Új Korszak, 1935 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1935-04-07 / 4. szám
4.oldal. nak vezetőségéi —, a vezetők nagy felelősségei vállalnak, amikor a tanítóságot képviselik s ha nem tárják föl a maga valóságában a legőszintébben a helyzetet: az össztanítóság megvetése, bizalmának megvonása lesz a méltó, megérdemelt válasz. * * * Két évvel ezelőtt Dérer népm. miniszter két eléggé kompromissziomos törvényjavaslatot tett a törvényhozás és a nagy nyilvánosság asztalára. Helyesen volt. A demokrácia legelemibb követelménye, hogy mindent tudtunkkal és velünk és semmit nélkülünk és ellenünk. Nem szabad a pártok által megkötött hajbókoló Jánosok helyeslését fogadni el bírálatul, de szükséges, hogy az érdekeltek is elmondhassák véleményüket. Sok jó volt azokban a javaslatokban, korszerű és különösen nemzeti szempontból ez volt az első lépés, mely az alkotmánylevél szellemében őszintén progagálta a kulturális nemzeti autonómiát is. Megelégedve nem voltunk vele, mert a legfontosabbat: az államosítás kérdését nem tűzte napirendre. A reakciós tábor akkor fölhördült és az egész vonalon atakot indított ellene és Dérért egyik estéről a másik reggelre kiemelte a népm.-miniszteri székből. Azóta aludt a javaslat. Most élesztgetik s még a választások előtt nyélbe akarják ütni. De nehogy azt higgyétek, kollégák, hogy Dérer emberséges javaslatát, nem, hanem olyant, amilyent a legsötétebb klerikális uralom alatt sem mernének ■ . . választások előtt megcsinálni. Ami most készül — ha igazak a hírek —. ennél lealázóbb, reakciósabb akkor sem lehetne, ha a parlament csupa Hlinka-féle klerikálisokból állana. Mert mit is akarnak ezek a javaslatok? A lényeg az, hogy az állam kiszolgáltatja az éllami iskolákat a „demokratikus“ alapon megalkotott iskolatatanácsnak, míg a felekezetek iskolái továbbra is a papok igazgatása alatt senyvednek. Az állami iskolák eddig bizonyos szabadságot élveztek, függetlenek voltak az egyházak papjaitól, ez a függetlenség most megszűnik, mert azokban a tervbe vett „demokratikus" iskolatanácsokban az egyházak is képviseletet kapnak. Tiltakozunk az ellen a javaslat ellen I Ha mégis megcsinálják, a tanítóság tudni fogja kötelességét és megadja rá a választ. Ez a válasz nem lehet más, minthogy mindenütt azokat a pártokat iémogatja amelyek a haladásnak, a hamisítatlan népkultúrának s ezzel a békés, boldogabb jövőnek harcosai. Nincs a világon olyan buta ökör, amely maga élesítené magának a taglót. Egy másik haladó. Rendezzétek előfizetésieket! Pozsonytól—Técsőig. 16 évig kellett várni, míg az első fecske megjelent, hogy demokratikus hitvallásával némileg eloszlassa a ref. egyházak felett saját vezetői által mesterségesen előidézett ködöt. Az az egyház, mely a demokráciában a világ tanítómestere volt, melyet a zsinat-presbiteri elvek alapján demokratikusan kellene kormányozni már rég elvesztette a kapcsolatot a néppel. A tíz egyházmegye és három egyh. kerület vezetőségében megalkuvást nem ismerő ellenzéki politikusok ülnek. De hogy lehetséges ez? Hiszen a ref. egyháztagok egyenes, őszinte, demokratikus érzésű, lojális állampolgárok, akik az egyh. alkotmány alapján minden jog és hatalom forrásai. Nyilvánvaló, hogy itt a demokratikus vezetés körül van a bibi. Tudjuk, hogy akihez a lojalitás halvány árnyéka fért, ha lelkész volt mellőzésben részesült, ha tanító „kissé“ módot nyújtottak közelebbről megismerkedni a „demokratikus“ vezetőkkel. A kerszoc.-nemzeti vezetés alatt álló egyház tudta, mikép kell a haladó gondolatot elnémítani. Jöttek az egyház-látogatások, melyeknek burkolt célja kákán is csomót keresni és lejáratni a tanítót. Mikor a jegyzőkönyv felvételénél, előjött a kérdés; „Mennyi a tanító évi fizetése?