások és ha nem “éberek”, azaz, nem szállítják a kívánt híreket, elvesztik állásukat s esetleg le is csukják őket. A szerző véleménye szerint nincsen és nem is lehet szervezett földalatti ellenállás Magyarországon. A nyugatról jövő ilyenirányú bíztatások tragikus vérfürdőket okozhatnak. Viszont apró csoportok mindenütt működnek s alkalom adtán ezek egy mindent elsöprő ellenállási erővé válhatnak. Amíg ez az alkalom nem jön, az emberek “itt-ott hallgatják Amerika Hangját és a BBC-t, továbbadják egymásnak a hallott hírmozsákat és időnként csendes, egyéni szabotázsakciókba bocsátkoznak.” "Föltámadott a Tenger" Az elmúlt tavasszal új magyar film készült. Illyés Gyula írta, Nádasdy Kálmán rendezte s Makláry Zoltán volt az egyik főszereplője. E nevek után ítélve s elfelejtve, hogy milyen körülmények között készült a film, az olvasó, vagy mozilátogató valami jóra számíthat. Sajnos, Amerikába nem jutott el a “Föltámadott a Tenger” s így ismertetésénél a “Szabad Nép” beszámolójára kell támaszkodnunk. A negyvennyolcas szabadságharcról készítettek színesfilmet s úgy tűnik, hogy ebbe beleadták a magyar filmgyártás színe-javát. Minden valószínűség szerint a film jó lehet és történelmi szempontból is megbízható. Ugyanis a “Szabad Nép” cikkírója, bizonyos Fekete Sándor, azt hangoztatja ugyan, hogy a nagyszabású filmalkotás méltán képviseli 1848-49. szellemét, de ismételten kifogásolja, hogy nem a marxi (Révai József) történelemírásnak megfelelően tolmácsolták a szabadságharc eseményeit. “A film alkotói egyoldalúan Kossuth lángeszű tehetségének tulajdonítják a (julius 11.-i) nemzetgyűlés... baloldalra tolódását.” Révai szerint kizárólag a pesti nép döntötte el a forradalom sorsát s azt érzékelteti, hogy Kossuth csupán egy reprezentatív szimbólum volt.
