Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-12-01 / 11-12. szám
BARTHA KÁROLY Nagy alkotók az idő sodrában Mosolyogni vagy bosszankodni kell-e azon, ha látjuk, hogy élen járó politikusok, aktív miniszterek felállanak egy-egy elhunyt nagy művész sírjára és a csendes rögök közt pihenő alkotónak leckét adnak a maguk katekizmus-rögeszméiből. “Móricz Zsigmond nem tudott találkozni a forradalmi munkásosztály szemléletével, amely a választ megadhatta volna neki,” — mondta Darvas József közoktatásügyi miniszter ezév szeptember 4.-én a Kerepesi-temetőben a nagy elbeszélő sírja felett. “Voltak ugyan illúziói az uralkodó osztályok egyik-másik csoportjának vagy képviselőjének “népbarátságáról”, de a szegény parasztság mellett nem tudta meglátni és felismerni a munkásosztály döntő szerepét” — toldotta rá Révai József kommunista főideológus, és szemüvege mögül fölényesen megcsillant egy borotvaéles orthodox dialektika pengéjének éle. Visszaemlékeztünk a tíz év előtti temetés napjára, amelyen résztvettünk. Naplónkban fel is lapoztuk a megfelelő oldalt és döbbenve láttuk, hogy ugyanaznap éjjel, amikor Móricz meghalt, húllott az első orosz repülőbomba Budára. Érdemes elgondolkozni a tíz év távlatán és ezért alább le is közöljük azoknak a napoknak tömör eseményeit: az író halálát és temetését, ugyanakkor Szabó Dezső megemlékezését Tóth Árpád felett. Három magyar költőzseni kapcsolódik össze e megtépázott napló lapjain. Mert minden szomorúság, hivatalos közöny és elhallgatás ellenére az irodalomnak nagy évei voltak azok, értékben nem csekélyebbek, mint a múlt század nagy romantikus nemzedékének évtizedei. Azonban hol voltak akkor azok, akik ma fölényesen leckéztetnek a sírok felett és miközben kisajátítják egy-egy író hagyatékát, a jelentőségét a felismerhetetlenségig el' is torzítják. József Attila ugyan “találkozott a forradalmi munkásság szellemével”, de ők nem nyúltak a hóna alá életében. Az élesen antikapitalista költőt kapitalista barátai öltöztették, gyógyíttatták, juttatták nyomdafestékhez. A moszkvai irodalmárok Illyés Gyulát és Nagy Lajost hívták meg írókongresszusokra Moszkvába. József Attilát sohasem. A proletárköltőt mellőzték. Sőt mint Németh Andor megírta (“Csillag”, 1948. január) “a Párt kiközösítette magából” (12. old.), “A Párttal való konfliktusa végképpen megtöri. A kommunista párttal való rövid kapcsolatoktól eltekintve egész életében társtalan volt... most, mikor a párt szakít vele, újra azokra (a gazdagokra) szorul... a párttal való szakítás után vidékre menekült” (13-14 old.). Életében egy pengőt sem kapott tőlük, de annál több fölényes tanácsot és rúgást. Ha a kommunista párt így bánt életében József Attilával, mit várhatott volna tőle Móricz Zsigmond, aki “nem tudott találkozni a forradalmi munkásosztály szemléletével”? Itt újból régi emlékek rajzanak fel. 1927. május 21.-én volt Móricz Zsigmond 25 éves írói jubileuma a Zeneművészeti Főiskola nagytermében és milyen szereplőkkel! Kodály Zoltán Lengyel László játéka után Szabó Dezső köszöntötte az ünnepelt írót “A magyar irodalom egysége és a magyar író helyzete” című előadásban. Móriczra akkor haragudtak a hivatalos körök felvidéki körútja miatt. De annál melegebb volt az ünneplés. Palló Imre székely népdalai után Kosztolányi Dezső lépett az előadói székre és fejtegette Móricz irodalmi értékeit. Majd Bartók Béla adta elő zongoradarabjait. Rudnay Gyula festőművész “A magyar népköltészet hatása a képzőművészetekre” címmel olvasta fel előadását. Sugár Károly, Somló István, Medgyaszay Vilma, Kosa György és Simonyi Mária (az író felesége) és sokan mások letették művészi tudásuk legjavát az ünnepelt zömök, tömzsi Móricz Zsigmond lábai elé, aki ott állt az ünneplés virágos forgatagában, a fiatalságtól tomboló terem fényében. Hol voltak akkor a munkásság mai muszkabarát ál-képviselői? Figyeltük, hogy írnak-e lapjaikban, a Fáklyában, a Szociálizmusban róla? Síri némaság nehezedett úgy a szélső konzervatív kormánykörökre, mint a szélsőbal intellektüelljeire és külvárosi forradalmáraira. Sohasem mutatkoztak az élő írók, költők, magyar zsenik körül. Bizonyára már akkor duzzogtak rájuk és magukat mérhetetlen fölényben érezték velük szemben. Pedig sok más alkalom is lett volna a kiállásra. A következő évben, 1928. május 19.-20.-án Ady születésének ötvenedik évfordulója. Ma is látom a költő sírja felett beszélni a tragikus sorsú Juhász Gyulát. Ő nem leckéztette fölényesen a halottakat. De ha körülnéztünk a sír körül, ott láthattuk a Felvidék, Erdély, Délvidék és a Csonkaország majdnem minden kiváló íróját, költőjét, ifjúsági vezetőjét, — kivéve megint a szélső ó-konzervatívokat és a szélső orthodox forradalmárokat. A Vígadó főtermében tartott előadássorozaton Németh László és mások szóltak. Az első sorban ott ült Ady édesanyja ... Igazi forradalmárokban • sem volt hiány. Magának az ünnepségnek főrendezője Keszler-Balogh Edgár, a felvidéki Sarlósok akkori vezetője volt, szoros együttműködésben a Bartha Miklós Társaság haladó fiataljaival. Ott tanyázott a rendezőbizottság a “Híd” című, fiatal erdélyiek által szerkesztett folyóirat helyiségeiben az Andrássy-uton. József Attila is gyakran bejárt. Simon Andor, a másik munkásköltő is, Kodolányi, Erdélyi, Féja Géza, Győry Dezső és sokan mások, Szabó Dezsőn az ünnepély főszónokán kívül. Ezer magyar diák kinyomatott rendezői meghívója és az “Ifjú szivekben élek...” című kiadvány a tanúja a nagy összefogásnak. (Alcíme: “A magyar fiatalság hitvallása Ady Endre költészetének történelmi tanulságai mellett”, Budapest, 1928.) Ma az ünnepély főrendezője hányattatott pályafutás után a román kommunista párt börtöneiben szenved, mint magyar titóista. A pozsonyi magyar diák, aki Táncsics sírját a Kerepesi-temetőben már akkor minden dunai nép színeivel és vörös szalaggal koszorúzta meg a Sarlósok megbízásából, alig tudott elmenekülni a kommunista erőszak elől és ma New Yorkban keresi kenyerét, mint kétkezi munkás. A harmadik, a magyar Nemzeti Parasztpárt egyik legradikálisabb fiatalja lett 1945. után és újabban Belgrádba volt kénytelen szökni 9
