Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-10-01 / 10. szám
nős feltételezésére, tehát kölcsönös bizalomra és ebből kifejlődő kölcsönös jóakaratra van felépítve. Egy ilyen világot meg lehet teremteni, ha nem törekszünk arra és különösen ha senki sem használja ki azt és ha a benne résztvevők nem engedik kihasználtatni magukat arra, hogy az ellentétek mesterségesen szíttassanak, hanem ha abban a világban mindenki felismeri és elfogadja a másikban azt, amit magában és magára nézve szentnek és kötelességnek tekint és amiről megköveteli, hogy őbenne tiszteljék. Ez a kérdés nevelés kérdése. És úgy hiszem, hogyha Európa jövőjével foglalkozunk, a nevelés, a tanítás (éducation) kérdésének első helyen kell állania. Itt mindjárt le akarom szögezni azt, hogy ez alatt nem tudományos oktatást és nevelést értek. Dacára annak, hogy egyetemi tanár vagyok, azt tartom, hogy a nevelésben a tudomány és tanítása másodrendű kérdés. A nevelés első feladata az erkölcsi nevelés. Erre kell a nevelésben törekednünk és elsősorban arra, hogy erkölcsi eliteket neveljünk. A nevelésben oda kell törekednünk, hogy a quantitás, a szám, a tömeg cultusával szemben az értéket, a qualitást emeljük ki. Mert manapság a politikában és a gazdasági életben is a szám és a tömeg az, ami még dominál s amit, mint erőt felhasználnak és kihasználnak. Ez a helyzet a szabadság elvének és alkalmazásának túlzott magyarázatán alapszik. A szabadság eszmeileg és gyakorlatilag való túlhajtása a teljes individualisatióhoz vezet, a gyökértelen egyedhez, a teljesen “szabad”, azaz minden köteléktől és kötelességtől megszabadult egyedhez. Ha az egyed, az egyén számmá válik, akkor már csak egy lépésre van szükség, hogy a számok összeadásához jussunk és ez aztán természetszerűleg egyszerre, ha nem is egyidejűleg, két túlzásra vezet: az egyénnek és jogainak túlzására, amikor kiragadjuk őt szerves milieujéből és ezáltal kevésbbé értékessé tesszük és ugyanakkor a tömeg és jogainak túlzására, amely tömeg egyszerűen az egyedeknek öszszeadása és ennek következtében differenciálatlan és így szintén értéktelenebb. Egy egoista és felületes hazugság vált itt tanná. Az emberi egyedek természetüknél fogva nem egyenlőek. Minden ember egy egyéniség, egy időben és térben vissza nem térő individualitás, legyenek bár ezen egyéniségek néha egymástól kevéssé különbözőek is és legyen bár nagy részük kevéssé érdekes is. Ezek az egyedi egyéniségek nem élnek önmagukban, sem a többitől elhatároltan, sem a többitől elszigetelten. Nem állnak külön sem térben, sem időben, sem a jelen pillanatban, sem az idők nagy perspektívájában. Beletartoznak s hozzá vannak szorosan kötve környezetükhöz, milieuj ükhöz és hasonlóképpen biológiai és emberi traditiókhoz. “Traditio”, hagyomány alatt itt nem értem a “múlt” emlékeit, de az élő traditiót: a múltat, a jelent és a jövőt, szóval a philogenetikai fejlődés egészét, amelybe az egyes ember ontogenetikus fejlődése annak elmeként beletartozik. Ebből ered, ebből táplálkozik, ebből alakul ki egyénisége és ebbe megy vissza belőle az, amit akár testileg, akár szellemileg átörökít. Értem tehát alatta az életet. Minden egyéniség saját milieujében van legtermészetesebb helyén és saját környezetében, legtágabb értelemben vett rokonságában fejti ki legjobban erőit. Ma mindenütt széles e világon a nevelésnek és a tanításnak crisisét éljük. Az egyetemeken a szellemi túltermelés crisisét éljük és ennek megoldását nem keressük a legegyszerűbb és legtermészetesebb módon, ami kínálkozik. Legalább is nem mindenütt. Azon a módon, hogy a munkát és a vizsgákat az oktatás egész vonalán, minden iskolában, de különösen a felsőbb fokozatokban sokkal szigorúbbakká tegyük, mint ahogy FLÓRI ÁN TIBOR Látod, odalenn, a violaszín partok közölt duzzadó vitorlát feszít az ifjúság, feltörő lángjuk céltalan lobog a tó fölött s kezükben lépetten hervad a mírtuszág. Vak lázban rohannak előre a fiatalok, múltat temetnek, hazát és történelmet, de én, rajongó, népemért küzdők, míg meghalok. Indián tavakról a vágy haza kerget új álmokat építni a múltra s merész jövőt, hol a dús élet s a szabadság bástyáit erős nép s nagy nemzet őrzi a Kárpátok között. Hitványra, hazugra a sír szája ásít. Jöjj velem élni, a szivem bíborba öltözött s hitem a bús földtől az égig világít. Indian Lake (U.S.A.) 1952. július 14. azok ma vannak előírva, vagy mint ahogy azokat ma gyakoroljuk. A kevésbbé tehetséges nagy tömeget az egyetemektől — legalább is a teljes egyetemi curriculumtól — el kellene terelni rövidebb szakiskolai curriculumok felé. Akkor a valóban tehetségesek jobban hasznát vehetnék annak, amit egy egyetem tehetséges és joggal ambitiosus fiatalembereknek adhatna, ha nem volna az az egyetem túlterhelve. És a professorok is foglalkozhatnának azokkal, akik azt megérdemlik és akiknek szellemi kiművelése közérdek. Qualitást kell produkálnunk végre-valahára. Ha Európának szellemi vívmányait meg akarjuk tartani és fejleszteni akarjuk, akkor az egész vonalon a qualitások fejlesztését kell előmozdítanunk, az értéknek és a tekintélynek tiszteletét. Az érték tisztelete látszólag ellentmond az egyenlőség princípiumának. De csak látszólag, mert az egyenlőséget annyira kell tisztelni csak, amennyire a természetben megvan. És minthogy ott távolról sincs meg százszázalékosan, sohasem is sikerült semmiféle rendszerrel azt valóban megvalósítani — a jelszavak kivételével. Őszintébb és egészségesebb megismertetni és elismertetni az egyenlőtlenségnek természeti tényét, ami különben nem is olyan kemény sors. Alá kell támasztanunk a tekintélytisztelet iránti hajlamosságot, amely megvan az emberekben. Mert ha megengedjük, hogy Európát a középszerű embereknek részvételével és hozzászólásával vezessék és válogatás nélkül mindenkinek szava érvényesüljön, akkor szellemi értékeinket nem fogjuk tudni megmenteni. És nem a választási rendszerek fejlesztésével fogjuk az alkalmas embereket kitermelni. Mert sohasen a választás formája és jellege a lényeg, hanem a választó jelleme. A jellem, az erkölcs és nevelés, mindenképp ez a fordulópont, a legfőbb kérdés. A gyermek nevelése és a felnőtt nevelése egyaránt, nevelés a család és a bará-12