Új Korszak, 1935 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1935-01-07 / 1. szám
II. évf. — 1. szám. Ujságbélyeg használatát a kóficéi postaigazgatóság 10.623-IV.-34 sz. alatt engedélyezte. ______Feladó postahivatal Berehovo. iHTc/.cii . i 4 1 y % Berehovo—Beregszász, 1935 január 7. A csehszlovákiai progresszív irányú magyar tanítók lapja. Követeljük a közoktatás államosítását, minden felekezeti tendenciának az iskolából való kizárását s a felekezetek hatáskörébe való utalását, a tanítók gazdasági helyzetének gyökeres javítását. Felelős szerkesztő; CZABÄN SAMU. Megjelenik minden hó 7. és 21.-én. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Berehovo - Beregszász, Asztélyi u. 6. I. Ide cimzendők a lapot illető összes küldemények. Kéziratokat nem őrzQnk meg. Előfizetési ár: Egész évre 40 Kő Fél évre 20 . Negyed évre 10 „ Egyes szám ára 2 , Üjév alkalmából meleg kartársi szeretettel kívánunk kedves munkatársainknak és olvasóinknak minden szépet és jót! Újévi üzenetünk. A Magyar Tanító „főszerkesztője“ Krisztkindli Párkányból című december 15,-i cikkében jeles igyekezettel, de kevés logikával siet magyarázatát adni az októberi puccsra, amikor is a Sz. Á. M. T. E. vezérkara önfeláldozó módon újra megválasztatta önmagát. Hihetetlen elbizakodottság ! Elfogadni egy olyan szerepkört, melynek „működésében“ éveken át mást nem csináltak, mint egy énekkart, melyet végül is az állami hatóság betiltott, mert bizony az énekkarnak nem volt engedélye. S most Lajos bátyánk hétről-hétre szaladgálhat az Orsz. Hivatalba, ahol kissé rossznéven vették ezt a huncutságot, meg azt a farkasdi diszszónoklatot is, ami miatt az énekkart le kellett állítani. Ám, hogy ez mindeddig a nyilvánosság elé nem került, annak L. bátyánk úgy adja meg a magyarázatát — nem szabad a közvéleményt ezzel is izgatni! — Igaza is van. A tanítói közvéleményt azonban jobban izgatja az az októberi komédia, amit a párkányjárási tanítóság is megbélyegzett — „mert mindaz, ami azon a választáson történt — megcsúfolása volt az egyesületi demokráciának.“ (Lásd a párkányjárási tanítói gyűlés jegyzőkönyvét!) Az októberben megrendezett választási blöffben 487 tanító vett részt. A többi megfeledkezett, állapítja meg bájos naivsággal B. B. a M. T. október 15,-i számában. Hát lehetséges az, hogy Köztársaságunk közel 2.000 tanítója csak úgy egyszerűen megfeledkezzen egyesületéről? Hihető-e, hogy csak 487 tag. tartotta kötelességének a szavazást ? Ám számoljunk csak egy kicsit! Kétezer tanító közül 487 leszavazott, 1513 nem, s ha ebből 1000 tényleg megfeledkezett, még mindig van 513 tag, akiknek minden bizonnyel igényes óhajuk az egyesületi élet, de távolmaradásukkal (bár még ma szervezetlenül) tiltakozásukat fejezik ki egy olyan klikkel szemben, amelynek csak az évi 23.150 Ke tiszteletdíj és egy városvégi tanítókháza minden ideájuk. Akiknek „Ágyalap“ keli, azokkal köztársaságunk magyar kultúrfeladatait egy új bekezdés elé állítani nem lehet. Ezért nem szavazott le az az 513 magyar tanító (a többi megfeledkezett ! ?), akik — megnyugtathatjuk a nagyvezéreket —, még mindig szívükön viselik a magyar nevelésügy sorsát, mert a haladás és a demokrácia szellemét többre értékelik a tanítói könyvesbolt minden ócskaságánál A párkányjárás tanítóságát bizonyára nem vezette semmiféle elfogódottság, amikor az 1934 év nov. 15.-i gyűlésen egyhangúlag elítéli „a választás minden demokratikus elvet megcsufoló formáját s egyben csodálkozásának ad kifejezést afelett, hogy a közp. tisztikar mandátumát ily választás mellett is elfoglalja.“ Íme, tehát egy tekintélyes tanítómegye, melynek érdemeit még a kakasülőn is elismerik, tiltakozik a központ minősíthetetlen önkényeskedése ellen és meri hangoztatni, hogy az Á. M. T. E. megérett a reorganizálásra. Vájjon nem az elégedetlenség biztos jele ez? Mi csak örömmel üdvözölhetjük Bíró Bélát a párkányjárás elnökét, aki a maga okos higgadtságával mindezt egy tanítógyülésen a nyilvánosság elé engedte jutni, sőt határozattá is emelni, mert ezzel bizonyságát látjuk ama régi állításunknak, hogy a központ megérett a legradikálisabb átszervezésre. Ez az őszinte szókimondás természetesen a központnak az elevenéig hatolt, igyekszik tehát kitanítani az említett járás tanítóságát az egyesületi fegyelemre, amely. .. előjogokat nem tűr. Ezt a fegyelmet B. B. f. szerkesztő úr úgy értelmezi, hogy a tisztikar akkor is elfogadta volna a megbízatást, „ha nem 500 (pardon, csak 487), de 50 testvére bízta volna meg vele.