Új Korszak, 1934 (1. évfolyam, 2-18. szám)

1934-11-07 / 15-16. szám

6. oldal.

UJ KORSZAK

A történetírásról.

A történetírás tele van célzatos mesékkel, kitalált, koholt, soha meg nem történt események elbeszélésével. Különös fáradságot fordított a hagyományos történetírás arra, hogy lehetőleg befeketítse az utókor előtt éppen azokat a nagy alakokat, akik a mindenkori állapotokkal, a tényleges uralmi viszonyokkal, az ősi hagyományokkal, a maradisággal szemben az emberi haladás új eszméit és törekvéseit képviselték.

E nagy alakok között, a magyar történetírásban. egy sem volt, akinek egész jellemét annyira és oly sikeresen ferdítteték volna el, mint II. Józsefét. Nem vitathatták el tőle sem tehetségét, sem az emberfölötti munkaképességet, sem a becsületes jóhiszeműséget: azonban oly törekvést és meggyőződést fogtak ró, melyről joggal hihették, hogy örökre rossz hírbe fogja hozni emlékét. Ráfogták, hogy esküdt ellensége a vallásnak, hogy be akarta olvasztani Ausztriába és el akarta némefesíteni Magyarországot. És ezek az alaptalan rágalmak még ma is élnek közöttünk. Történelmi kézikönyveinkből iskoláinkban még ma is így tanulja azokat az új nemzedék. Ami az első vádat illeti, semmi sem . igazolja, hogy 11. József nem volt mélyen vallóssos. Ő nem a vallást bántotta, hanem csupán az egyház politikai lűlhatalmát és csak a tétlen, teljesen szemlélődő életet élő szerzetesrendeket kárhoztatta. Tudományos alapossággal ismervén a politikát, világosan látta azokat a veszedelmeket, amelyek a katholikus klérus óriási vagyoni és politikai hatalmában gyökereztek.

Nem akarta tűrni az államot az államban s energikus munkásszelleme nem tudta tűrni a nagy vagyonokat dologtalanul, henyén fölélő barátokat és apácákat.

Igazi népszerűtlenségének alapja azonban nem is annyira a vallásellenesség vadja, mint inkább az, hogy ellensége volt a magyar alkotmánynak, melyre megesküdni nem akart. Tény az, hogy II. József ellensége volt a magyar alkotmánynak, melyet az ország anyagi és szellemi haladása gátjának tekintett. Ily értelemben azonban Széchényi és Kossuth is ellenségei voltak a magyar alkotmánynak. Elképzelhető-e másként, minthogy az, aki ellensége volt a nemesség adómentességének és egyéb privilégiumainak, szükségképpen ellensége volt e privilégiumok főbástyójónak, a magyar alkotmánynak is ? Lehetett-e abban az időben, az akkori erőviszonyok mellett csak távolról is remélni, hogy a nemesség előjogai alkotmányos úton legyenek megszűntethetők ?

Amikor a tetterős uralkodó arra a meggyőződésre jutott, hogy a jobbágyság jogfosztottsága nemcsak égbekiáltó igazságtalanság, hanem az ország minden bajának, hátramaradásának egyedüli alap oka, akkor az ő számára abban a korban nem maradt egyéb eszköz, mint a fejedelem abszolút hatalmára hivatkozni. Mert azok, akikért küzdött, a jobbágyság, sokkal tudatlanabb és gyöngébb volt, semhogy támogatásától bármi segítséget is várhatott volna. Miután teljes szabadságot összes alattvalóinak nem biztosíthatott, igyekezett legalább az egyenlőséget lehetőleg megállapítani azzal, hogy valamivel jobban megnyirbálta a papság és nemesség jogait és valamivel növelte a polgárokét és jobbágyokéit.

Az a kormányzati politika, melyet II. József mór ifjú korában hirdetett, egységes igazságszolgáltatást, pontos közigazgatást, jó népoktatást, gazdasági fejlődést, jobbágyvédelmet akart teremteni, szóval meg akarta szűntetni a kiváltságokat,

föl akarta szabadítani az ország összes szellemi ás anyagi erőit, hogy összeműködésükkel egy modern, erős, centralizált államot hozzon létre a régi, vármegyékre tagolt, gyönge nemesi köztársaság helyére. Csodálhatjuk-e, hogy ezekkel a törekvésekkel mereven szembehelyezkedett a gazdag nemesség, melynek vagyoni, politikai és társadalmi előjogai csakis a középkori tagoltságban, a pártoskodó nemesi közigazgatás és igazságszolgáltatás fönntartásával, a tudatlanságban és szolgai elnyomatásban élő jobbágyság további szabad zsarolásával maradhattak fönn ? Nem természetes-e, hogy ez a nagy érdekeiben veszélyeztetett vagyonos nemesség szívósan

ragaszkodott ahhoz az ősi alkotmányhoz, melynek fönnmaradása biztosította, elbukása pedig megsemmisítette volna a nemesi kiváltságokat és előjogokat ?

