Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-09-01 / 9. szám
fásakor a többi között e kijelentést tette: “A polgári Objektivismus utolsó maradványait is kiirtjuk ez évben.” Ugyanekkor ült össze egy felsőoktatási “programmbizottság”, melynek célja, hogy ez év szeptemberének végéig kidolgozza a magyar felsőoktatás teljes bolsevizálásának a gyors menetét, hogy a moszkovita klikk diktatúrája teljesen megbízható eszközt kapjon a magyar főiskolákban és egyetemekben hallgatóstul-professzoróstul egyaránt. Az ideológiai oktatás megelőzi fontosságban a szaktudományt. Waldapfel rektor hangsúlyozta, hogy a disszertációk “filozófiai (értsd: kommunista) alépítménye legalább olyan fontos, mint tudományos tartalma”, ami tulajdonkép azt jelenti, hogy az előbbi sokkal fontosabb. A professzorok kinevezését szuverénül a kommunista párt irányítja. A dékánok és rektorok, illetve főiskoláknál az igazgatók kijelölése ugyan formailag a tantestület joga, de csak a minisztérium jelöltjét választhatják meg, az meg legtöbb esetben egy személy. Választásnak tehát helye nincs, az egész választási cirkusz olyan, mint minden egyéb választás is a kommunista diktatúrában. Pár hónappal ezelőtt létesült egy u. n. “tudományos minősítő bizottság”, melynek titkára a közoktatásügyi minisztérium felsőoktatási, illetve egyetemi főosztályának a főnöke, Tolnai Gábor. E bizottság négy csoportba osztotta az összes főiskolai és egyetemi tanárokat. Első csoportba tartoznak az “akadémikusok”, kik tagjai a Magyar Tudományos Akadémiának, amely 1950. januárja óta kimondottan orosz bolsevista módszer szerint működik. Az “akadémikusok” a magas professzori fizetés mellett 3-5.000 Ft havi akadémiai segélyben részesülnek. így vásárolta meg Moszkva az otthon maradt magyar tudósok nagy részét. A második csoportot “a tudományok doktora” címmel kitüntetettek alkotják. Ilyenek, hogy csak néhány magyar szellemi notabilitást említsünk: a szlávista Melich János, a finn-ugor nyelvész Mészöly Gedeon, a jogtörténész Eckhart Ferenc, a történész Domanovszky Sándor; Kiss Ferenc, Kettesy Aladár, Frigyest József, Balogh Károly orvosprofesszorok; Németh Endre, Pattantyús Géza, Korányi Imre, Csonka Pál, Vásárhelyi Boldizsár, Proszt János stb. műegyetemi tanárok; valamint ily politikusnevek, mint Bóka László és Kardos Tibor az irodalomtudomány doktora, Léderer Emma a történettudományok doktora, stb. Harmadik fokozat “a tudományok kandidátusa” címmel kitüntetetteké. Ilyennek minősültek pl. Koltay Kastner Jenő és Juhász Géza irodalomtudományból, Klemm I. Antal, Zolnai Béla és Germanus Gyula nyelvészetből, Zoványi Jenő, Szabó Árpád, Banner János, Szilágyi Lóránt történettudmányból, Bulla Béla, Mendöl Tibor, Princz Gyula földrajztudományból, Felvinczi-Takáts Zoltán művészettörténetből, Ribár István, Lassovszky Károly fizikából; Földvári Ferenc, Issekutz Béla, Batizfalvy János, Főmet Béla, Pávnay Tamás, Vámossy Zoltán, Hedri Endre, Hüttl Tivadar, Ratkóczy Nándor, Horay Gusztáv, Nónay Tibor, Csipke Zoltán orvosprofesszorok; Vörös Imre, Zorkóczy Béla, Pattantyús Imre, Oltay Károly, Boleman Géza stb. műegyetemi tanárok; geológiából Koch Sándor és Mauritz Béla, vegyészeiből Tankó Béla, stb., a neveléstudományokból Várkonyi Dezső, Tettamanti Béla stb. Ugyanakkor a közgazdasági tudományok kandidátusa pl. Nagy Tamás. A negyedik csoport az elutasítottaké. — 08 egyetemi tanár kapta meg a doktori fokozatot, 173 a tudományok kandidátusa címet, 92 profeszszort pedig elutasítottak. Az elutasítottak nyugdíjazása nyílván hamarosan várható. A magyar professzorok közül senki nem követett el oly gátlástalan árulást a tudomány és a magyar nép érdeke ellen, mint a már említett Waldapfel Imre. 0 a magyar felsőoktatás bolsevizálásának egyik kimagasló exponense. A német időben humanista volt Waldapfel, s ez a magatartás sok barátot szerzett neki, mi tökéletes mentességet biztosított számára a kegyetlen zsidóüldözések idején is. 194)7-ben megírta “Humanizmus és marxizmus” c. könyvét, melyben arról a meglepő tényről értesül a régi Waldapfelt ismerő olvasóközönség, hogy a humanista egyszerre marxistává vált. Ennek köszönhette szegedi “latin irodalom és filológia” tanszékét, mit 1948-Zum kapott. 1949-ben egy professzor sem vállalta Szegeden a rektorságot, mely az akkor divatos Mindszenty-ellenes hajszában való exponáltságot jelentett. A fiatal Waldapfel ambicionálta a rektorságot, s mert senki nem agitált oly gátlástalanul Mindszenty bíboros ellen, mint ő, így még abban az évben rektora lett a szegedi egyetemnek, mint újdonsült professzor. Waldapfel ambíciója azonban ennél is nagyobb volt. 1950. tavaszán már Budapesten működik, mint az egyetemi főosztály főnöke a római követté kinevezett Tolnai Gábor utódjaként. Majd amikor Tolnai hamarosan visszajön Budapestre s elfoglalja régi helyét a közoktatásügyi minisztériumban, Waldapfel a budapesti egyetemen kap latin tanszéket. S egy éven belül Budapesten is a rektorságig viszi, mert 1952. jioniusában Darvas közoktatásügyi miniszter közölte a budapesti egyetem tanácsával, hogy a minisztérium Waldapfelt jelölte budapesti rektornak. Waldapfélnek nincs igazi meggyőződése; két motívum vezeti e szakállas fiatalembert: a pénz szeretete és a magyar nép gyűlölete. Ilyen is minden cselekedete 1945. óta. Hasonló hozzá bátyja, Waldapfel József, aki nem átallotta az eltávolított Horváth János magyar iradolmtörténeti tanszékébe ülni még 1949-feí«, s még az évben “akadémikus” lett bolsevista árulásáért. A bolsevista kormányzat jól fizeti a tudósokat. Egy tanársegéd fizetése havi 2.000 Ft körül van; egy magántanáré havi 2-3.000 Ft; egy rendkívüli tanáré havi 4.000 Ft s egy rendes tanáré havi 12