“, következett utána egy „objektív“ magyarázat, mely arra a végeredményre jutott, hogy mi most a lelkész fizetése a tanítóéhoz ÚJ KORSZAK Könyv és folyóirat szemle. Kassák Lajos: Egy ember élete VII. Vili. k. Károlyi forradalom, Kommlin. Nem regény. Magyarországon elkobozták. Érthetetlen. Egy ember, aki az életén keresztül mindig tudott disztingválni, aki a forradalom és kommün lázában is annyira tudta önmagát az eseményektől elkülöníteni, aki a maga. szocializmusát, etikáját százszor lemérte az átalakulás mérlegén ; most index re kerül. Kassák forradalmiséga, mely min{ dig a sorok felett lebeg, egy gondolkodó ! intellektuel aggodalmaskodása. Nem ért egyet a forradalmat éltetőkkel, mert — „Vájjon, hát nem mi vagyunk a forradalom ? Ha mi vagyunk, mi az ami bennünket és rajtunk megváltozott ? Ha nem mi vagyunk, miért kiabáljuk szakadatlanul, hogy éljen ?“ — A mű hátterében, túl minden politikán, emberek imbolyognak, művészek, festők, írók, esztéták, fiatalok, akik a háborútól megkinzottan, félszegen és hangosan békét akarnak. — Híradás ez a két könyv arról a frontról, amelyen nem fegyverekkel veszítette el a magyarság a háborút, hanem forradalmi szellemiségének készületlenségével az október harmincegyedikéjét. — „A hatalom azoknak a kezébe csöppeni, akik sem a múlt tradicióiban, sem a jövő célkitűzésében nem egységesek.“ — „Nagyot mondani nálunk még majdnem egyet jelent az igazság kimondásával“ — írja valamivel odébb Kassák s valahogy ez reánk is vonatkozik, szlovenszkóiakra. Az események zuhatagába sem az író, sem az olvasó nem szédül bele. Kassák írói készsége, szociális — szögletbőlnézése, mely inkább figyelmeztet, mint lelkesít, nem tompul el az „otthoni“ óvatossága mellett sem és bár a Károlyi forradalom, Kommün eseményei egy Ember életén keresztül szűrődnek szemünk elé; epizódszerűségében is korkép, korrajz. A Magyar Figyelő 3—4. száma 204. oldalon szintézisét adja a Csehszlovákiai Magyar Tud. Irodalom és Műv. Társaság köré gyűlt inteilektuelek Írásainak- A tanulmányok sorában megemlítendő Geiler Károly : A dialektikai materializmus új útjai c. írása. A dialektikai materializmust, mint a tudományos szocializmus alapját a mai krízisvonal újabb felismerésekhez vezette. Az új munkamegosztás tudományos lehetőségeit vizsgálja ez a tanulmány. A nyelvészet köréből Fokos Dávid, Kettu nen Lauri és Orbán Gábor közölnek akadémikus síűdiumokat. Sas Andor Pozsony múltjáról — a rokokó légkörében — ír egy finomhangú tanulmányt. Szalatnai Rezső irodalmi menetrendszerűen a cseszlovákiai Magyar középosztály kérdéseihez nyúl. tsár, hogy a Kisebbségi Géniusz gyöngykagylóját keresve, elveszti fonalát s elemzésén túl a tanítói, nevelői problémához, mint a középosztály egyik fontos kialakító lehetőségéhez, sem mer hozzászólni. A naplójegyzetekben képest. (Azt bölcsen elhallgatták, hogy a munkában mi a külömbség, hogy a pap egész éven annyit dolgozik, mint a tanító a nagy szünidőben!) Hogy az ilyen kipellengérezés és az irigység felkeltése milyen viharokat szült „az anyaszentegyház kebelében“ az szóra sem érdemes. Cél szentesíti az eszközt. Voltak egyházak, ahol annyira kiéleződött a viszony, hogy a haladó gondolat elfojtása érdekében még a denunciálástól sem riadtak vissza. Tudomásom van olyan egyedül álló esetről, mikor a parochián megtartott intim zsúron halálra ítélték a progreszív tanítót, de az ítélet végrehajtását a Führerek bevonulásáig elhalasztották. Hogy milyen animozitással kezeltek minden tanító ügyet az egyh. megyék, annak bizonyságai azok a polgári bíróság előtt is lefolyt perek, melyek az elfogult egyházi Ítélkezésekkel homlokegyenest ellenkező eredménnyel végződtek. Az igazg. dijak kifizetésénél is a mindenható politika érvényesül. Például egy fellebbezést ezen ügyben úgy intéztek el, hogy mivel a tanító jó református, egyházhü, utasítják az egyházat a 8 napon balüli kifizetésre. Viszont a legtöbb esetben perre viszik az ügyet. Hogy milyen tetemes költségekkel jár ez az egyházakra, az nem fontos, hiszen politikai szempontból annál eredményesebben kihasználható. Ilyenkor valósággal mindenoldalú támadás éri a tanítóő melyben a képletes prédikációknak is kitűnt, szerep jut s nem egyszer tarthatatlanná válik helyzete. 4. síárti. Szerényi Ferdinándl „Ván e reménységünk?