“ Tehát nem a tanítóság ezres tömegére van szükség, hanem csak 50-re. Mivel magyarázható ez a példátlan elbizakodottság, ami az Á. M. T. E. beképzelt dilettánsait tüzeli ? Mi az ami annyira köti őket a vezetéshez ? Érdem talán ? Egy magyar tanítóképző felállítása, vagy megnyirbált fizetésünk visszasürgetése ? Óh, érdemről már nem beszélhetünk, csak egy rögeszmés kapaszkodásról, amit a múlt öklendezéseivel próbálnak alátámasztani. Hol van az a fennen hirdetett lelkiismeretesség, hol van a kérdés önzetlen akarása ? Hol van az az 1400, 1300 tanító, akik mindig tudtak lelkesedni s támogatni olyasvalamit, ami lét és kultúrigényünk ígéretes sikerét jelentette ? Elveszett; leolvadt 487 főre. Nincs szükség egy 2000-es tanítótömegre, nincs szükség a magyar tanítóság többségére, nincs éppen akkor, midőn megszázszorodott erővel, lendülettel, tudással és hittel új életproblémákat várunk és akarunk megoldani. Hol van az az erkölcsi tekintély, amelyet nem 487 tanítónak, hanem legálább ezernek kellene képviselni? Hol késik a százszázalékos érdekösszefogás, amely a magyar tanítóságot a csehszlovák kartársakkal egy síkra hozná most, midőn a fizetésünk visszaállítását egységesen kellene kisürgetni ? Vájjon a t. központ nem veszi észre, hogy azzal a 487 mameluk szavazattal már nem az össz-magyar tanítóságot képviseli ? Mi jól ismerjük az itteni magyar tanítóság tettkészségét és képességét, azt is tudjuk, hogy az összetartást nem a mi tanítóinknak találták ki, de azt tagadjuk, hogy köztársaságunkban már csak 487 tanító viselné szívén az egyesületi élet fon- I to8ságát, akkor amidőn kenyerének, kul- 1 túrójának megvédéséről és fejlesztéséről van szó. Nem beszélhet nekünk itt senki nemtörődömségről, hanem igenis életakarásról van és lehet szó. Áz Ált. Egyesület keretét mindinkább fiatalok töltik ki, azok a fiatalok, akik már itt nőttek fel, akiknek életigenlését nem a könyvesbolt, sem pedig a tanítókháza az, ami kielégítené, hanem az akadémiai kiképzés és egy magasabb, egységesebb fizetésrendezés. A magyar tanítóságunk 40%-a kezdő fizetést élvez, 30%-a pedig alig van túl azon. Ezeknek — tehát a havi 650—900 Ké-ból — igazán nem telik részvényeket jegyezni, de még szakkönyveket vásárolni sem. A maradék 30% pedig azok közül kerül ki, akik, vagy túl vannak gyermekük neveltetésén és fizetésük eléri az 1400—2000 Kc-ét, vagy pedig olyan anyagi viszonyok között élnék, amely megengedi nekik azt a lukszust, hogy pénztárcájukat részvényekkel tömjék meg. A leadott szavazatok a 487 számaránnyal ezt bizonyítják. A helyzetkép tehát az, hogy van egy Áll. Egyesület (?) 487 „aktív“ taggal, egy aggkori menhellyel és könyvesbolttal, melynek igazgatása, ismételjük 23.150 Ka-ba kerül; a kép másik oldala még szomorúbb, mert az elsővel szemben, itt szétzüllötten 1200 fiatal tanító vegetál, várja, hogy erejét felismerjék és egy demokratikus tanítói szervezetbe tömöritsék. Ébredjen hát fel végre a központ tisztességérzéke, ismerje be, hogy képtelen a vezetésre, adja át helyét azoknak, kik mást akarnak; pedagógiát, haladási! Az idő még nem késő! Déli. ♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦ ♦ ♦♦♦♦♦ Egy jegyzőkönyv margójára. A Magyar Tanító 1934 évi december 15.-i száma többet jelent, mint eddig minden szám. Nem azért, mintha pedagógiailag végre újat, korszerűt vagy egyáltalán mást nyújtott volna valamit. Az idézett szám dokumentálta azt az általunk már sokat hangoztatott igazságot, hogy az Egyesület még távolról sem áll azon a fokon, amelyen állania kellene, de dokumentálta ez a szám a párkányi jegyzőkönyvön keresztül azt is, hogy most mér azok is meg merik ezt mondani, akik az Egyesület megalakításában a legnagyobb részt végezték. Ezt a tényt most nem azért vesszük elő, hogy a mi álláspontunkat igazoljuk vele, bár az ilyen szándék is teljesen indokolt lenne, hanem teszzük ezt azért, hogy — váratlan alkalom adatván —, ismét pontosan mindent körvonalozva elmondhassuk kifogásainkat az Egyesülettel szemben és megint megrajzoljuk azt az utat, amit itt egy tanítói egyesületnek okvetlen járnia kell, ha nem akar olyan szárazságba, frázisba, lervszerűtlenségbe szikkadó Egyesület lenni, mint a mostani. A hivatalosakkal szemben egyenesen a felelőségre vonás is indokolt lenne, meri olyan nagy mulasztások tátongnak a ma-