A magyar nemességet a maga szűkkeblű és önző osztályérdeke egyenesen rákényszerítette az alkotmányvédelemre, viszont azonban a jobbágyfölszabadító, kultúraterjesztő, országrendező uralkodó meg akarva, nem akarva, kénytelen volt az alkotmány megsemmisítésére törekedni. Csakhogy ennek sikere sem az országnak sem a nemzetnek nem vált volna kárára, hanem csupán a nemesség egy kis részét fosztotta volna meg a közérdekekre káros hatalmi eszközök egy részétől.

Amint a klérus a vallást, a nemesség az alkotmányt használta a küzdelemben lobogónak, így takargatták el a hangzatos jelszavakkal önző osztályérdekeiket, a vallás és a haza ellenségének tüntetvén föl II. Józsefei, aki pedig a vallást is, a hazát is meg akarta szabadítani a prazitáktól.

Még alaptalanabb azonban a vádak közölt a germanizálás vádja. Mi sem állott II. Józseftől távolabb, mint az az agyrém, hogy elnémetesítse Magyarországot. Kezdhetjük azon, hogy ő maga is csak kevéssé használta a német nyelvet. Anyjával, testvéreivel állandóan franciául levelezett, francia könyveket olvasott és kétségtelen, hogy az olasz irodalmat is sokkal jobban ismerte és szerette, mint a németet. A Habsburgoknak akkor még nagy olasz birtokaik voltak. Bizonyára nagy csodálattal és meglepetéssel fogadta volna ő maga is, ha valaki azzal vádolja, hogy germanizól. Tény az, hogy a latin hivatalos nyelv helyébe a németet akarta állítani. Azonban egyáltalán nem ellenezte volna, hogy a latin nyelv helyébe, melyet mindenesetre meg akart szűntetni, a magyar jöjjön.

Meg is kérdezte a magyar udvari kancelláriától, hogy nem lehetne-e a magyar nyelvet hivatalos nyelvvé tenni. Azonban a magyar főnemesség virágaiból álló kancellária kijelentette, hogy a magyar nyelv olyan falusias, paraszti nyelv, amely egyáltalán nem alkalmas sem törvénykezésre, sem közigazgatásra.

Gróf Niczky Kristóf volt az a magyar főúr, aki ezt az uralkodó elé terjesztette s aki éppen úgy nem tudott magyarul, mint az egész akkori főnemesség.

Maga a németesítő rendelet nem is igen keltett az országban valami nagy reakciót. Inkább csak igazságtalanságot láttak abban, hogy érdemes hazafiak nem viselhettek hivatalt, csak azért, mert nem tudtak németül. 1766-ban azonban már minden megye német nyelven hivataloskodik, a legmagyarabb csak úgy, mint azok. amelyekben nincs egy magyar lakos sem. Az egész változás csak két idgen nyelvnek a helycseréje volt: a latin helyébe a német lépett, de ez sem germanizálás nem volt, sem pedig nem irányult magyar nemzeti nyelv ellen. Az idegen királyi udvar hatása alatt a főnemesség teljesen elidegenült, a köznemesség és a magyar parasztság nagy tömegei pedig lakóhelyük szerint beolvadtak a szláv és román tengerekbe. A tudomány és a közélet nyelve kizárólag a latin volt.

A magyar nyelvet az iskolákban nemcsak hogy nem tanították, hanem még mint társalgási nyelv is ki volt tiltva mind a jezsuiták, mind a kálvinisták kollégiumaiból.

Ebben a korban, ezek között a viszonyok között, a németesitő rendelet nem tett kárt a a magyar nyelvnek.

Kétségtelen, hogy II. József ebben a politikájában tévedett, mert nem ismerte, nem ismerhette még a nagy francia forradalom után föllendült nemzeti áramlatokat. Ámde mennyivel bocsónandóbb az ő tévedése, mint a magyar főnemesség árulása még a magyar nyelvvel szemben is. Az idegen fejedelem a holt latin nyelv helyébe, célszerűségi szempontból, a módéra európai jogrend elvei szerint be akarja állítani a közéletbe a magyar nyelvet, de a legfőbb magyar hatóság ellenzi azt 1 A nemesség s a köznép maga is az országban sokfelé cserben hagyta m'ór a maga anyanyelvét. A fejedelem tehát

15.—16. aZúiíi.

