Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1952-02-01 / 2. szám

Megálmodta a jövőt. Tágult, rémült szemeivel előre lát­ta a végzetet. Csonkatornyok végtelenjét, „Szalontától az Öperenciáig.“ Több volt, mint költő. Jós volt és próféta, a szónak legnemesebb értelmében. Már 1919-ben az első ma­gyarországi vörös próbálkozás után megírta a napjaink­ban teljesedő látomását arról, hogy Moszkva és cse­lédei miképpen képzelik el az egyenlőséget. Előtte hosszú, hosszú sorban álltak Az emberek és megváltásra várták. Esengve kértek üdvöt, életet, Míg falanxuk előtt elléptetett. S ő míg haladt a hús-sorfal előtt, A főt nézte, mely magasabbra nőtt. Nézte gúnnyal a legszebb fejeket És kezében a kard nem remegett. Sétált . . . mosolygott . . . meg-megállott: Levágta a főt, mely kiválott! Kísértetiesen válnak valóra szavai és a Kolozsváron, 1941-ben, 51 éves korában meghalt költő versei úgy hatnak ma, mint egy sírontúli üzenet. Látnoki erejű feleletek napjaink legégetőbb kérdéseire. Döbbent lélekkel hallgatjuk a magyar nyelvet fenye­gető veszély idején figyelmeztetését: „Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek És áhítattal ejtsétek a szót, A nyelv ma néktek végső menedéktek. A nyelv ma tündérvár és katakomba, Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek! A drága nyelvet porrá ne törjétek, Ne nyúljon hozzá avatatlanul Senki: ne szaggassátok szirmait A rózsafának, mely hóban virul. Ügy beszéljen ma ki-ki magyarul, mintha imádkozna, Mintha aranyat, tömjént, mirhát hozna!“ A hadifogságból vissza nem tért gyermekét váró anya kínzó fájdalma is az ő versében talál visszhangra. Várod . . . még mindig várod. Én nem mondhatom Neked, hogy ne várd. Várni fogod, amíg élsz, mindörökké. Szibériából, Kínából, Japánból, Mandzsúriából — világ végiről. Tizenöt év . . . Mi az: tizenöt év? Egy óra sok, S az örökkévalóság is kevés Egy anyának, aki várja a fiát. Tíz esztendő telt el, halála óta. Mi, utódok mély­séges tisztelettel ejtjük ki Reményik Sándor nevét. Országok omlottak össze és eszmék hullottak porba, de az ő versei elevenen élnek. Üzennek az emigráció­ban élő szellemi embereknek. Nyugat költőinek és a szabad világ lelkiismeretének. . . . Szeretnék most a telketekbe látni, Látni, hogy színes szókkal játsztok-e, Mikor mi már csak hörögni tudunk, Mert fojtogat az ellenség keze . . . . Szeretnék most a telketekbe látni, S szeretném, ha látnátok: hogy vagyunk; öletekbe tenném holt gyermekünk, Ráchel siralmát: megfojtott dalunk! Szeretném, ha a telkünkbe látnátok, És látnátok a véres rongyokat, Amikbe koldus-testünket takartuk, — S a gaz kezet, mely fészket bontogat, És otthont dúl és szent láncokat tép szét! Mutatnám az ebként kivert magyart, Hogy búcsúzik a határszéli fától . . . Mintha az otthonukból kitépett mindenüktől meg­fosztott deportáltak hosszú sorát látnék. A vérző orszá­got, a szenvedő megalázott népet. De a parányi „tüze­ket“ is, amiknek lángjában még a „nagy magyar télben“ is bízni lehet. A remény derengő fényeit csillantja föl és a bámuló világ fülébe kiáltja bizakodva: „virrasz­­tottunk mi tetszhalottat már!“ És amikor telkek hul­lanak: magyarságunkhoz való hűségre tesz fogadalmat mindnyájunk nevében: „Egymás szive-falán, végzetünk éjén Egy néma jelszót kikopogtatunk, Mint jeladást a Katakombák mélyén: Magyarok maradunk!“ A védetem magatartása ez, a fegyvertelenül „fog­gal és körömmel“ az utolsó lehelteiig való védekezésé. Az „ahogy lehet“ börtönrácsai közé szorult, lépésről­­lépésre visszahúzódó életé. De a védekezésen kívül fel­vázolja a cselekvés tehetőségeit is, azt, amit felnőtt és gyerek — ma is — egyaránt megtehet: „Leszek őrlő szú az idegen fában, Leszek az alj a felhajtott kupában, Az idegen vérben teszek a méreg, Miazma, láz, orozva dúló féreg . . ... a gyújtózsinór, A kanóc része, lángralobbant vér, Mely titkon kúszik tíz-száz évekig, Hamuban, éjben, Míg a keservek lőporához ér . . .“ Tudja, hogy lázítani nem szabad, sem lázadni, csak élni és cselekedni: „ahogy lehet“. Várni csendben és készülni — elszántan, lassan — a föld alatt. Reményik Sándor, Erdély nagy költője, álmod te­gyen nyugodt a házsongárdi temetőben. Mi éberen figyeljük népedet. Hallga, mi ez, e távol, elhaló, Feldörgő, tompa hang? A szivem dong, mint vassal vert harang? Vagy, mit hallok, tompa ágyúszó? Most visszafojtom a lélekzetem: Egy nemzet, bár végkép elföldelék, Hallga, lélekzik, él a föld alatt S döngeti koporsója födelét! 16

Next

/
Oldalképek
Tartalom