Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-07-01 / 7-8. szám
Qondolatok a jövő Az Új Magyar Út első évfolyamának egyik számában a volt honvédség tisztikaráról próbáltam világos képet tárni az olvasó elé s tettem ezt kevésbbé kritikai szándékból, mint inkább azért, hogy katonáink, politikusainak és az ország jövőjével törődő gondolkodóink figyelmét felhívjam azokra a hibákra, amelyek megismétlődését mindenképen el kell kerülni. És tettem azért, mert azt reméltem, hogy nyilvános eszmecserék utján meg fog indulni egy olyan folyamat, mely a jövő magyar honvédségnek egészséges elvi alapjait már itt az emigrációban előkészíti és lefekteti. És bár távol van még az idő a reális cselekvésre, mégis szomorúan kell megállapítanom, hogy az emigráció hangjából teljesen hiányzik ez a téma, holott legalább olyan fontossággal bír, mint akármelyik politikai, vagy közjogi probléma. Senkisem tudhatja előre, milyen lesz az új világ képe Hazánk felszabadítása után s azt sem, hogy milyen lehetőségeket nyújtanak majdan a Nagy Rendezők honvédségünk újjáépítése tekintetében, de ez nem lehet indok a hallgatásra, mert bizonyosan még korlátolt szuverénitás esetén sem fogják megkötni a kezünket az elvi alapok meghatározását illetően. Meggyőződésem szerint egyetlen gondolkozó ember előtt sem lehet ma már kétséges, hogy sem a régit visszaállítani, sem pedig a jelenlegit — némileg uj mederbe terelve — folytatni nem lehet. Vagyis minden kétséget kizáróan egy teljesen új, az adandó lehetőségen belül és a korszerű követelményeknek megfelelő honvédséget kell létrehozni. Mindenekelőtt alaposan meg kell gondolnunk, mily óriási változáson ment keresztül a hadviselés a múlttal szemben. Míg korunkig a háborúkat hadseregek vivták egymással, addig ma totális hadviselés folyik, ami annyit jelent, hogy az állam teljes lélekszáma — tehát a csecsemőktől az aggmenházak lakóiig — cselekvő részt vesz benne. Persze ez alatt nem azt kell érteni, mintha napjainkban a csecsemőtől is elvárnék, hogy atombombát hajigáljon a másik csecsemőre, vagy hogy az aggastyánok szájukban rohamkéssel essenek egymás torkának, de ezek épugy részesei az aktiv háborúnak, mint a reguláris hadsereg azáltal, hogy a hadviselő felek a Zenithtől a Nadirig mindent harctérré nyílvánítottak, hogy a partizánharcot elfogadták és szentesítették, sőt az ötödik hadoszlop működését is a hivatalos hadviselés eljárásává minősítették. Ha ezeket a tényeket kellő súllyal vesszük figyelembe és számot vetünk velük, akkor logikusan meg kell állapítsuk azt is, hogy a régi értelemben vett hadsereg, melyet egy nemzet, vagy egy állam azért tartott fenn már békében és így állandóan, hogy háborúit megvívja, abban a formájában elvesztette létjogosultságát. A modern hadviselés túlnőtt ezeknek a keretein, ennek tudatában és jelentőségének felismerésében pedig korszerűtlen volna ugyanolyan elvi alapokra támaszkodni, melyek csupán a múlt hadseregeinek lehettek megfelelők. magyar hadseregről Egy békében élő állam minden egyedének meg van a maga megfelelő helye. A paraszt termel, az iparos, a munkás, a mérnök feldolgozza nyersanyagot, a kereskedő továbbítja az árút, az orvos gyógyít, a bíró igazságot tesz és így tovább, de mindezek csak addig végezhetik ily értelmű munkájukat, amig a hadiállapot be nem következik, mert abban a pillanatban katonává válnak valamennyien. A modern háborúban, tehát a jövőben teljesen lényegtelen ugyanis, hogy a lakosság egy része — most már a nőket is beleértve — egyenruhát húz és az arcvonalban, vagy az ország belterületén fegyverrel a kézben harcol-e, vagy pedig továbbra is békefunkcióját végzi, mert ez utóbbi épen olyan katona, mint az első, hiszen katonává minősítették a polgári ruhában levőket is. Egy 10-12 éves gyermek már el tud sütni egy pisztolyt, ez a tény pedig elegendő okot ad a betörő ellenségeknek arra, hogy hadviselő félként, azaz katonaként kezelje akár valóban elsüti azt a pisztolyt, akár sem. S ha így van, akkor valóban az is. Ha elfogadták a hátország bombázásának hadijogát, akkor abból az anyából, aki önmagát és csecsemőjét az ellenséges fegyverek hatása alól kivonni igyekszik ugyancsak katona lett, mert ezzel az ellenség szándékolt erőkifejtését csökkenti. De épolyan katona az a hadianyagot gyártó munkás vagy a vasúti pályafelvigyázó, akik minden pillanatban ki vannak téve az ellenséges bombázásnak, bár ugyanazt a munkájukat végzik, mint békében. Igen sok példát lehetne még felhozni, de talán ennyi is elég annak a megértéséhez, hogy a modern háborúban minden élő emberi lény harcoló egyeddé, tehát katonává vált, — természetesen háború alkalmával. Már most, ha ez így van, mint ahogy valóban így van, akkor ennek logikus következménye, hogy ma minden embernek több-kevesebb katonai tudásra: kiképzésre — van szüksége ahoz, hogy adandó alkalommal helyt tudjon állni. Szüksége van tehát az államnak egy olyan rétegre, mely békében, a többi polgári feladatokhoz hasonlóan a kiképzésnek ezt a munkáját elvégzi. Szükség van olyan emberekre, akik — miként a bíró jogtudományoknak, vagy a mérnök a természettudományoknak, — egész életüket a katonai tudományoknak szenteljék s tudásukat átadják, illetve a szükséges mértékben kiterjesszék az ország minden lakosára. Egyszóval szükség van egy olyan tiszti és altiszti karra, akik a béke éveiben az ország minden egyedét megtanítják a háborúviselés mesterségére. Ott volnánk tehát, ahol a múltban? Nem, mert egy ilyen elvek szerint működő tiszti és altiszti kar, vagy egyszóval hivatásos katonaréteg, a jövőben többé nem egy szervezetében és szellemében különálló, az államhatalom céljait szolgáló társadalmi osztály, nem békében is funkcionáló katonaság, hanem ugyanolyan polgár, mint az ország bármely más lakosa. A tiszt és altiszt többé nem katona, hanem magasabb 4 CSEGEZ1 JÓZSEF
