Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-10-01 / 10. szám
bármennyire is drágák számunkra. Nem kis jelentőségű dolog az sem, hogy az amerikai tanárok szemléje, a "Journal of the National Education Association" az 1951-es év legfontosabb könyvéül egy vallásos tárgyú könyvet jelöl meg: Eiton Trueblood "Foundations of Reconstruction" c. könyvét. A könyv témája az, hogy a világ újjáépítése első sorban nem tervezői, vagy politikai probléma, bár mind a kettő fontos. Az alapvető, az elsődleges probléma a helyes erkölcsrendszer megállapítása. A quaker theológus Trueblood megállapítása szerint az erkölcsrend nem valami felsőbb parancsok rendszere, mintahogy azt a tekintélyelvű vallásokban festik, hanem a szeretet akarása és megvalór---------------------------------------------------\ A LEGSZEBB KARÁCSONYI AJÁNDÉK! Fizessen elő egy barátja vagy ismerőse részére. Kedvezményes előfizetés évi 4.50 dollár (5.60 helyett!) CSAK KARÁCSONYIG! v._________________________________y sitása, az igazi közösségi élet élésére való törekvés és az önkéntes szolgálat élése. Itt ismét csak azt láthatjuk, hogy az emberiség legmagasabbrendü ideáljainak keresésében a fejlődés iránya a közösségi élet, a testvériség lelkisége felé mutat. (Itt jegyezhetjük meg azt is, hogy ma már a legtöbb gondolkozó az emberi értékelés sorrendjében az erkölcsi minősítést a szellemi minősítés elé helyezi...) Napjaink vallásos életének talán legjelentősebb eseménye egy kimagasló egyéniség — Albert Schweitzer feltűnése. Önmagát embertársai szolgálatára szánva a nagy misztikusokhoz hasonlóan érzi az élet egész egyetemességének valóságát és szentségét. Ezt így fejezi ki: tiszteletet az életnek! Ezt tárja elénk egyik 16 szent nap itt fújom, mégse ég. Bolond vagyok, vagy mi? — Te csak most raksz tüzet? — Csak hát. — Oszt az ebéd? Avval mi lesz? Az asszonyka megrántotta a vállát. — Tűz nélkül? Tán boszorkány vagyok. Majd még ezután a kisszéken főzöm meg az ételt. Az emberke lelökte magáról a gubát a kiságyra. Tempósan leült az asztal mellé, amely olyan nagyon vadonatúj volt, hogy ragadt és műhelyszagot eresztett a festék. Lekönyökölt rá és összeráncolt szemöldökkel bámult a frissen meszelt falra. El nem tudta gondolni, mit kell most tenni. A menyecske pedig durcás lett. Duzzogó arcot vágott és kaptafogta, felült a kemence padkájára; úgy nézett maga elé, mint egy megbosszantott cica, amely rögtön kész a karmolásra. Még ezen a téren nem volt tapasztalatuk. Mi lesz most? Hallgattak egy ideig. Végre férjemuram megpödörte, ami nincs s egyet köhintett. Már ez is valami. így kezdik azt. Feleségemasszony egy árva hangot sem adott rá, csak ült magában duzmaszkodva s nézte a sárga homokkal felhintett házföldjét. Az emberke újra köszörült egyet a torkán. Attól rögtön bátorsága jött. Az asztalra csapott tenyerével s azt mondta: — Lizi! Lizi, az asszonyka, összerezzent, de tovább hallgatott. — Lizi! Semmi szó. Lizi!!!... Hát te nem felelsz? Mi? — No! Tán meg akarsz verni? — nézett vissza harcra készen a csitri asszony. A férjnek felnyílott a szeme. Az ám. Hát persze, hogy meg akarja verni. Hogy ez néki eszébe se jutott. Annak pedig meg kell lenni. Mer avval minden rendbe lesz. Mer csak avval lesz minden rendbe. Most már csak azon gondolkozott, mi cimen eshetne meg a dolog. Azt régen tudta, hogy minden j óravaló férj megveri néha a feleségét, de eddig olyan kezes bárány volt ez az asszonyka, hogy nem álmodta, mikép lehetne rá kezet emelni. Most már érezte, hogy ma lesz valami. Csak úgy forgott a szeme s járt össze-vissza a házban, az ujházasok rideg, üres, apróságok, csecsebecsék, megszokott ócska lomok, gyerekek hiján való lakásában. Okot, ürügyet keresett, hogy istenigazában beleköthessen a jó kis feleségébe. Addig-addig kutatott, míg meg nem látta a téka tetején a kistálat, amely tetejesen volt a pattogatott tengerivel. — Kokas! — rikkantott fel. — Az hát! — vágta rá feleselve az asszonyka. — Hát e’ mán hunnan a csudábul való? Az asszonykába hét ördög bujt. Elkezdett kötekedni a hangja. — Hoztam. — Hunnan? — Terka nénéméktől. — Ejha! Ott vótál? — Ott! — Azér nem égett a tűz! — Azér! — Azér nincs ebéd! — Azér! — Azér kell nekem itt megpukkanni mérgembe. — Hát ha azér, azér! — Micsoda! Te itt nekem feleselni mersz? — De még mást is merek! Majd megtalálom kérdezni, hogy fagyott be az a köszörű. Mer a nem fér a fejembe! — Majd megmutatom, csak még jobban megódódzzon a nyelved. — Megódódzott a hordó csapja, úgy látom. — A meglehet. — Nahát nekem ilyen ne lehessen! — pattant fel a menyecske, mint valami berzenkedő jérce s elkezdett csatorászni. — Korhely! Naplopó! Naplopókorhely! A férj elmosolyodott. Szép hang, uj hang. Még ilyenbe se volt része. Pöröl az asszony. Az ő asszonya. — Dorbézoló, falucsavaígója, dologkerülő. Országos lingár! — ömlött a csókolni való piros ajkakból a szidalom.
