Új Magyar Út, 1953 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1953-06-01 / 6. szám
tott idézetekkel, szónoki varázsának tüzével fel tudta korbácsolni a hurrá-patriótizmust az ismeretlen könyvvel és a Bécsben, a császári udvari levéltárban kutató, aulikus és akkor még egy képen ismeretlen szerzőjével szemben. Az Akadémia teljes ülésére is követtük lelkes professzorunkat, Ballagi Aladárt, hogy tüntessünk az ellen a készülő merénylet ellen is, hogy a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt jelenjék meg a vezérlő fejedelem alakját meggyalázó förmedvény. A küzdelem hullámai lassanként elültek, a Száműzött Rákóczi megjelent. A mintegy indexre tett könyv felkeltette kíváncsiságomat, érdeklődésemet. Megrázó élmény volt. Az emigráció körülményeinek elsőrendű forrásanyagra támaszkodó, sokszor bizony visszataszító, de mesterien megrajzolt hátteréből, először lépett elém egyik legbálványozottabb ideálom, megfoghatatlan, valószerűtlen félisten helyett mint ember. Ecce Homo! Emberi gyarlóságai csak még erősebben domborították ki minden igazi történelmi hősnek azt a jellegzetességét, amit Thomas Carlyle “Hősök, hősök tisztelete és a hősszerűség a történelemben” című könyvében, Krisztustól Crom wellig a történelem legnagyobbjaiban abban látott, hogy a végsőkig vitt őszinteséggel maradtak hívek önmagukhoz és önmaguk által képviselt elveikhez. Ebből fakad emberfelettiségük, történelmi hívatottságuk. Rákóczi nagysága csak nyert azzal, hogy emberibb és érthetőbb lett, akárcsak Széchenyi alakja Surányi Miklós “Egyedül vagyunk”-jában. ★ ★ ★ Befejezésül egy harmadik felmerülő kérdésre szeretnék feleletet találni. Mi értelme ma — merőben változott körülmények között — évezredes múltunknak nagy napjait felidézni? Jelentenek-e legnagyobbjaink is annyit, hogy kapcsolatot találjunk rég elporladt alakjaikkal s bizony porlepte emlékekkel? Rákóczi alakjának, szabadságharcának van-e mondanivalója számunkra? Igenis van. Ha mint nemzet élni akarunk, össze kell fogni a kevés megmaradt magyart, ahogyan azt egyedül Rákóczi tudta: társadalmi, vallási és nemzetiségi különbség nélkül úgy gyűjtötte, úgy fogta össze egy táborba az egész nemzetet, mint senki más, sem előtte, sem utána. Máriás lobogói alatt tömörült magyar, német, rutén és tót; katolikus és protestáns, főúr, köznemes és jobbágy. Soha ilyen nagy megpróbáltatás nem sújtotta még nemzetünket, mint ma. Soha égetőbbnek nem éreztük még Széchenyi kiáltását: oly kevesen vagyunk magyarok, hogy még az apagyílkosnak is meg kell bocsátanunk, ha magyar. Soha még az emigráció rákfenéje, a belső széthúzás nem kockáztatta Magyarország felszabadítását annyira, mint ma, amikor minden egyéni torzsalkodás, személyes antagonizmus végzetes következményű lehet a baráti nagyhatalmak nélkülözhetetlen jóindulatú támogatáskészségére. Történelmünk legönzetlenebb, minden birtokot, minden vagyont feláldozó alakja maradjon ihlető példaadás a felszabadítás órájának közeledésében. Mindnyájan várva várjuk ezt a talán már nem olyan távoli felszabadítást. Mikes Kelemennel, Rákóczi hűséges íródeákjával mindnyájan elmondhatjuk: Úgy szeretem Washingtont, bocsánat Rodostót, hogy el nem tudom felejteni Zágont. S otthon maradt szerencsétlen testvéreink úgy várják ezt a felszabadítást, mint ahogyan őseink várták éppen kétszázötven éve Rákóczi zászlóit. Nem volt ezeken a zászlókon pártpolitikai jelszó, még kevésbbé jelvény, csak az a rövid mondat, amit vezérlő fejedelmünk elévülhetetlen örökségül hagyott ránk: Cum Deo, pro Patria et Libertate! Istennel, a Hazáért és Szabadságért! HARSÁNYI MÁRTA 9iien Tört, suta szárnyam alig rebben, lépett szívem a tenyeredben, s én a porig hajlok előtted. Dacos gerincem szelíd ívben omlik lábadhoz, győztes Isten. A lázadásomat letörted. Száradjon minden ujjam csonkig, amivel arcodat a csontig sebeztem s bénuljon meg a lábam, mert hány bálványnál rogyott térdre s Tehozzád nem talált el mégse örökös zarándoklásában. Zuhanjak süket némaságba, szakadjon meg szemem világa, torkom többé ne adjon hangot! Mert szólítottál, s nem hallottam, jeleket adtál, de vak voltam s ajkam dicsérni elmúlaszloll. Gúnyoltalak s kétségbe vontam, hogy vagy s te méltó haragodban vas markod között összetörtél. Most már tudom, hogy mindhiába tagadás, szitok, dac vagy gyáva futás. Mindenben Te vagy örök törvény. Rajiam is teljék be parancsod, nem fáj már feladni a harcot, várom megadással a lábad, hogy mindennek példát mutatva semmivé porladjon alatta gőgös létem, mely ellened fellázadt. Várom —, s helyette fényözönben tárul a kék ég ki fölöttem, s mint vihar után erdő mélye, kettőzött csenddel s tisztasággal, átmos és elragad magával az aranyfényű könnyű béke. Ki ért meg. Isten, mit akarhatsz? Harcolsz, sebzel, marsz, mint a farkas, s mikor ellenfeled ledobban, csókkal feded, fénnyel gyógyítod, ki nem fogyik balzsamod, írod ... Örökké felettünk állsz a titokban. 8