“ és Krammer Jenő: „Pedagógiai szemle“ c. cikkekkel találkozunk. Szerényi statisztikai adatokkal középiskolai és tanítóképzői helyzetképünket vázolja fél. (Le kellene szokniok az íróknak arról, hogy lépten-nyomon önmagukat kellessék, itt pl Szerényi hivatkozik a „Monus—Szerényi : Bene—Béna jelene és múltja“ c. tanulmányra, amely megbízhatatlan adataival ért el rekordot! Szerk.) Krammer Jenő a magyar tanítóságról — ideológiai törekvések szerint 3 pontban számol be. Minket főleg lapunkról, az Új Korszakról írott sorai érdekelnek. A lapot, írja Krammer Jenő, bátor állásfoglalás, törhetetlen harci akarat jellemzik. Sajnos — folytatja —, ez állandó tanűgypolitikai harcot is jelent s így aránylag kevés erő és megnyilatkozási lehetőség marad elméleti és gyakorlati kérdések megvilágítására. .. Határozott és világosan megfogalmazott programjukért: a demokratikus, valóban köztársasági szellemű iskolákért küzdő írásaik mellett, melyekben, sajnos, sok a személyi él (? I), az utóbbi időben folyton szaporodnak az igen időszerű kérdéseket megvitató tanulmányok. — Milyen kár, hogy a szerző nem szentelt két sorral többet annak a bizonyos pontnak... — sok volt a személyi él.. — mert, ha igen, bizonyára megtalálta volna ennek is a magyarázatát. — A lap további, mintegy 50 oldalnyi részén könyvkritikákat és tanulmányokat találunk. Morvay Gyula: Új holnap felé, 40 vers. 1935 Morvay Írástudása őszinte köszöntés a kolnap felé. A mában benne sikkadó költőtanífó súlyos kalapácsszavai méltó formában zuhognak a nagy bekezdés után torzóvá merevedett szlovenszkói fiatalok akarása elé. Morvayt nem lehet és nem szabad elskatulyóznunk a többi szépszavúak közé ; verseinek árkában friss ár erősödik : a költő és a tanító eggyé lett Morvayban. Nincsenék halott víziói, lelkesen érdekli egy széles ablakú, szép iskola. Témája kaleidoszkópszerűen a falú, a kollektivum. Mondanivalója inkább a megélésből, mint az érzelemből éred. Kicsi témák, sorsos, régi témák, de a falú apró házaiban, mint soha, ma sem az örömök dagadnak óriásivá s talán a földhözhajolt parasztok is csak az önsorsukban kicsinyek. S Morvay közülük jött; sosrban, várásban, akarásban egynek érzi magát velük s mindenkivel, aki jobb holnapot akar. Benne élek a sejtésekben — írja — s a nagy, paraszti kinyujtózás éüféfrryi ‘fájftsa roppan minden versében. Hangja tiszta, lelke él, nyelve türelmetlen és alázatos, impresszióinak aggodalomnélküli tolmácsa. Folytottan is életes szavai nem a hangulat ködös képei, hanem a valóságlátás emberi, tanítói felkiáltása. Morvay parasztnak vallja magát, de betonra, újra, erőre vágyása a holnap polgárát szélesíti elénk. Szociálizmusa nem vész el a nagy szavak tengelyén. Versformája kötetlen, mint az avarfbontó, frisslengésű tavaszi szél. Déli. Minden tanítót érintő intézkedés mottófa az „anyaszentegyház érdeke“, de még a felületes szem'élő is meglátja mögötte a kenyérirígységet hatalom szeretetet, politikai célzatosságot. Hol állana ma a magyar falu kulturális térén, ha megfélemlítve ez újkori inkvizíciótól, mi is ölhetett kézzel néztük volna népi kincseink kallódását, a szociális nyomorúságot, szetlemi lerongyolódást? És hol állhatna ma, ha azon egyház lel Készei — „mely a demokráciában világ taoítómestere volt“ —, nemcsak a vizsgálóbíró szerepében igyekeztek volna tetszelegni, hanem leereszkedve a szószék magaslatától egyesült erővel résztvenni a tanító sociális, alkotó munkájában? Ezzel szemben tény az, hogy a ref. lelkészek nagyrésze az előkelő elszigeteltség szerepében még saját felsőbb hatóságaik által részükre kötelezőleg elrendelt vasárnapi iskola megtartását is a felekezeti tanítók vállaira rakják, — de az ellenőrzésről itt sem feledkeznek meg. Mit várhat a felekezeti tanítóság az olyan egyházi vezetéstől, ahol még ma, 16 év után is, ugccsai mértekkel mérnek. Végezetül a felekezeti tanítóság örömmel üdvözölné a demokrácia térhódítását a ref. lélkészi karban, ha tettekkel is bebizonyítva látná, hogy ez a humánus szellem nemcsak felfelé, hanem lefelé is érvényre jut. Ehhez pedig szükséges, hogy Pozsonytól—Técáőig kikapcsolják az egyház vezetésében túltengő-negációs politikát. —ön.—
