Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-07-01 / 7-8. szám
e tekintetben oly határozottan és félreérthetetlenül fog állást foglalni, hogy azt majd tudomásul kell vennie mindenkinek: Nyugaton éppúgy, mint Keleten. Most pedig Önökhöz fordulok, kedves Sorstársaim, — szószólói a Vasfüggöny mögé szorult népeknek. Nekünk, a mi harcunkat közösen, együtt menetelve, szoros egységben kell megvívnunk. De ez az egység nem korlátozható csupán a harcok idejére. Fenn kell tartanunk azt akkor is, ha országaink már felszabadultak. Szervezetlenségünk, a közép- és keleteurópai egyensúly és stabilitás hiánya volt egyik főoka annak, hogy két totalitárius rendszer felgöngyölhette országainkat. Ennek nem szabad megismétlődnie. Azokat a vitákat, amelyek a múltban szembeállítottak egymással, illetve megakadályozták őszinte, fenntartás nélküli, baráti együttműködésünket, valamint azokat, amelyek miatt nemzeteink közül egyesek esetleg más, kívülálló európai nemzetekkel fognak szembekerülni, — származzanak ezek a problémák határ-, vagy kisebbségi, vagy egyéb kérdésekből, — egy az Atlanti Hatalmak által létesítendő neutrális szervre kell bíznunk elbírálás és döntés végett. Nekünk egyesülnünk kell az európai közösségben. Összes érdekeink egyidejű szabályozásával csatlakoznunk kell az egységes európai szervezethez, amelynek ezzel fel fogjuk fokozni erejét, biztosítani fogjuk egyensúlyát. Azt óhajtjuk, azt reméljük, hogy az európai szervezet már felszabadulásunk idején sokkal szorosabb egység lesz, mint amilyen most. Ha nem így lenne, az Európa-Tanácson belül egymás között kell együttműködő állam-csoportokat kialakítanunk, regionális federativ jellegű megállapodásokat létesítenünk, hogy az Európa-Tanácsban a nagyhatalmak mellett a mi szavunknak is ereje, súlya legyen és hogy szétziláltságunk sohase ébresszen imperialista nagyhatalmakban terjeszkedési vágyat. Adja Isten, hogy annyi megpróbáltatás és közös szenvedés azzal az üdvös eredménnyel járjon, hogy megtaláljuk és megszorítsuk egymás kezét és azt ne is engedjük el többé. Kívánatos volna, hogy ezen a konferencián meggyőzően jusson kifejezésre a szolidaritás a Nyugat nagy nemzetei és a mi nemzeteink között és ugyanakkor ünnepélyesen megnyilatkozzék a nemzeteink egymásközötti szolidaritása is. Ez népeink érdeke és érdeke mindnyájunk közös hazájának, Európának. II. Vájjon lehet-e Európa megszervezésére komolyan gondolni addig, mig Közép- és Kelet-Európa el van választva a Nyugattól s népei nem nyilváníthatják akaratukat szabadon? Foglalkoznunk kell e kérdéssel, mert vannak törekvések, amelyek arra irányulnak, hogy a Nyugat mondjon le ennek a tájegységnek kilenc nemzetéről, véglegesen kikapcsolva őket az európai közösségből csak azért, hogy a Kelettel való megegyezését megkönnyítse. Nem szólva a kérdés emberi, erkölcsi és érzelmi vonatkozásairól, — bármennyire elhanyagolhatatlanok is azok, — és a kérdést kizáróan Európa megszervezésének és biztonságának szempontjából vizsgálva, felfogásom szerint súlyos tévedés lenne szem elől téveszteni, hogy minden, amit ebben az irányban ma tehetünk, csak ideiglenes jellegű s pusztán egy megcsonkitott Európa rendezését jelentheti. Ezért úgy vélem, hogy ha egy Európai Alkotmányozó Gyűlés egy Federációs Paktum megszövegezése céljából a közeljövőben összeülne, — amint azt a strassburgi Assemblee ülésén 1951. decemberében javasolták, — akkor e Paktum aláírása előtt a résztvevő kormányoknak nyilatkozatot kellene tenniök olyan értelemben, hogy a csatlakozás lehetősége nyitva áll nemcsak a többi szabad európai állam, hanem — felszabadulásuk után — azon államok számára is, amelyeknek lakossága ma még nem