Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1952-07-01 / 7-8. szám

Mielőtt elbúcsúznék az “Élet és Ábránd”-tól, szeretném még egy jellegzetességre felhívni az olvasó figyelmét.

A három említettem német munka — Goethéé egyrészt, Tiecké és Halmé másrészt — sistolés tendenciát mutat. Mindhárom kis körben játszódik s az egyénre korlátozza érdeklődését. Kemény világa, éppen ellenkezőleg, a diasztóle irányába mutat: Luís és Catharina szerelmének története végül is egj^ egész nemzet kollektiv tragédiájává szélesedik ki. Kemény müvében a Történelem él: s ez éppen az egész magyar irodalom legfőbb jellegzetessége is. Egy magyar költeményben mindig jelen van a Világ. Ezt a költészetet nem annyira egy-egy személy problemátikája érdekli, hanem az ember egyetemes végzetéé. Következésképen ez az irodalom extrovertáltabb, mint példának okáért, a német; de egyben — általában — makrokozmikusabb is annál, abban az értelemben, mint ahogy makrokozmikus távlatú a római irodalom, vagy a Commedia vagy a Luziádok. A magyar költő a Világ látomását akarja megmutatni, ahogyan Vergilius, Dante vagy Camőes tették, s ehhez a célhoz történelmi vagy mithológiai úton jut el.

Ez a sajátság pedig — akármilyen különös is legyen első pillantásra az igy feltáruló perspektíva — az ibér literaturáknak is alapszövetéhez tartozik.

“A Hamlet küldetése mélységesen emberi — mondja Fidelino de Figueiredo, a Brazíliában élő jelentékeny portugál irodalomtörténetíró — de határoltan családi is és Elsenor kicsiny köréhez kötött; Camöesé világtörténeti, minthogy a kulturhistória egyik nagy kalandját ünnepli és örökíti meg.”

A Luziádokban jelen van az egész Makrokozmosz. S ennek jelenléte kétségtelenül fontosabb a költő számára, mint maga az ember, maga az éposz hőse: Vasco da Gama, kire a költemény elolvasója jóformán alig emlékszik vissza. Annál inkább emlékébe rögzül azonban Portugália története, — mert hiszen mi más Gama elbeszélése s a Tenger Szigete nimfájának jövendőmondása, mint a legszebb verses krónika, amit valaha is Írtak egy nemzet “gestá”-iról...?

De ez a történeti-kozmikus távlat egy nemzeti époszban mégsem rendkívüli. Lényegileg minden éposz ilyen Vergiliustól a legmodernebbekig: kivételt nehezebb lenne találnunk, mint megerősítő példákat.

Sokkal jellemzőbb a portugál irodalom természetére, hogy ezt a históriai elemet — mely természeténél fogva mindig egyetemes igényű — a Romantika korában, tehát modern időkben és modern színpad számára készült alkotásban is megtaláljuk, nemcsak Camőes költeményében.

1843-ban, — tehát csaknem egyidejűleg Kemény Zsigmond Camőes-ének születésével — Almeida Garrett, a gáláns kalandjairól is nevezetes poéta néhány napra Alexandro Herculano ajuda-i házába jött, mivel akkori kedvese a szomszédos Pedroicos-ban lakott. Egy éjjel tört lábbal vánszorgott haza a Don Juan-poéta, mivel egy magas falról kellett leugornia... Egy hónapig feküdt ezután beteg lábával Herculano lakásán s e hónap alatt megírta a “Frei Luís de Sousa”-t, a mai napig legnagyobbszerü portugál drámát. Herculano, midőn Almeida Garrett felolvasta neki kész darabját, piros zsebkendőjével törülgetve szemeit, lelkesülten kiáltott fel: “Abenc;oada canalhada!” (Áldott csibészkedés!)

Különös darab ez. Majdnem biztos vagyok abban, hogy egy középeurópai, ha úgy találomra, minden ibér előtanulmány vagy ismeret nélkül, levenné a könyvespolcáról, “Frei Louis de Sousa” nagyon kevéssé tetszene, — tán egyenesen visszatetszene neki.

“Frei Luís de Sousa” a sebastianista Portugália nagy költeménye.

