Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-07-01 / 7-8. szám
A college diákjai a Kínai partok előtt a tengerbe dobott üvegekben “szabadság-üzenetet” küldtek a kínai népnek. Diáklányok és a hajó kapitánya az üvegekkel. aludniok stb. Az “initiation” alatt (így hívják az avatást) ehez a tréfához természetesen a tanári kar és az elnökség is jó szívvel asszisztál. Hasonló az avatás a különféle diákegyesületekben, az u. n. “Fraternity”-k-ban is. Egyik diákom két héten át szemétkosárral a hóna alatt járt az óráimra, mint valamelyik görögbetűs Fraternity jelöltje. Ha a próbát kiállotta, “he is a good sport” felkiáltással teljesjogú taggá fogadják (magyarul kb. annyit jelent, hogy “jó pajtás”, vagy valami hasonló, talán “jó pofa”, — lefordíthatatlan). Igen sok amerikai college ko-edukációs: fiúklányok együtt tanulnak. A szerelem tehát rendes tartozéka a campus-életnek. Mégis ritka az az intézet, ahol ezen a téren kilengések lennének. A különböző egyesületek gondoskodnak szórakozási alkalmakról. Egy hónapban egyszer tánc, pénteken’ este 7.30-tól 11.30-ig. Közös kirándulások, piknikek a tavasz beálltával jó alkalmak a két nem egészséges találkozására. Az amerikai lány szabadabb, mint az európai s így az együttes kimaradás, a “date”-olás természetesen még az egyházi college-okban is megengedett együttléte fiuknak és lányoknak. Abban a kisvároskában, ahol két éve tanítok, azt a tapasztalatot szűrtem le, hogy a legtöbb házasságot a college évek alatt kötik és ezek a házasságok jóknak bizonyulnak. Jaj annak a lánynak, aki nem tud a diákévek alatt férjhez menni! *• Miután az amerikai diák csak erősen korlátozott mennyiségű időt tud tanulásra fordítani, nem veszi jó néven, ha a tanár eltér a tankönyvtől. Kétségtelen, hogy az amerikai tankönyv irodalom páratlanul áll a világon mind minőség, mind mennyiség szempontjából. Ezért minden tanárnak, aki élni akar a “tanszabadság” jogával és mást is akar mondani, mint ami a tankönyvben írva van, súlyos küzdelmet kell folytatnia. A diákságnak ezt a kétségtelenül nem túlzott igényességre valló szokását, szellemi tunyaságát minden tanárnak elemi kötelessége lenne irtani. Ez elsősorban Amerika érdeke. Sajnos sok tanár maga is a könnyebbik végét fogja a dolognak s felolvassa a tankönyvet “megkímélvén” diákjait még attól is, hogy otthon újra elolvassák az aznap végzett anyagot. Nem jobb és olcsóbb lenne azonban tanárok helyett gramafonokat alkalmazni? * A diákság önfegyelme nagy és teljesen önkéntes. Fegyelmezésre jóformán soha sincs szükség. Egy-két jó szó mindig használ, még erre is nagyon ritkán kerül sor. Az óra alatt fegyelmezetten ülnek s ha sokszor nem is érdekli őket az anyag, legalább nem zavarják társaikat, akikről feltételezik, hogy tanulni akarnak. Az óra alatt a tanár ura az időnek és tárgyának, de az órát pontosan be kell fejezni. Abban a pillanatban, ahogy a csengő megszólal, a diák kötelezettsége megszűnt, feláll és otthagyja a magáról megfeledkező, avagy a tárgyába belefeledkező tanárt. Ezt a luxust a kezdő tanár is egy életben csak egyszer engedi meg magának. * Az amerikai diák modora sem nem jobb, sem nem rosszabb, mint az átlag amerikai emberé. Aki otthon jó nevelést kapott, az kifogástalanul is viselkedik, akit a szülői ház nem nevelt, az csetlik-botlik a társas érintkezés során. Hogy az átlag amerikai diák a tanárainak nem köszön, az majdnem természetes; nem mintha nem tisztelné őket, hanem mert soha senki nem tanította arra, hogy az idősebbnek illik előre köszönni. Sokszor megesett, hogy egyik-másik diákom a lakásomon keresett fel valami problémájával. Természetesen bemutattam az ottlévő Édes Anyámnak is. Dolgavégeztével felállott, elmenőben esetleg nekem köszönt, de Édes Anyámat már levegőnek vette. Ha Anyám rá-“hallo”-zott, a legbarátságosabban visszaköszönt. Az otthon nem adta meg a nevelést, a collegeban pedig bajos már ezeket a kérdéseket érinteni, ott a diák már Mr. (úr) s ilyen kérdésekben csak a legnagyobb tapintattal és egyéni kezeléssel, barátilag irányítható. Intézményesen ezt a kérdést már megoldani nem lehet. *• Próbáltam néhány kiragadott pillanatképet vetíteni olvasóim elé. Az amerikai diák élete merőben más, mint a mienk volt. Mások a körülményei, más a háttere, mások a problémái. Az átlag college megadja a tanulás lehetőségét, de a standard bizony nem túl magas. Aki azonban tanulni akar, annak minden lehetősége megvan rá. A százötvenmilliós népnek néhány ezer jól felszerelt főiskolája van s a sok millió diákból számos kiváló tudós, államférfi, szakember került ki a múltban s fog kikerülni a jövőben. Ha tárgyilagosak akarunk lenni, látnunk kell az előnyöket és hátrányokat egyaránt. Sok mindent tanulhatunk, amit jó lenne otthon is megszívlelni majd, a negatívumokból pedig jegyezzük meg, mit hogyan nem szabad csinálni. Egy kétségtelen, az amerikai college a boldog élet lehetőségét adja diákjainak s a boldog ifjúság a boldog érettkor záloga. 29
