Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-07-01 / 7-8. szám
kereskedelmi életben való megbecsülésére hasznos útmutatást szolgáltatnak a jövőépítés nemzeti szolgálatának tervezői számára. Most van alkalmunk meglátni, és a pótlásról előre gondolkodni, kulturális képzésünknek a múltban tapasztalt ebbeli hiányosságát. Pedagógiai szakembereink feladata lesz azon módozatok megtalálása, amelyek lehetővé teszik, hogy a gyakorlati képzés követeményei a magyar műveltség színvonalának sérelme nélkül ifjúságunknak az életre való kiképzésénél alkalmazhassuk. Az emelkedett műveltségnek egyenes következménye a nemzeti öntudat ápolása, ébrentartása és terjesztése. Ma ezeknek megnyilvánulási módja a nemzeti ünnepek és emléknapok alkalmával rendezett ünnepségek megtartása és az azokon való részvétel. A hazába való visszavágyódás, a kiüldöztetés vagy kényszermenekülés okozta lelki fájdalom zavartalan megnyilatkozásának ezen alkalmai fakasztják fel a hazát vesztett magyarság lelkivilágában a nemzet sorsáért való felelősség érzetét. A mindenkire egyformán kiterjedő kötelesség általános felismerése segíti elő azon szellemi irányok leküzdését, amelyek a magyarságot ért sorscsapások bekövetkezését egyes politikai szereplők vagy szellemi irányzatok bűnbakként való ostorozásával vélik a jövő-építési kötelességüket teljesíteni. A gáncsoskodás sohasem lehet nemzetépítés, mert az mindig csak ellenfeleinknek használ, a múltbeli ellentétek feszegetésével a nemzet szellemi erőinek egy közös cél szolgálatába állítását nehezíti meg. Egymás közötti vitáink közepette sohasem volna szabad szem elől téveszteni azt, hogy a magyarságnak a nagy világban szép számban jutott ellensége is. Sajnos, többen vannak ezek jóakaróinknál, és minden eszközt felhasználnak helyzetünk gyengítésére, nemzetközi hitelünk aláásására. Ezeresztendős történelmünk a Kárpátkoszorúzta Dunamedence területén ezeresztendős gátját képezte az északi és déli szláv népek egyesítésének, amely ma a hatalmas Oroszország diadalmas előnyomulásával számukra a megvalósulás reményével kecsegtet. Az első világháború után alkotott ú. n. kisentente csak előfutára volt a mai gúzsbakötésünknek, amely könyörtelen céltudatossággal végzi el a magyar élet kipusztítását a szláv népek egyesítésének az útjából. A szláv lelkiség a kommunizmusból kitermelte a bolsevizmusban alkalmas eszközét a pánszláv világhatalmi törekvések szolgálatára. Evvel őrli, fogyasztja az útjában álló népek szellemi erejét, pusztítja kulturkincseit és ássa alá lelki ellenállóképességét. Az így lelki és anyagi erejében meggyengített népekre hatalmi szóval kényszeríti rá a keleti, szláv kultúrát, és kebelezi be és szívja fel azokat a maga nemzeti egységébe. Nem egyedül a magyarság ellen irányul ez a megsemmisítési törekvés. A bolsevizmus hatalmi körébe jutott nemzeteknek kultúrát hordozó rétegét semmisíti meg a hatalom a deportálásokkal, a kényszermunkatáborokba hurcolással, és az élelmiszermegvonásokkal és minden egyéb brutális eszközzel, hogy az így szellemi vezetésétől megfosztott nép az orosz kultúra befogadására alkalmas és hajlamos legyen. Egy, vagy két nemzedék felnövekedése után, az állandó propaganda hatása alatt álló népek szószólói útján már maguk fogják kérni, hogy az anyanyelv helyett a műveltséget jelentő és mindenre képesítő orosz nyelv kizárólagosan használtassák az iskolákban, amitől a teljes felszívódás az orosz nemzet testébe már csak rövid idő kérdése lehet. Otthon hősi harcát vívó nemzetünknek egyedüli megbízható, természetes támasza a nyugaton mi vagyunk, a magyar emigráció. Nem szabad belénk helyezett reménységében csalódnia. Ez pedig tőlünk