Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)

1952-04-01 / 4. szám

Feleségem halála után már láttam, hogy nemcsak az én nevelésem volt elhibázott, hanem egész nemzedékemé, sőt mint utánam kitűnt, az egész 19-ik századé, legalábbis a kontinentális vezetőrétegek körében Madrid és Szentpétervár közt.

Erre különösen akkor döbbentem rá, amikor Napoleon miatt elkeseredve visszavonultam feleségem örökségébe, a Páristól mintegy 40 mérföldre fekvő öreg, gótikus La Grange kastélyba. Lelkem atyját, Washingtont akartam ebben is utánozni és kardomat félretéve, csak gazdálkodni akartam. Rendbehozni az elhanyagolt birtokot, kastélyt, parkot, ami éppen a forradalom után még megmaradt belőle.

Ez összeköttetésbe hozott a falu népével, a parasztsággal. Összehasonlíthattam azzal a “Nép”-pel, amely Párisban annakidején körülvett, a jakobinus csőcselékkel és azokkal, akik a NÉP nevében ott fenn beszéltek, Dantonnal, Robespierre-el, Marat-val. Ki látta meg az igazi francia népet az utóbbi 150 év alatt? Talán csak Millet, a nagy bretagnei parasztfestő, akinek néhány szép falusi festményét itt láthatja a sarkon túl a Corcoran múzeumban.”

— Balsac is írt a “Parasztok”-ról egy nagy regényt és Zola is képet adott a francia faluról a “Föld”-ben — szóltam közbe, talán hogy jártasságomat bebizonyítsam az irodalomban.

— Tudom — felelt ő — hiszen elég régen állok itt és figyelem sas-szememmel, hogy mit olvasnak a park padjain az emberek. Különösen érdekel minden, ami hazámból származik vagy róla szól. De sem Balsac, a mi irodalmunk Napóleonja, sem Zola, a mi irodalmi Leninünk, nem voltak vallásos franciák, hanem szintén abban a nagy betegségben szenvedtek, amelyről éppen beszéltek. Ezért az ő falujok vallástalan, mint a rókák tanyája és valamilyen Haláltó, amelyben undok kígyók, békák, varangyos, foltos szalamenderek mászkálnak az iszapos hínár között, bár a vízililiomok között a szépség fehér hattyúi is néha megjelennek.

Az a francia falu, amelyet én láttam még, mélyen vallásos volt, akárcsak Millet faluja és “Angelus”-a: nagy többségében szolid, józan, dolgos, sőt agyondolgozott, istenfélő, egyszerűségében is a földdel, a természet ritmusával együttörülő, együttszenvedő emberek. Különösen az asszonyok, lányok, anyák, gyermekek és az érett, sokbarázdás férfiak legfőbb kincse vallásuk és életük bizalma Isten volt.

Mig azonban az amerikai farmerek vallásosak voltak, de egyúttal a szabadságért életüket is készek voltak feláldozni, addig a francia parasztság nagy többsége, éppen a vallásosak számára a forradalom már le volt zárva és számukra negatívummá vált. Szabadság, köztársaság, az én ideáljaim már nem érdekelte őket, hanem passzívan elfogadták, sőt helyeselték a császárságot, később a Bourbonok restaurációját, XVIII. Lajost, X. Károlyt és a többit egészen III. Napóleonig. Mihelyt a volt jobbágyok a forradalomban megkapták tulajdonba a földet, attól fogva nem nagyon érdekelte őket a Szabadság ügye. Szavazataikat, amennyiben volt, a legreakciósabb képviselőkre adták, léha márkikra és erőszakos Rougon Kegyelmes Urakra. A forradalom második évétől fogva gyűlölték Párist. A Vendée, Bretagne felől várták a királypárti chouan-ok sikereit, maguk is a forradalom ellenségei közé álltak és örültek a Szent Szövetség császárai győzelmének a “Szabadság hidrája” felett.

De voltak a falvakban, megengedem, kisebb számban bizonyos nyugtalan elemek is, amolyan falusi miniatür-Robespierre-ek, akik főleg a kocsmákban és egyébb rosszhírü helyeken tanyáztak. Ezek tartották fenn az összeköttetést a párisi republikánus és forradalmi klubokkal, később a szocialistákkal, fourieristákkal, Saint-Simon-istákkal és a többi utópista progreszsziv kávéházi álmodozóval. A falusi Marat-konventek azonban elcsapott vadőrökből állottak, dologkerülő obsitosokból, részeges segédtanítókból, tudákos patikusokból, facér bádogoslegényekből verődtek össze. Ezek lelkesedtek a párisi megmozdulásokért, de szabadságszeretetük abban nyilvánult, hogy úgyszólván belőlük kerültek ki a hivatásos vadorzók, az erdődézsmálók, kerítésfeltüzelők, magzatelhajtók, utonállók és zsarolók. (Ezeknek világát írja le Balsac “Parasztok” című említett regényében.)

