Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1952-02-01 / 2. szám

HAJNÓCZY GERGELY

Szellem, erkölcs és - politika

Pusztán gyakorlati tapasztalataira utalva az ember sokszor kénytelen volna azt hinni, hogy a politika — közszereplők túlnyomó többségének viselkedésén mérve le — egyszerűen a gyors és könnyű érvényesülés tudománya. Tudomány olyan értelemben, hogy a csizma készítéséhez is kell bizonyos mesterségbeli tudás, de azzal a lényeges eltéréssel, hogy politikai kontároknak, — akik pedig gyakran mindnyájunkra nézve súlyos döntéseket hozhatnak, — csak a legritkább esetben kell az elrontott csizmákért számot adniok. Nemzeti katasztrófának ugyanis nemcsupán adott világpolitikai helyzetek az okozói, hanem legalább ugyanolyan mértékben az apró hibáknak és durva tévedéseknek az a láncolata is, amit tehetségtelen vagy elvakult politikusok szoktak saját népeikkel és azok szomszédaival szemben többnyire felelőtlenül elkövetni.

Épp ezért abban a kollektiv eszmélkedésben, mely a holnapi máskép cselekvés módjai körül idekint ma folyik, jelentős helyet kell kapnia annak a kérdésnek is, mikép válassza majd meg népünk a maga vezetőit, ha régi hibákba visszaesni nem akar. Jó példával ugyanis a múlt e tekintetben alig szolgálhat. A hatalomba magukat jól befészkelt érdekcsoportok annakidején általában minden rendelkezésre álló eszközzel igyekeztek meghamisítani a népképviseleti elv alkalmazását s természetesnek találták, hogy a saját politikájukkal szembenálló törekvéseket a legkönyörtelenebbül elfojtsák. Ezzel együttjárt, hogy konokul elzárkóztak minden olyan érvnek a becsületes mérlegelése elől, mely politikájuk helytelenségének belátására kényszeríthette volna őket. A hatalom urainál hihetőleg az életösztön önzése volt, hogy a holnappal ne gondoljanak s cselekvésükben ne engedjék magukat korlátozni semmitől, ami csorbíthatta volna pillanatnyi érdekeiket.

E hosszú hagyományokra visszatekintő hatalmi erőszak nemcsak a közéleti szereplés jogcímének megadásánál végzett olyan személyi szelekciót, mely semmikép sem volt a nép széles rétegei előnyére, hanem azonfölül olyan szellemi magatartást is tett a politikában otthonossá, amely tudatosan szemethúnyt a magyarság valódi sorsproblémái előtt, mert megoldásuk helyett azoknak inkább elkendőzésére s a figyelem elterelésére törekedett. Ez a képmutatás, mely a múlt gyakorlatának második felötlő vonása, végeredményben a politikai gondolkodás tisztességének elkorcsosodását vonta maga után, mert a hazug jelszavakkal takaródzó önzésnek mindig sikerült a közvélemény józanitéletű részét, ha nem is félrevezetni, de legalább hitelétől megfosztani.

így történhetett, hogy amikor a nagybirtok fojtogató nyomása következtében az Alföldről százezres tömegek vándoroltak ki évről-évre Amerikába, a feudális beállitottságú hivatalos politika a magyarositás nagyétvágyú, de elkésett és rosszvértszült ábrándjával kábította a nemzeti öntudatot. Egyidejűleg pedig ravasz ügyességgel vette igénybe a nemzetiségek beolvasztott elemeinek „darabont“ szolgálatait a jobbára 48-as érzületű magyarság fékentartására és kisemmizésére.

Ugyanez a csalfa játék ismétlődött meg a Trianon utáni időkben is, amikor a még mindig esedékes földreform és demokratikus átalakulás elfelejtetésére a területi integritás követelésének izgatószerével tartották állandó deliriumban a fájdalmas operáció utókövetezményeitől gyötört magyarságot s ugyanakkor a Wolf Károlyok álarcot viselő kurzus-lelkiségével ködösítették azt a politikai éleslátást, amelyre otthon pl. Szabó Dezső befolyása alatt kezdtek nyiladozni a szemek. Vaskos szembekötősdi volt ez a magyar nép politikai és szociális megújhodásának, a változott nemzetközi helyzetbe való beilleszkedésének sajgó problémáival, aminek kétértelműségét csak halványan érzékeltetheti a királyűző királyság alkotmányjogi furcsasága, az ipari és agrár munkásság kiszipolyozását tűrő fajvédelem, a zsidó nagytőke felhizlalásával jólmegférő antiszemitizmus, a népnyomor és a diplomások állástalanságának mélyei felett meghirdetett neo-barokk kultúrfölény, a retrograd viszonyai miatt politikai vonzerő gyakorlására teljesen képtelen csonka- ország revizionista igénye az időközben roppant fejlődésen keresztülment nemzetiségek visszaszerzésére, s több efféle önellentmondás.

Ahol a képmutatás ilyen fokig ver gyökeret, ott a politika rendszerint vastag bőrt ölt s a politikus elveszti a képességét, hogy a szellem figyelmeztető szavára elpiruljon. Az átlagos honatya megszokja, hogy betanított kórista módjára figyelje a karmester pálcáját s az egyéni véleményalkotást — ha netán ilyenre képes is volna — olyan fényűzésnek tartsa, melyet politikai karrierjének zátonyra futásával kell esetleg megfizetnie. Ezt a magatartást már csak egy hajszál választja el attól, amit minden álszemérmet félretéve korrupciónak kell neveznünk. Nem a szónak közönséges megvesztegetést jelentő értelmében, hanem a politikai erkölcsöknek azt a lazaságát értve rajta, aminek folytán a hatalom szolgálatában elkövetett bármely hitványság érdemnek, a puszta szervilizmus pedig sok mindenre jogosító erénynek számit. így válik a politika egy bizonyos fajtájává a cinkosságnak, mely azonfölül, hogy nem szereti sem a nyilvánosságot, sem a kérdések szabad megvitatását, mintegy a hamiskártyások szolidaritásával fogja össze a szinte kaszinói társasággá rostált hivatalos nemzet kétes oszlopait. S így lesz végül a haza fogalmából egyesek számára egyszerű fejős tehén, a hazafiság pedig valamelyes kései pallosjog, amivel sommásan el lehet intézni azokat, kik a tej elosztás módjával netán nem értenének egyet.

Kétségkívül túlzás volna azt kívánni, hogy minden politikus valóban államférfiúi erényekről tegyen tanú-4