Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-05-01 / 5-6. szám
I PROHÁSZKA OTTOKÁR Az uj honfoglalókhoz A keresztény magyar ifjúságra nagy hivatás vár: jobb, különb nemzedékké kell válnia, mely a kiégett középosztály helyébe lépni s a dicstelen közelmúltnak tehetetlenségével szakítva a magyarság rendeltetésének megvalósítójává lenni tudjon. Halálos megdöbbenéssel szemléljük: hová jutottunk, mily mélyre süllyedtünk... Látjuk, hogy a tátongó nemzeti sír omló szélére sodortattunk. Hát hogyne volna ily körülmények közt szükségünk a ki vénült, megmérgezett nemzedék helyébe oly ifjúságra, melynek keresztény a lelke, krisztusi az erkölcse, tisztult magyar az érzése, s mely a világát vesztett magyarra a hit és az igazság, az erkölcs és a munka, a szépség és a boldogság jobb világát: a virágzó keresztény nemzeti jövőt hozza. Ezt tőletek várjuk, magyar ifjak! S hogy amit várunk, azt meg is adhassátok nekünk, legyetek először is ízig-vérig keresztények. Lélek és szellem, erő és lelkesülés kell minden egészséges akarásba és ezek a szárnyaló, muzsikáló erők az Isten Szent Leikéből valók. Egységet a magyar fajba és egészséget a vérébe csak a kereszténység alapján, a keresztény világnézet erejében teremthetünk. Népeket hordozó erkölcs és erő nincs hit és Krisztus kegyelme nélkül és az eddig erkölcstelenséggel élni nem, csak tönkremenni lehet... Az erkölcs, a feddhetetlen élet, a tiszta kéz mindig első kelléke a becsületnek, e nélkül nincs se tiszti, se polgári, se kereskedelmi tisztesség és becsület. * * 25 éve annak, hogy a nagy székesfehérvári püspök, a magyar katholikus egyháznak Pázmány Péter óta egyik legkiemelkedőbb alakja meghalt. Szentéletü pap, kiváló szónok, gondolkodó és író, s egyben nagy hazafi volt, aki a Pannonhalma és Debrecen közötti hidat igyekezett építeni: magyar katholikusokat és protestánsokat, közelebb hozni egymáshoz. Az Új Magyar Út úgy érzi, hogy néhány eredeti idézettel fejezi ki legméltóbban megbecsülését Prohászka Ottokár iránt és teszi a legnagyobb szolgálatot a nagyvilágba szakadt magyarságnak. Fenti sorai — több mint harminc év távlatából — ma is döbbenetesen időszerűek. Ha elfogadjuk a tételt, hogy nem a kor, hanem a lélek és szellem rugalmassága, munkakészsége jelzi a fiatalságot, akkor nemcsak a következő szemelvények, de a fenti üzenete is a nagyvilágban szétszórt magyarság zömének szól... Legyetek, ifjak, másodszor honfoglalók. Ezt a hazát őseink elfoglalták karddal s elfoglalták vérrel s eszükágába sem jutott, hogy ezt a vérrel az ő nevükre írt hazát valaki majd kirángatja lábaink alól guruló pénzzel és suhogó, roszszagu bankóval. S íme, amire nem gondoltak, az most folyik, már nem is folyik, hanem vágtatva hömpölyög: elfolyik a magyar föld és zajtalan honfoglalásban földnélkülivé, földönfutóvá válik a magyar vezetőosztály. Ifjak, a hazát csak munkával lehet megtartani. Át kong-e, mint a kripta, mint a sírüreg, vagy úgy dobog, mint a televény föld, a kenyeret adó mező, azzal a megnyugtató, alig hallatszó dobbanással, mintha mondaná: anyád vagyok, barázdás keblemből fakad életed, lángliszted — tarlóim “tisztes füvéből” serken mézed — hímes részeimből sárgás-fehér tejed; el nem hagylak, de fogj meg te is; táplállak, de neked kell szívnod keblemből tejemet, életedet! írjak, a hazát csak munkával lehet megtartani. Át kell fogni acélos karral és meg kell simogatni minden rögét és kalászát a munka sugárzó energiájával. Elő kell dobbantanotok kincseit, de nem csárdást járó lábbal, hanem a szántóvető s arató lépések megfeszülésével. S közel kell állnotok a néphez, a szántóvasak, kapák, kaszák kultúrfegyvereseihez s rá kell ébrednetek népvezető hivatástokra, hogy ez a derék nép ne legyen kiszolgáltatva hazátlan idegeneknek és kifutó bolondítóknak. Legyetek ti barátai, hiszen vérei, testvérei vagytok! Új idők, nagy vágyak nyúlnak felétek! Az életnek, a magyar történetnek ősi joga van a jobb jelenre s a szebb jövőre; nézzétek: ezzel az ősi jogával, az elátkozott kisályleány sejtelmes, várakozó, vágyódó arcával toppan elétek, segítsetek rajta s esküdjetek fel szabadítójává! Talán máskor is volt ily megindulástok; de az máskor, az akkor az jobb időben volt. Ma, mikor eleven élettel a nemzet sírja előtt álltok, ma mikor a nemzeti veszedelem halálos sikolyban vág bele lelketekbe — ma, mikor a végveszedelem izgalmától a máskor lusta szemek is víziókat látnak s a máskor jégszívek is tüzet fognak: ma, ma azt gondoljuk rólatok, hogy a nemzet végveszedelme és végzete, mint fölordító szükséglet, mint hódító, hajthatatlan akarat száll meg titeket uj világ teremtésére, a fáradt, vénhedt Magyarországnak ifjú, szép Magyarországgá való megífjítására. Ezt kérjük Istentől, ezt várjuk tőletek! 3
