Új Magyar Út, 1952 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1952-04-01 / 4. szám
Izgatottan felugrottam a pádról és vagy 20-30 lépést fel és alá, a Lafayette szobor felé és vissza; néha megálltam, töprengtem, aztán az ellenkező irányban lendültem ki, talán többször is. Nem emlékszem egészen már, mi is történhetett, egyszerre azonban, amidőn izgatottságom már tetőpontra hágott, valaki hátulról megérintett, majd mellém jőve, finoman karon fogott és néhány lépést tett vele az oldalamon. “Nyugadjon meg és figyeljen szavaimra — szólt a karcsú, jól megtermett alak, akiben rögtön megismertem Lafayette márkit — és ne csodálkozzon, hogy otthagytam talapzatomat. A szabadság hazájában vehetek magamnak én is annyi szabdságot, hogy néha, ha a hosszú álldogálásban elfáradok, a sötétség leple alatt leszállók és megpihenek itt egy-egy félreeső, csendes pádon. Az amerikaiak úgyis túlságosan sietnek, hogysem észrevennék a hiányzásomat. Figyeltem már egy idő óta, hogy milyen nyugtalanul olvassa a Francia Forradalom Történetét. Tudom vagy sejtem, mi nyugtalanítja. Nekem több mint 150 évem volt, hogy gondolkozzam életem nagy eseményein és összevessem az azóta történt sorsfordulatokkal otthon Európában és itt Amerikában. Szeretném, ha üzenetemet átadná honfitársaimnak. Vallomásom hasznára lehet Európa egyébb országainak is a mai válságos zónában, így a dunai népeknek is. De üljünk le nyugodtan amott arra a padra a kis gyalogfenyő-csoport mögött, mert talán nem lesz éppen rövid, amit mondani akarok.” És könnyű, lengő, de kissé bicegő lépésekkel vitt az elhagyott pad felé, úgyhogy alig bírtam felocsúdni meglepetésemből. Végül is azonban magamhoz térve, mikor már mellette ültem, illendőnek tartottam megszólalni: “Tábornok úr — mondottam — most kezdem csak érteni egyik életrajzíróját, aki az Ön neve alá ezt a jelmondatot írta könyve címlapjára “Szobor, amely keresi a talapzatát” (“Une statue qui cherche son piedestale”). Talán bizony a szerző titokban megfigyelte, hogy Ön időnként elhagyja márvány talapzatát és szellem módjára vándorol?” “Nem hinném — válaszolt ő — hogy eddigelé valaki észrevette volna esti sétáimat és pihenéseimet. De az az író tudta nélkül sokkal mélyebb titkomra tapintott rá, mintsem maga is sejthette volna. Sőt életem legmélyebb titkát tárta fel, egyúttal európai sikertelenségemnek, hogy ne mondjam kudarcaimnak rejtett okát. Mert hazámban és Európában néhány pillanatnyi siker után én mindig elbuktam, száműzetésbe kerültem, öt évet raboskodtam az olmützi kazamáták mélyén. Hiába írt maga Washington elnök sajátkezüleg az osztrák császárnak; hiába kutatott fel ott angyali jóságu feleségem egészen úgy mint Beethoven hű Leonórája a Fidelioban a zsarnokság által bebörtönzött férjét. Még a feleségemet is ugyanoda bezárták a nyirkos kazamátába, őt, a Noailles grófnőt, aki a guillotine alatt állott, ahol anyját és nagyanyját a szeme láttára végezték ki és ő maga csak csodás véletlen folytán menekült meg, de a börtön levegője felőrölte egészségét. Később is ha egy-egy percre még elért a népszerűség csalóka sugara, 1815-ben vagy 1830-ban, utána még nagyobb zuhanás következett a sötét semmibe, a mellőzésbe. Temetésemre is a duzzogó reakciós kormány csak katonák szuronyerdejét küldte ki, hogy a népet távoltartsa még a koporsómtól is. 15 lengyel emigráns vitt a vállán a sírba. Tudja-e mi volt franciaországi kudarcaimnak oka?” Nagy, hátracsapott homloka, kiálló szemöldöke alatt sas-szemei mély, nemes tűzzel ragyogtak, mintha lelke gyökeréig nyúlt volna le a vallomása. De tekintete egyúttal erős horgonyt vetett az én szivemben is. Óvatosan körülnéztem, hogy vájjon más emberek nem látják-e a tábornok életben megjelent alakját. De csak távoli járdákon láttam néhány