felelősségvállalást kíván, nem elméletben, hanem a gyakorlati élet mindennapiságában. Nem a múlt hibáinak vállalásában, hanem a jövő újonnan való alkotásának kitervelésében, a jövő-építésben való részvételben, amely jövő nagyrészt azonképpen alakul, ahogy a világ közvéleménye minket megítél és amire ennek alapján érdemesít. így lesz óriási jelentőségűvé minden egyes magyar életfolyamata az emigrációban, mert őrajta keresztül ítélik meg az egész nemzetet. Éppen ezért nagy hiányosságnak kell tekinteni azt, hogy az emigrációban még nincsen meg az emigrált magyarság katasztere. A világban szétszóródva vergődő ezer és ezer magyar lélek sóvárogva várja a feléjük hangzó magyar baráti szózatot. Az anyanyelven megírt szeretetteljes érdeklődés, biztató szó a nemzeti szolgálat munkásai felől, elszakíthatlan szálakat fon a Szahara homokjában, Indokína dzsungeléhen, Ethiopia fennsíkján, vagy Pakisztán idegen világában magánosán vergődő magyar lélek körül és csatolja elválaszthatatlanul a magyar életközösségbe, mert érzi, hogy érette is felelősséget érez valaki a nemzettársak közül, és ezért ő is annak közösségébe tartozónak érzi magát és keresi azt, akiért a felelősséget ő vállalhatja el. Nemzeti hűség pedig a nemzeti öntudatban gyökerezik, mert abból fakad. De ebből származik a nemzeti önbizalom is, ami azt jelenti, hogy érdemes magyarnak lenni, mert az megbecsülést hoz magával, ha mi magunk megbecsüljük azt a kiváltságunkat, hogy magyarok lehetünk. Ez a roppant felelősség az emigrált magyarság minden egyes tagját egyénileg terheli. Le nem rázható teherként nehezedik annak vállára, aki a vérével örökölt magyarságát az élet útján megterhelésnek fogja fel, és attól szabadulni szeretne. Ellenben büszke öntudattal tölti el azokat, akik nemzetüket kiváló képességekkel megáldott népnek tudják és bíznak annak erköcsi erejében, amely minden időleges nehézségen és válságon átsegíti; és hisznek a nemzet elhivatottságában arra, hogy a Kárpátmedence népeinek együttesében kiegyensúlyozó és jelentős szerepet vigyen a népek egyenjogúságán és önrendelkezési jogán felépítendő új európai rendben. Ezért mindenkinek önmagában kell magával számot vetnie lelkiismeretével, hogy miként képviseli személyes életével, tetteivel és szólásával nemzete érdekeit, mert éreznie kell, hogy a vérében hordozza annak tényleges valóságát, hogy a nemzet jövője az ő magatartásán fordul meg. A világ népeinek közös testületé a Nemzetek Szövetsége, amelyben a többség nem az európai fehér embereké. A népek képviselői azok legkiválóbb egyéneiből kerülnek ki, akiknek egyéni nézetei nem kis mértékben érvényesülnek a küldő államok érdekei és megítélései mellett a tárgyalásra kerülő kérdéseknél. Ennek a nemzetközi testületnek fizetett tisztviselőinek seregében a magyarság nincsen szellemi képességeinek és képzettségének megfelelően képviselve, így nemzeti ügyünk megítélésénél nem számíthatunk majd olyan kedvező benyomásokra, amelyek az egyéni ismeretségen alapuló közvetlen érdeklődésben gyökereznének. Nyelvtudással rendelkező értelmi képzettségű fiatalságunk volna hivatva — amint annak lehetősége nyílik — a jelenlegi hiány pótlására, hogy annak idején a nemzet ügyét ott megfelelő fellépésükkel előmozdíthassák és a nemzet részére a megbecsülést ott is megszerezhessék. A pánszlávizmus céljait szolgáló, ellenünk irányuló propaganda munkája nem szünetel. A második világháború vége felé a győző hatalmak köztudatába beleharsonázták a magyarság egyetemleges (kollektív) háborús bűnösségének — a mi szemünkben nevetséges, de a tájékozatlanok előtt lehetséges — vádját, amelynek alapján szolgáltatták ki a győző nyugati hatalmak a nyugatra 7