Ilyen különösképpen polarizálódott a francia faluban: a plébános körül a vallásos többség, amely nem törődött a Szabadsággal, hanem vakon szavazott a legnagyobb zsarnokra is; és másrészt ott voltak a templomkerülő, Páris-rajongó, vallástalan falusi jakobinusok a keresztúti csárdában. Egyfelől az elsötétülő templom patinás tornya és másfelől az éjfél után is pokoli fényt árasztó korcsmaablak: ezek jelentették a szétszakadt falu lelkét számomra, ha letekintettem öreg kastélyom magas tornyából.

Hát én melyikhez tartozom? — kérdeztem magamban ott a toronyszobában — a templomi nyájhoz vagy a kocsmai “Szabadság Barátai”-hoz? — Egyikhez sem tartozhattam, mert hiszen nem voltam vallásos, de viszont az én szabadságszeretetem is más természetű volt, mint a kocsmai fiók-jakobinusoké. Tehát a népben sem volt meg az alapom és gyökerem. Hires szobor voltam már akkor, élő, járókelő “szobor, amely kereste a talapzatá t”, de nem találta meg hazájában.

így töprengtem én az ó kastély magányos, zord toronyszobájában, amelynek rácsos ablakai előtt denevérek suhogtak el, miközben alul kigyultak a parasztkunyhók ablakai mögött a barátságos, családi fények, mécsesek és gyertyák a kísértetiesen őrködő vén templomtorony tövében; távolabb pedig, a konvent-kocsmájának vörös ablakai. így lassanként feltárult előttem a nagy hasadék, amelynek szélén lebegtem én is és lebeg még ma is hazám, s annak vezetőosztálya.

Akkor átgondoltam elmúlt életem fontosabb eseményeit és most sok mindent kezdtem megérteni, főleg kudarcaimnak okát. Én azzal a feltett szándékkal jöttem vissza Amerikából, hogy “Franciaország Washingtonja leszek”. De lehet-e valaki Washington, ha nincs meg benne annak sziklaszilárd belső talapzata, amely megvolt az amerikai alkotmányszerző honatyákban és magában a népben is szabadságszeretettel párosulva. Szégyellem némileg bevallani, de én akkor még Cagliostro szemfényvesztéseiben, a hypnotizmusban és Mesmer mester állati mágnességében hittem. Gyermeki éretlenséggel azt véltem, hogy Washingtont is megtudom nyerni ezeknek az “érdekes materialista-metafizikai” sarlatanizmusoknak. így aztán nem is csoda, hogy hiába kereszteltem el egyetlen fiamat George Washington La Fayettre. Nem tudtam neki megadni azt, ami Washingtonban és a Bibliában megvolt, de bennem hiányzott. Szegény fiam, boldogtalan maradt egész életében, talán éppen mert ilyen nagy nevet adtam neki tartalom és alap nélkül. Szegény félőrült Marat is Achilles Marat-ra keresztelte el a fiát. A szerencsétlen fiúval itt találkoztam Floridában második amerikai látogatásomkor. Mondanom sem kell, hogy abból sem lett Achilles.

Amerikából hazahoztam a “Függetlenségi Nyilatkozatot” és bekeretezve mindig előttem függött toronyszobámban is. De az életemben döntő években nem is sejtettem, hogy annak szövegében a “Nature’s God”, the “Creator”, the “Supreme Judge” és the “Protection of Divine Providence” jelentik azokat az Örök Kősziklákat, a gránittalapzatot, amelyre épülhet fel az igazi Szabadság és Demokrácia. Azt hittem, hogy azok az utalások csak amolyan szép szóvirágok. Ezért mikor Jeffersonnal leültem és papírra vetettem az Emberi Jogok Okmányának első fogalmazványát (Az Emberi Jogok Első Európai Deklaráciája) egyszerűen kihagytam belőle Istent, mint felesleges cicomát. Mig az amerikai szöveg azt mondja, hogy “a Teremtő minden embert bizonyos elidegíthetetlen jogokkal ruházott fel”, én csak ennyit mondtam, “a Természet minden embert szabaddá és egyenlővé tett”. Jefferson

22