nyilváníthatja akaratát. Egy ilyen nyilatkozatnak az lenne az előnye, hogy a jelenleg elnyomás alatt élő népeknek megmutatná: a szabad Nyugat nem felejtette el őket s felszabadulásuk pillanatában tárt karokkal fogadná viszszatérésüket. Ez egyúttal alkalmul szolgálna arra is, hogy Szovjet-Oroszország értésére adják: a Nyugat érdekeltsége nem korlátozódik Kelet-Németországra, hanem kiterjed a vasfüggöny mögött levő valamennyi országra s nemcsak a kettészakadt Németország, de a kettészakadt Európa egyesítésére is törekszik. A hatalmi egyensúlynak az a hiánya, mely a jelenlegi nemzetközi feszültséget kiváltotta, nemcsupán olyan körülményekkel függ össze, mint a Kelet felfegyverzett hadosztályainak a Nyugatéinál nagyobb száma, a Kínában bekövetkezett változások, az ébredő nacionalizmus Ázsia többi részében és Afrikában, vagy a nyugati nagyhatalmak. Az egyensúlytörés legfőbb oka az, ami a háború befejezése óta Közép- és Kelet-Európában történt. Igaza van Hugh Seton Watson-nak, a New Yorkban legutóbb “The East European Revolution” cim alatt megjelent könyv angol szerzőjének, amikor kijelenti, hogy Európa e részének szovjetizálása, ha állandósul, Szovjet-Oroszország számára sokkal értékesebb nyereséget fog jelenteni, mint a szovjetizált Kina a maga 400 millió lakosával. Az emberek túlgyakran elfelejtik, mily súlya van annak a ténynek, hogy száz millió ember, akiket akaratuk semmibevevésével kormányoznak, minden szellemi és fizikai erejét s országaiknak minden termelvényét kénytelen egy olyan ország rendelkezésére bocsátani, amely szembehelyezkedik mindennel, ami európai. Hogy felmérjük e tény jelentőségét, elég, ha utalunk az Európai Bizottság (Genf) statisztikai adataira. E bizottság 1949-ben megállapította, hogy nyolc vasfüggöny mögötti országnak (Bulgária, Észtország, Magyarország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Románia és Csehszlovákia) együttes ipari termelése 1938-ban az akkori világpiaci árakon számítva 2.34 milliárd dollár értéket képviselt. Ez a termelés ma nemcsak szinte teljes egészében Szovjet-Oroszországnak áll a rendelkezésére, de azonfelül a termelés növelésére irányuló roppant erőfeszítéseknek is vagyunk a tanúi. Öt- és hatéves tervek irányulnak különösen a nehézipar erőteljes kifejlesztésére azzal a céllal, hogy fokozzák Szovjet-Oroszország katonai teljesítőképességét. Túlgyakran felejtik el másfelől, hogy bármely megoldás, mely cserbenhagyná Közép- és Kelet-Európa nemzeteit s őket végleg az orosz érdekszférába utalná, alkalmatlan volna a béke biztosítására, mert száz millió ember elégedetlensége a kilenc ország lakosságának túlnyomó többségét állandó nyugtalanságban tartaná. Bár nehéz elképzelni, hogy egy kíméletlen központi hatalomra és a nyers erőre támaszkodó rendszert fegyveres akció nélkül meg lehessen dönteni, mégsem kétséges, hogy a művelődés fejlett fokán álló népeknek szolgasorsa oly abnormális állapot, mely tartós nem lehet. A történelem igazolja, hogy az ily orvoslásra váró helyzetek mindig uj háborúk csiráját hordják magukban. Azok, akik strucc-politikát követnek és készek bármilyen megalkuvásra, jól. tennék, ha visszagondolnának Chamberlainre és Münchenre. És ha abban a hitben ringatják magukat, hogy egy Németország tárgyában kötött megegyezéssel sikerül békéhez és nyugalomhoz jutniok, akkor súlyosan tévednek, mert megfeledkeznek arról, hogy Közép- és Kelet-Európa több mint 80 millió polgára a legnagyobb felháborodással fogadná a tényt hogy a Nyugat 17 millió németnek biztosította az önrendelkezés jogát anélkül, hogy ugyanezt a jogot az ő részükre is követelte volna. Egy ilyen megegyezés tehát csak foitóbbá tenné a nemzetközi 10