Podk. Ruszi magyar tanítóképző

felállításáról esett szó a sajtóban, Leszögezzük álláspontunkat e kérdéssel kapcsolatban is. Azt mondjunk: nem kell önálló magyar tanítóképző Podk-Rusznak 1

Nem kell azért, mert az Ungváron fölállítandó tanítóképző nem lehetne olyan nívón, amilyenen lennie kellene, már pedig a kisebbségnek nincsen szüksége két nívótlan képzőre. Ellenben azt ajánljuk, hogy azzal az anyagi és szellemi erővel és támogatással, amelyet lekötne a maga részére az ungvári képző, fejlesztessék, emeltessék a pozsonyi magyar képző.

Nem két nívótlan képzőre van szüségünk, hanem egy nívós, minden tekintetben megfelelő képzőre, annál is inkább, mert a pozsonyi képzőn, kurzuson, valamint az Orsolyáknál évente végző 100—110 fiatal tanerő teljesen elég az 1800 körüli tagból álló tanítói kar utánpótlására. Halálozás, nyugdíjazás, iskolafejlesztés folytán a kisebbségi tanítóság nem tud évente 100—110-nél több új erőt fölvenni. Ha megvalósulna az ungvári magyar képző, akkor nemcsak az az esel állana elő, hogy a két nem megfelelő képzőből pedagógiai tekintetben nem a legmegfelelőbb tanerők kerülnének ki, hanem az is, hogy ezekből a félig-meddig képzettekből a két képző produktivitása folytán: túltermelés jelentkezne. Már pedig sem a kisebbségnek, sem iskolaügyünknek nem fölös számú, félig képzettekre van szüksége, hanem megfelelő mennyiségű jól képzett tanítóra.

Ugyanilyen szempontból, hozzáadva még az okvetlen kifejezésre jutó klerikalista szellem elitélését . . . helytelenítjük a komáromi református képző gondolatát is. Nem selejteseket túltermelő apró képzőcskékre van szükségünk, hanem eleget kiképező modern, fölszerelt tanítóképzőre.

. . . Éppen azért fogjanak össze a széthúzó és kóros forgácsolódóst előidéző elgondolások a Pozsonyban fejlesztendő modern, minden tekintetben megfelelő, egységes tanífóképezde, illetőleg a középiskolára épített akadémia érdekében. Ezt kívánja kisebbségünk és iskolaügyünk érdeke is-i. 1-egy jól kiművolt, nagy irodalmú, gazdagjdegen nyelvet erőltet rá az országra ... És a hitehagyott magyarság átkot szórt az idegenre azért a bűnért, amelyet ő maga százszor súlyosabban elkövetett hazája, nemzete ellen.

Érdekesen magyarázza II. József politikáját az a tény is, hogy amíg József éppen a nemzetietlen megyéknél volt gyűlöletes,

addig Kazinczy, Péczeli Révai, Martinovics és a magyar nemzeti újjászületésnek sok más nemes alakja rajongott a császárért.

Mtért ? Mert ezek a magyar kultűremberek olyan modern, európi civilizált állapotok után sóvárogtak, amelyeket csak a császár reformjai révén lehetett volna elérni. Azok az elmaradt vármegyék pedig, a magyarok és nem magyarok egyaránt, éppen ezektől a modern reformoktól s nem az elnémetesedéstől irtóztak. A császár elleni reakcióban például nagyon buzgók voltak az erdélyi szászok, akiknek rendi kiváltságait (universitós) József megszűntette és a polgári egyenlőség behozatalával lehetővé tette, hogy az addig zárt, vagyonos szász községekbe magyarok, románok és nem szász németek is letelepedhettek. És a németesítő császár rendszerének összeomlásakor így ujjongtak a szászok: „Ismét föléledtünk, a szász ismét nemzet. Mindnyájunknak dobog a szíve s minden szemből örömkönny pereg.“

A nemesi Magyarország is meglehetős közönyzsen fogadta a németesítő rendeletet. Végrehajtása nem ütközött komolyabb nehézségbe. Ellenben zúgott és háborgott az egész ország, amikor a „császár“ az országos összeírást és a földek fölmérését elrendelte, mert „jussait“ féltette a nemesség. Báró Kemény Zsigmond az egész ellenzéki mozgalmat így ítéli meg: „Nagy része az elégületleneknek más nem volt, mint oly reakcionárius, ki, ha József reformjai magyar érdekben és alkotmányos úton létesittettek volna, akkor is hasonló keserűséggel lép föl az újítások ellen. „(Erdély közélete 147- old,) Folytatjuk.