Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-06-01 / 6. szám
vehető, hogy a közlekedési eszközök, továbbá az élelmiszer és fűtőanyag hiánya miatt a kitelepítés nem volna olyan humánus módon eszközölhető, ahogyan ezt a potsdami határozatok előírják. Az ilyen eljárások ódiuma természetszerűleg kizárólag a magyar kormányra és a magyar nemzetre hárulna. Nem volna több erkölcsi jogosultságunk sem tiltakozni a világ közvéleménye előtt a csehszlovákiai kiútasítások miatt.” Az emlékirat a továbbiakban egy új szöveget javasolt, amely a kitelepítést az egyéni felelősségre alapítaná, amint azt már a szövetséges hatalmakhoz küldött előbbi jegyzékeinkben is kifejeztük. A külügyminiszter egyetértett az emlékiratba foglalt nézeteimmel és azokat az 1945. december 22.-i minisztertanácson felolvasta. Hosszú vita után azonban leszavazták. Csupán öt kisgazda miniszter szavazott mellette.'7 Rákosi Mátyás, a kommunisták vezetője és Tildy Zoltán miniszterelnök, aki a többséggel volt, azt bizonygatták, hogy nem számít, mi volt múltbeli álláspontunk, Magyarország ezzel a rendelettel csupán végrehajtja a győztes hatalmaknak a potsdami egyezményben kifejezett rendelkezését és a németországi Szövetséges Ellenőrző Tanács november 20.-i döntését. Ezzel egyetértésben a rendelet a következő bevezetéssel kezdődött: “A minisztérium a Szövetséges Ellenőrző Tanács 1945. évi november hó 20.-án kelt határozata végrehajtásának tárgyában ... a következőket rendeli . . .” Néhány nappal később Tildy miniszterelnökhöz intéztem egy emlékiratot a magyar békeelőkészületekkel kapcsolatban s ebben ismét tiltakoztam a rendelet ellen: “. . . egy háborút vesztett kis állam számára alapvetően fontos, szinte létkérdés, hogy következetesen ragaszkodjék bizonyos alapvető, morális, jogi és politikai alapelvekhez. A kultúrvilág rokonszenvét, támogatását és megbecsülését csak így nyerhetjük el. Ezért igen sajnálatos és jövő külpolitikai helyzetünk alakulásánál esetleg végzetes hatású lehet a magyar kormánynak a német anyanyelvűek és a német nemzetiségűek kitelepítése tárgyában történt állásfoglalása. Annak ellenére, hogy kűlhatalmak felé ismételten ünnepélyesen leszögeztük, hogy mi kitelepítést csak az egyéni bűnösség és nem kollektív felelősség alapján fogunk eszközölni, mégis a. kormány eddigi állásfoglalásainkkal homlokegyenest ellenkező rendelet kiadását határozta el. Ez a döntés annál sajnálatosabb, mert a kollektív felelősségi elv elfogadása bumerángként hathat ki a 17. A Kisgazda Pártnak a kitelepítést a csupán egyénileg bűnös németekre korlátozni kívánó törekvéseivel kapcsolatban lásd: Ferenc Nagy: “The Struggle Behind the Iron Curtain” 131-132, 168-169, 198-202 1. (New York, 1947.) A Kisgazda javaslatok szerint a ki telepi tést a következő németekre korlátozták volna: (1) akik német anyanyelvűnek é s német nemzetiségűnek vallották magukat az utolsó népszámláláskor, (2) akik magyarosított nevüket visszaváltoztatták németre, (3) önként beléptek a német hadseregbe, (4) tagjai voltak a Volksbundnak. E kategóriák némelyikében a “bűnösség” kérdése nem volt mindig helyes feltevésre alapozva. Ugyanakkor viszont azok a németek, akik bizonyítottan náciellenesek voltak, mentesültek volna a kitelepítés alól bármelyik kategóriában. Bármilyenek voltak is a hiányosságai ennek a rendszernek, bizonyos lehetőségeket nyújtott a deportálások korlátozására. A belügyminiszter 1939.