Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-01-01 / 1. szám
KÖNYVEK ÍRÁSOK Sztálin foglya voltam „I was Stalin’s prisoner“ by Robert A. Vogeler with Leigh White. The Saturday Evening Post, Philadelphia, 1951. október 27 - december 1. „Budapesten, nem messze az amerikai követségtől Harry Hill Bandholtz amerikai tábornoknak a szobra állott. Ez a tábornok volt az, aki arra kényszerítette a románokat, hogy az első világháború után vonuljanak ki a meghódított magyar fővárosból. A szobor is és a követség is az ironikusan még ma is a Szabadságról elnevezett téren áll. 1949. egyik őszi napján, a követségre való menet, útközben megálltam egy percre Bandholtz szobra előtt. Ez volt az amerikai méltóság utolsó szimbóluma a kétsizer letiport Magyarország fővárosában. A második világháború után Bandholtznak egy követője sem akadt, aki az elpusztított városból való távozásra kényszerítse az oroszokat. Ellenkezőleg, saját katonai és diplomáciai képviselőink segítették az oroszokat olyan cselekedetek elkövetésében, amelyek után nehéz elhinni, hogy egy olyan ember, mint Bandholtz valaha is élt volna.“ Ezekkel a mondatokkal kezdődik Robert Vogeler amerikai polgár beszámolója a Sztálin rabságában töltött időről. Nem kell most részletesen foglalkoznunk azzal, hogy mi történt Vogelerrel és társaival, hiszen a kommunista rendszer foglyainak sorsát mindnyájan jól ismerjük. De tudomásunk szerint ő az első nem magyar ember, aki átesve mindezeken a megpróbáltatásokon, elfogulatlan és tárgyilagos beszámolót adott élményeiről. Ezért nagy a jelentősége annak, hogy Vogeler határozottan és félreérthetetlenül állást foglal amellett, hogy a bolsevizmús magyarországi bűneiért semmi szín alatt sem szabad a magyar népet felelőssé tenni, mert az is épen olyan áldozata annak, mint akár ő sajátmaga. Ismételten hangoztatja, hogy Magyarország mai vezetői nem magyarok, hanem szovjet állampolgárok és, hogy félreértés ne essék, valahányszor említi a nevüket, zárójelben mindig ott áll az illető kommunista nagyság eredeti neve is, mint Rákosi (Roth) Mátyás, stb. A hat részből álló cikksorozatnak legfigyelemreméltóbb része az utolsó folytatás, amelyben Vogeler rámutat letartóztatásának és fogvatartásának politikai következményeire. A magyarországi kommunista kormány azzal a ténnyel, hogy az Egyesült Államok egyik polgárát letartóztatta, hamis vádak és kikényszferített vallomások alapján bíróság elé állította és elítéltette, az emberi szabadságjogokat sértette meg. Nem mulasztja el azonban megjegyezni, hogy „abszurd dolog azt állítani, hogy Magyarország és Csehszlovákia független országok. Ha azok volnának, akkor sem Oatist (Csehszlovákiában fogvatartott amerikai újságíró), sem engem nem tartóztattak volna le. Mindkettőnket Sztálin parancsára börtönöztek be az MGB (szovjet titkosrendőrség) helyi közegei.“ Ezzel kapcsolatban szemrehányást tesz az Egyesült Államok kormányának, hogy az ő letartóztatása idején nem léptek fel kellő eréllyel és fél attól, hogy Oatis sorsa is ugyanaz lesz, mint a-, övé. Számos történeim'.’' 'Í!d át sorol fel, amelyekben az Egyesült Államok elnöke és kormánya mindig ki tudta kényszeríteni a jogtalanul letartóztatott amerikai polgárok vagy amerikai védelem alatt álló személyek szabadonbocsátását. Többek között hivatkozik Koszta Márton magyar szabadságharcos menekült esetére, aki az Egyesült Államok állampolgársági „first paper“-ének a birtokában 1853-ban Törökországban járt s ott a Habsburg kormány ügynökei elrabolták, Duncan N. Ingraham, egy török vizeken állomásozó amerikai hadihajó kapitánya akkor fegyveres fenyegetéssel kényszerítette az osztrákokat, hogy adják ki Kosztát. A régi időkben Amerika nem volt nagyhatalom. Diplomáciai képviseletei sem voltak mindenütt, mégis az egész világon tiszteletben tartották az amerikai polgárok jogait. Ma, amikor majdnem minden országgal megvan a diplomáciai kapcsolat, Keleteurópában és Kínában semmibe sem veszik azokat. Vogeler szerint az Egyesült Államok kormányának hatásosabb eszközöket kell igénybe vennie, hogy megvédje a polgárait. Cáfolja azt a felfogást, hogy az erélyes fellépés háborús veszélyt rejtene magában. Ha Oroszország háborút akar, bármi módon megtalálja a lehetőséget a háború megindítására, ha viszont nem akar háborút, akkor még az ilyen erélyes fellépések esetén sem indítja meg azt. Különösen nehézményezi Vogeler, hogy Amerika olyan hatalmas árat fizetett kiszabadításáért. „Ha tovább tűrjük, hogy amerikai polgárokat jogtalanul bebörtönözzenek és továbbra is sarcot fizetünk a kiszabadításukért, a háború kockázatát inkább növeljük, ahelyett, hogy csökkentenők.“ Az amerikai kormány erélyesebb magatartásának szükségességére így mutat rá: „A nemzeti becsület fontosságát gyakran túlbecsülték a múltban. Ma annyira leértékelődött, hogy országunk jövője forog kockán. Meg kell, hogy győzzük Sztálint, mielőtt túl késő, hogy bár nem kezdünk háborút egy amerikai polgár megvédésére, de egészen biztosan háborúba megyünk azért, hogy megelőzzük, hogy amerikai polgárok üldözése bevett szokássá váljék. Ha nem így cselekszünk, akkor hamarosan kiviláglik: máris elvesztettük azt a háborút, amelyet olyan szívósan próbáltunk megelőzni, mielőtt még elkezdődött volna, ami természetesen Sztálinnak a legőszintébb reménye.“ Robert A. Vogeler minden tiszteletet megérdemel azért, hogy annak ellenére, hogy Magyarországon bántak így vele, nem táplál a magyar néppel szemben ellenséges érzelmeket. Cikksorozata és felvilágosító tevékenysége minden tekintetben hasznára van a magyarságnak. 1950. tavaszán történt kiszabadulása óta lépten-nyomon találkozhatunk az amerikai sajtóban Vogeler írásaival és nyilatkozataival és talán részben az ő munkásságának köszönhető, hogy az elmúlt augusztusban Truman elnök és Acheson külügyminiszter első alkalommal tettek különbséget a magyar nép és a ráerőszakolt idegen kormány között. Nyugati vezető személyiségek és sajtómegnyilatkozások azóta mindig kihangsúlyozzák ezt a különbséget. Amióta pedig decemberben az Egyesült Nemzetek közgyűlésén a szovjet külügyminiszter a magyar határokról és a magyar hatóságokról mint a Szovjetúnió sajátjairól beszélt, még a legelfogultabb nyugati megfigyelők előtt is nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarország ma nem tekinthető független államnak és következésképen: a magyar nép nem részese, hartem elsőszámú áldozata jelenlegi vezetői bűneinek. — Mérlaky László