38

Dom Joäo de Portugal, hatalmas four és gáncsnélküli lovag, nyomtalanul elveszett az alcácerkebiri csatában — akár a király, — és özvegyen hagyta ifjú feleségét, Dona Madalena de Vilhena-t. D. Madalena tisztelte a nagy lovagot, de soha sem szerette igazán. Mégis hét évig várt, mig kezét nyujtá Dom Manuel de Sousa Coutinho-nak, másik portugál nagyurnak és kiemelkedő Írónak, kit viszont szive egész szerelmével szeretett. A házasságból egy leány sarjadt: Dona Maria de Noronha, exaltált, tüdővészes gyermek, aki a darab kezdetén tizenhárom esztendős.

A nagy nemzeti katasztrófa óta huszonegy év. múlott el s mégis — D. Manuel nem felejtette el a független Portugáliát, a kis Mária hevült és lelkes víziókban várja vissza az Encoberto-t: Dom Sebastiäo-t, akár Telmo Pais, a ház vén familiárisa egykori urát, D. Joäo de Portugal-t, kinek jelenléttelen jelenléte mint súlyos árnyék fekszik egykori felesége, D. Madalena lelkén...

A második felvonásban a sejtelmek egy része valóra válik. Zarándok érkezik a Szentföldről s az olvasónak vagy a nézőnek igen kevés fantáziára van szüksége ahhoz, hogy kitalálja: ez nem más, mint D. Joäo, Madalena első férje.

A zarándok — portugálul O Romeiro — felbukkanásától kezdve az olvasót kényelmetlen érzések kezdik hatalmukba keríteni. A Romeiro valóban meglehetősen visszataszító figura. A nagy lovaghoz, kinek képe Camőes és Dom Sebastiäo társaságában néz le reá a falról, igazán kevés köze van. Hiányzik belőle minden előkelőség és minden kímélet. Jön, hogy összezúzzon egy egész családot, de úgy tetszik, soha át nem gondolta, voltaképen mit is akar csinálni. Talán, ha vadulirtózatosan berontana s visszakövetelné asszonyát, házát, jogait, — jobban meg tudnék érteni. De nem! Titokzatoskodva jön, a legnagyobb hidegséggel és nyugalommal képes egykori asszonyát viszontlátni s vele beszélni. Még neki sem vallja be, ki is voltaképen. Mindez oktalan kegyetlenkedés, fölös hiúság egy húsz évig börtönt viselt ember részéről s természettelen kisértetesdi-játék is, — hiszen nyilvánvaló, hogy igazi hús-vér ember nem állhat ily hidegen-üresen húsz év múltán atyái küszöbén, feleségével szemtől szemben.

A harmadik felvonásban maga is megtorpanna, de már késő. Feldúlta már ezt a házat; lázas deliriumba kergette a beteg kislányt és szörnyű válasz út elé állította D. Madalena-t és D. Manuel-t. S ha a középeurópai nézőt már a második felvonás is elhidegitette; ellenkedése a harmadikban irtózattá fog növekedni.

Mindenekelőtt és fölött D. Manuel viselkedése folytán. Manuel de Sousa a postsebastianus Portugália egyik legjobb szelleme, nagy formátumú grand seigneur, államférfi... s elsősorban férfi, aki — állítólag — szereti asszonyát. D. Joáo-ról ő maga és mindenki folyton hajtogatja, hogy milyen tiszta és nagy ember, de ezt tettek nem támogatják; hogy azonban D. Manuel nagy ember és karakter, azt nemcsak elmondják nekünk; ő maga bizonyította be az első felvonás nagyszerű végjelenetében.

Midőn a spanyol kormány képviselői házába akartak szállani, akkor ez az “utolsó portugál” inkább a saját kezével gyújtotta fel a házát, semmint fogadja a zsarnokság bérenceit.

“Kivilágitom házamat — úgymond állva a lángoló terem közepén — hogy méltókép fogadhassam e királyságok hatalmas és nagykegyelmü kormányzó urat. Ő Excellenciáik jöhetnek, ha kedvük tartja.”

S ez az ember, most a harmadik felvonásban, ahelyett, hogy megragadná a Romeiro-t s azt mondaná neki: “Ehol egy kard! s most lássuk, kié hát az az asszony, aki az én lányom anyja!?” — egy félórán ke-