-ben engedélyezte a Volksbundot, mint a magyarországi németek kulturális szövetségét; ez később viszont a náci tevékenységek központjává vált. 18. Ennek a memorandumnak a szövegét lásd Kertész: (12. sz. jegyzet), Document 21. szomszéd államokban élő magyarságra. Ezután hiányozni fog az az elvi alap, amely részünkre a prágai tárgyalásokon is olyan erkölcsi fölényt biztosított, amit a csehszlovák delegáció szinte támadni sem tudott. Ezzel kapcsolatban megemlítendő, hogy nagyhatalmak külpolitikája sem szokott egyik napról a másikra száznyolcvanfokos kilengéseket mutatni alapvető erkölcsi és politikai elvek terén. Még kevésbé engedheti meg ezt magának egy kis legyőzött állam, amelynek egyetlen ereje lett volna az egész művelt világon rokonszenvnek örvendő morális alapelvekhez való ragaszkodás. Ha a magyar kormányzat alapvető kérdésekben ilyen ingatag és következetlen magatartást tanúsít, akkor tulajdonképen nincs semmi komoly alap, amire építhetnénk és egész békeelőkészítő munkánk hiábavaló fáradozásnak bizonyulhat. Mindenesetre a kormány ezzel a döntésével megnyitotta az ellenünk felhozható érvelések zsilipjeit s ezzel ma még le sem mérhető történelmi felelősséget vállalt magára. Videant consules . . .” 18 Január elején egy amerikai jegyzék érkezett, amely a december 15.-i szóbeli jegyzékünkre válaszolt. A jegyzék annak a véleménynek adott kifejezést, hogy a Szövetséges Ellenőrző Tanács november 20.-i döntése nem volt egyéb, mint a követendő magatartás általános vonalakban való lefektetése és nem kötelezte a magyar kormányt egy bizonyos számú német, vagy pontosan 500,000 német kitelepítésére. Ellenkezőleg, az Egyesült Államok örömmel venné, ha a magyar kormány leszállítaná ezt a számot. Az Egyesült Államoknak nem változott a véleménye a kollektív felelősségrevonás elvének teljes kisebbségi csoportokra való alkalmazhatatlanságáról, így a magyarországi németekkel kapcsolatban sem, csupán mivel ennek a csoportnak egyes tagjai náci tevékenységekbe kapcsolódtak be. Ezért — fejeződött be a jegyzék — az Egyesült Államok kormánya azon a nézeten van, hogy egy népi csoport, mint a magyarországi németek, nem büntethető kitelepítéssel. A kollektív felelősségrevonás elvének ez utóbbi elítélése harmóniában volt a fentebb említett 1945. junius 12,-i amerikai memorandummal, de alig volt összhangban az augusztus 2.-i potsdami döntéssel. A történelem feladata lesz, hogy kivizsgálja az amerikai politika homályosságának, ha nem állhatatlanságának az okait, amely 1945. júniusában Budapesten elítélte a kollektív felelősségrevonás elvét, de később, 1945. júliusában, a potsdami értekezleten nem ragaszkodott ugyanehhez az eszméhez. A Szövetséges Ellenőrző Tanácsnak a Magyarországról kitelepítendő németekre vonatkozó 1945. november 20.-i döntése azt jelentette, hogy a három fő szövetséges nem ellenezte a német kisebbségi csoportok elleni kollektív büntetés alkalmazását. Miután a németek kitelepítésére vonatkozó rendelet megjelent Magyarországon, az amerikaiaknak a kollektív felelősségrevonás elve elleni álláspontjának a megújítása gyakorlatilag nem jelentett sokat. Néhány héttel később egy pártközi értekezleten, amelyet békecéljaink megvitatására hívtak össze, az 1945. december 22.-i, a magyarországi németek kitelepítésére vonatkozó rendelet keltette a legnagyobb vitát. Ezen az értekezleten én képviseltem a külügyminisztert és ismételten rámutattam, hogy ez a rendelet, békeelőkészületeink és nemzeti érdekünk szempontjából, alapvető hiba volt, és kértem, hogy vegyék revízió alá. Továbbmenve kijelentettem, hogy a potsdami egyezmény és a Szövetséges Ellenőrző Tanács döntése nem jelentette a németek kollektív felelősségének a jóváhagyását és erre vonatkozóan a hivatalosan kifejezett 10