siető embert és azok nem figyeltek ide. így hát a bizonytalanságban bátortalanul feleltem neki: — Önnek sok volt az ellensége és mind felfegyverzett fanatikusok, úgy a szélső jakobinusok, mint a Szent Szövetségi reakció hatalmai közt. — Életemben — felelt ő — én is ellenségeimet okoltam kudarcaimért. De most már megbocsátottam nekik. Hiszen végül ők is áldozatok lettek, a Bourbonok, éppúgy mint a Napóleonok, az Orleansziak és Habsburgok, Danton, Robespierre, Marat, Metternich — hol van a tavalyi hó? És hazám, éppúgy mint az Ön szülőföldje csak erjed és rothad, de nem terem egészséges életet. Én a mélyebb okot keresem és ha ezt megtalálom, magamat sem menthetem fel a vád alól: Én nekem hiányzott a talapzatom életemben. Hiányzott belőlem a vallás. Hiányzott belőlem Isten és ezért életemnek nem volt szilárd talapzata. Mikor átjöttem ide küzdeni, az angolok elleni gyűlölet vezetett, meg a romlott francia arisztokrácia köreinek utálata, saját hiúságom, dicsőségvágyam némi rousseauizmussal párosulva, hogy majd az egyszerű, természetes körülmények közt feltalálom azt a boldogságot, amelyet a mesterkélt civilizáció megmérgezett odahaza. Tudtam, hogy valamim hiányzik, talán éppen életem alapja és folytonosan kerestem. Már-már néha azt hittem, hogy megtaláltam ezt az alapot a Szabadság és Köztársaság jelszavaiban, amelyek mellett mindvégig kitartottam. De ezeket nem sikerült otthon, hazámban elérnem, csak Amerikában. Csak itt járt életem igazi tartós sikerrel, mert a Szabadságnak és Köztársaságnak itt meg volt az alapja. Nem bennem volt meg, hanem azokban, akikkel együtt küzdtem. Mindenekelőtt második atyámban: Washingtonban, aztán Franklinban, Jeffersonban, a Kongresszus mindenegyes tagjában csakúgy, mint legutolsó közkatonámban. Sokszor láttam, hogy hosszú menetelések és néha kudarcok után is embereim összeálltak a tábortűz mellett és körbeülve karban rákezdték az “Örökkévaló Kőszikla, Erős Isten” zsoltárát (Rock of Ages) vagy a Chestert ezzel a refrénnel: “Bizodalmunk vagyon az Urban; Uj-Anglia Istene él mindörökké” (we trust in God: New England’s God forever reigns). Minden sátor elnéptelenedett és a nagy tábortűz köré gyűlt lassanként mindenki, de onnan mint egyetlen nagy orgona szállt Istenhez a győzhetetlen szabad lélek imája. Egyszerű farmerfiuk voltak többnyire, akik aratáskor sokszor cserbenhagytak. De egy-két hét múlva újra megjelentek az Uj Testamentummal hátizsákjukban és Istennel szivükben. Von Steuben, Nagy Frigyes volt tábornoka, akinek amott a másik sarkon emeltek szobrot az amerikaiak, nehezen tudta fegyelmezni e darabos legényeket. De mindegyik tudott írni és olvasni, s amellett vallásosak és szabadságszeretők voltak egyszerre. És ez több, mint ha valaki csak vallásos, de nem hisz a demokráciában; vagy szabadságért, demokráciáért küzd mint én, de nincs vallása, nincs élettalapzata. Életem tragédiája, hogy ebből a tábortűzből, ebből az isteni hit-szikrából nem tudtam semmit sem hazavinni a tengerentúlra. Én csak álltam hitetlenül az esti tábortűz mellett és örültem, hogy embereim felfrissülnek, megerősödnek, újra bíznak, holott tudtam, hogy sokan közülük, vagy talán jómagam is, most látom utoljára a felemelkedő vacsoracsillag fényét. De nem tudtam hinni Istenben, mint ők, mert bennem a század európai betegsége (mal du siécle) már fészket rakott. Voltairet jól ismertem, de a Bibliát nem láttam sohasem, csak itt, húsz éves koromban, Washington sátrában és a tábori istentiszteleten, az angol fordításban. Emlékszem, hogy később, a Nagy Forradalom idején életem egyik legizgalmasabb napján, mikor a fenyegető csőcselék lándzsákkal, botokkal felfegyverkezve már körülvette Versaillesban a királyi családot és nekem át kellett rajta törnöm, hogy megmenthessem 20
