Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-07-01 / 7-8. szám
MIKSZÁTH KÁLMÁN Az író és a politika Szegények vagyunk, de legalább szépeket álmodhatunk. Senki se zavar. Az éneklő madarat mindenki kíméli. Talán nem is az éneke miatt. Ha a fülemülének olyan húsa lenne, mint a fácáné, bizonyosan üldöznék, tőrbe fognák, vadásznának rá. De hát miért bántsák a fülemülét, vagy a poétát, mikor semmije sincs, csak a daloló jókedve? Mégis olyan semmi, ami úgyszólván mindent pótol. Az ember ott ül a maga birodalmában az íróasztalánál, és azt hiszi, nagy dolgot végez, mikor egy-egy poémát nyélbeüt. Aki ezt nem hiszi, az ne fogjon hozzá, mert az lehet okos ember, de nem lehet jó író. Aki ellenben hiszi, az lehet jó író, csak nem lehet okos ember. De minek is az ebben az országban? Kár, hogy ebből a kábító tündérvilágból kiengedtem magamat csábítani a politikai homokra. Hiszen van valami hasonlóság a két légkör között. Itt is olyanforma öncsalásból táplálkozik a lélek. Ez a környezet is varázslatos s ahogy több mint két évtizeden keresztül majd az egyikbe, majd a másikba sodródtam, a mimikri-elmélet szerint a fontoskodásnak és a túlbecsülésnek azokat a szimptómáit vettem fel, amelyek ott honoltak, ahol éppen voltam; ha képviselőségembe éltem bele magamat, kicsinyleni kezdtem irodalmi mesterségemet s gyakran szívesen elcseréltem volna minden munkáimat egy-egy sikerült közbeszólásért, melyet egyiktől-másiktól megirigyeltem, viszont ha írói munkába mélyedtem, nevetséges léhaságnak tetszett az egész képviselősködés s valamennyi beszédnél többre értékeltem egy jóízű alakot, mely az író halántéka alól hasadt ki az életbe. Ebből az ide-oda való hánykolódásból ered aztán, hogy nem lett belőlem jó politikus, se olyan jó író, aminő talán lehetett volna, ha csak egyhez tartom magamat. Valamilyen író azonban mégis lettem, s ha most az élet őszén megcsinálom a mérleget, elmondhatom, hogy ami öröm ért, az mind az irodalomból való, és ami bosszúságot nyeltem, azt mind a politika kölykezte. Persze az irodalmi örömök sem valami kézzel tapintható eredményekből állanak; rózsaszínű ködből szőtt párázatok, melyek mint a délibáb, csillogó tornyokat, városokat mutogatnak, de ha közel érsz hozzájuk, szétfoszlanak ... írói hírnév! Bolondos pillangó! Izeg, libben, mártogatja szárnyát a verőfényben, s aztán száll, száll... De merre és meddig? Úgy vélnéd, hogy messze, pedig talán csak ott forog körülötted. * * * Körülbelül három vagy négy év előtt megszólított Apponyi Albert gróf a képviselőházi folyosón azokban az időkben, mikor Amerikából hazajött. Van egy amerikai élményünk, amit el akarok mondani, mert jó azt neked tudni. Azért adom ritkítva e néhány szót, mert összhasonlíthatatlan hangján és előadásán legott látszott, hogy erre teszi a súlyt “jó ezt neked tudni” (tehát bizonyosan valamelyest a személyemet érinti.) Mohó figyelemmel hallgattam amint kiszínezte bevezetéskép, mennyire lehangolta őket amerikai útjukon, hogy az Óceánon túl alig tudnak rólunk valamit... Már nem emlékszem, Pap Géza vagy Mohai közbeszólt: a legtöbben azt se tudták, hogy Magyarország melyik világrészben fekszik. De némileg kárpótolt minket, folytató a nagy magyar szónok, egy kis epizód Roosevelt elnöknél, midőn nála tisztelegtünk. (Theodor Roosevelt — Szerk.) A sablonos bevezetés folyamán egyszerre élénken fordult felém: Különös, hogy Önök akkor látogatnak meg engem itt az én hazámban, mikor én éppen az Önök hazájában járok és mulatok. Mindnyájan összenéztünk meglepetve, minden szem azt látszott kérdezni: mit jelent ez? Roosevelt észrevette és mosolyogva magyarázta meg: — Mikszáthnak egy regényét olvasom. — S rámutatott egyik kinyitott angol könyvedre az Íróasztalán. Nekünk pedig ez nagyon jól esett éppen akkor, emlegettünk és az egyszer nem szidtunk. így vagy ilyenformán beszélte el Apponyi s nem vagyok hipokrita (álszent), bevallom, hogy nekem is jól esett — “éppen akkor”. Mert nekem is volt egy történetem, az érem másik oldaláról való, melyet azonban nem mondtam el, pedig én is úgy vezettem volna be: “Ezt meg Apponyinak lesz jó tudni.” Az “Újság” “Az én kortársaim” című albumot szándékozott tőlem kiadni. Ebben volt megjelenendő “Ferenc József, mint elbeszélő” című cikk, s az a királynak egy tanulóköri magyar dolgozatáról szólt, melyet nemeskéri Kiss Pál udvari káplán nevelősége alatt írt a “Cinkotai itcéről és Mátyás királyról”. Nagy elbeszélő nem lett belőle, hanem lett belőle nagy király, ami szintén valami. A tisztelendő úrból pedig lett később nagyváradi kanonok, pedig lehetett volna hadvezér is, mert bátrabb volt Tomorynál és Kapisztránnál, magyar nyelvre vállalkozván tanítani a leendő királyt, holott ő maga “tót zember” volt, alig tudott magyarul, mint az a dolgozat margóján látszik, ahol őfelségét kiigazította még nagyobb hibákra. A kiadó nagy pompával szándékozván megjelentetni az albumot, merészet gondolt: Jó volna a király irkáját facsimiliében (fakszimilében: pontosan úgy, mint az eredeti) adni. — Folyamodjuk meg! — indítványozta a személyzet közül valamelyik. — Az a kérdés, hogy tényleg megvan-e az irka? — Megvan a családi bizományi könyvtárban, feleltem, — hiszen nem szopom én a cikkeimet az ujjamból. Diktum-faktum megfolyamodták, azaz nekem kellett aláírni a folyamodványt, hogy engedje át őfelsége az ifjúkori kéziratát erre a célra. Várta, türelmetlenül várta az Athenaeum a feleletet, csak nem jött... nem jött. Végre aztán mégis megjött. De nem a felelet, hanem kérdés. Kérdés érkezett a királytól a belügyminiszterhez: hogy valóban létezik-e, és ha létezik, ki az a Mikszáth Kálmán? Ez aztán nagy pipa, kedves író pajtások! írhatjátok már a hízelgő jelzőket a nevem elé, hogy hírneves írónk, stb. És mostmár alaposan kiábrándultam az írói jelzőimből. Hogy nevettem volna én ezen, ha mással történik, de így mit tagadnám, le voltam han-31
