Új Kelet, 1998. május (5. évfolyam, 102-126. szám)
1998-05-06 / 105. szám
Szomszédolás 1998. május 6., szerda Magyar művész a Kárpátokon túlról Dalmay Árpád (Új Kelet)-Áruljuk el az olvasóknak, hogy ismeretségünk nem újkeletű, legalább egy évtizedre tekint vissza. Az LMKSZ és a Kárpátaljai Magyar Szervezetek Fóruma egyaránt tagszervezete az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetségnek, így mind a ketten az UMDSZ társelnökei voltunk. E kis bevezetőre azért is volt szükség, hogy megindokoljam tegeződésün- ket. Kérlek, beszélj magadról olvasóinknak!- 1933. május 27-én születtem az ungvári kórházban. Nem Ungváron laktunk, akkoriban az Ung megyei Tur- jaremetén volt az apám segédjegyző, majd születésem után kinevezték a máramarosi Husztsófalvára jegyzőnek. Ott éltünk 1939-ig, majd visszakerültünk Turjareme- tére, ahol édesapám körjegyző volt. Két évig Nagyturja- szögön is laktunk. A háború befejezése után költöztünk a nagyapámhoz Ungvárra. Ott jártam iskolába. 1947-től az Ungvári Iparművészeti Szakiskolában tanultam, amit 1952-ben fejeztem be. Aztán felvettek a Lembergi Iparművészeti Főiskola festészeti szakára. 1958-ban diplomáztam, azóta élek Lembergben, a Képzőművészeti Akadémia docense vagyok, rajzot tanítok.-Az ötvenes évek elején sok kárpátaljai magyar fiatal tanult Lembergben. Nem kerestétek egymás társaságát?-Dehogynem. Még 1953- ban Boniszlavszky Tibor és Kobulej Emil megszervezte a Lembergben tanuló kárpátaljai magyar diákok körét. Boniszlavszky Tibor kórust hozott létre, a KELME-t, azaz a Kárpátaljai Egyetemisták Lembergi Magyar Énekkarát. Több előadást tartottunk a filharmóniában. Minden vasárnap találkoztunk, együtt sétáltunk, kirándultunk, bebarangoltuk a város temetőit. Megtartottunk minden nemzeti, egyházi ünnepet, valamennyiünk születés- és névnapját. Akik ott maradtunk, családot alapítottunk, természetesen tovább is tartottuk a kapcsolatot egymással.-Ez a baráti kör képezte az LMKSZ magvát?-Igen. 1989-ben, amikor már lehetőségünk volt arra, hogy H a a Kárpátokon túli magyarokról van szó, legtöbben a csángókra, esetleg a romániai Regátban lakó magyarokra gondolnak, pedig Ukrajnában is jelentős számú szórványmagyarság él a Kárpátoktól keletre, elsősorban Lembergben és környékén. Természetesen nem őshonosok, hanem a második világháború után kerültek oda egyetemre, főiskolára, s aztán ottragadtak, otthonra találtak a soknyelvű és soknevű metropolisban. Mintegy ötezren élnek magyarok Ke- let-Galíciában. (Lemberget Leo halicsi herceg alapította 1259-ben. A város az ő nevét viseli: lengyelül Lwów, ukránul Lviv, oroszul Lvov, latinul Leopolis, régi magyar neve pedig llyvó. Alig néhány évtized múlva már Lengyelország egyik legismertebb városa lett. 1772-ben, Lengyelország első felosztásakor Ausztriához került, majd az Osztrák-Magyar Monarchia része lett, így a galíciaiak egészen az első világháború végéig honfitársaink voltak.) 1989 decemberében megalakulta Lembergi Magyarok Kulturális Szövetsége, amelynek kezdettől fogva llku Marion József festőművész az elnöke, aki gyakori vendége a hortobágyi művésztelepnek és a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolának. Legutóbbi itt-tartózkodása alkalmával ellátogatott szerkesztőségünkbe, ahol életéről, munkásságáról, az LMKSZ tevékenységéről beszélgettünk. magyar szervezet alakuljon, létrehoztuk a Lembergi Magyarok Kulturális Szövetségét. Az induláskor több mint kétszáz tagunk volt. Jelenleg 180-an vagyunk. Tagjaink 95 százaléka főiskolát vagy egyetemet végzett, 30 százaléka professzor, tudományos doktor, docens.- Mivel foglalkozik a szövetségetek?- Elsősorban az anyanyelv őrzésével, nemzeti ünnepeink méltatásával. Végre megnyílt a vasárnapi iskolánk, amelyet Cirikusz Katalin, a konzervatórium docense vezet. Mivel nem nyelvész, nemrég egy két hónapos tanfolyamon vett részt Magyarországon, hogy még hatékonyabban tudja tanítani a gyerekeket. Az iskolába 21 gyerek jár, különböző korosztályúak. Évente 3-5 fiatalt tudunk küldeni Magyarországra főiskolára, egyetemre tanulni. Feladatunknak tartjuk Lemberg magyar vonatkozásainak kutatását is, hisz ebben a városban évszázadok óta élnek magyarok, ha nem is olyan nagy számban, mint most. Néhány évvel ezelőtt például egy nyugdíjas úr arra hívta fel a figyelmünket, hogy 1820-ban a lembergi evangélikus templom püspöke Brodecz- ky Sámuel volt, aki Goethével levelezett. 1920-ban felavatták a templomban bronz emléktábláját, sajnos, ma már nincs meg. Sírját viszont megtaláltuk Lembergben, a liczakówi temetőben, ahol több más magyar is nyugszik, például egy bizonyos Kovács Péter, aki Sanok lengyel város rendőrkapitánya volt. Igyekszünk felkutatni, regisztrálni, gondozni ezeket a sírokat. Nemrég felavattuk Bolyai János emléktábláját. A híres matematikus 1831-ben Lembergben élt.- Milyen gondjaitok vannak?- Sajnos, fogy a lembergi magyarság. Alapító tagjaink közül többen áttelepültek Magyarországra, kö/AükMakausz Zsuzsanna zongoraművész, Fogéi Pál orvosprofesszor, Barta Aranka, aki az egyik legjobb némettanár volt egész Ukrajnában. Néhányan meghaltak, például Magócs Ernő állatorvos, Müller Gábor, aki az egyetem földrajz tanszékének vezetője volt. A Magyarországon végzett fiataljaink általában nem jönnek vissza, az anyaországban maradnak. Az ukrajnai rossz gazdasági helyzet egyre több lembergi magyarnak is vándorbotot ad a kezébe.- Az, hogy többen Magyarországra költöztek át, illetve itt maradnak, bizonyára rossz a lembergi magyaroknak, de jó az áttelepülőknek és az összmagyar- ságnak is, mert így megmenekülnek a beolvadástól, s tudásukat, szellemi értékeiket az anyaországban tudják kamatoztatni. De térjünk vissza a gyerekkorodra. Ungvárra költözésetekig Ung- ban is, Máramarosban is ruszin környezetben éltél. Hagyott-e ez valamilyen nyomot benned?- Különösebben nem, mert otthon mindig csak a magyar nyelvet használtuk. A falubeli gyerekekkel természetesen ruszinul beszéltem, Husztsófalván pedig csehek voltak a szomszédaink, tőlük ezt a nyelvet is elég jól megtanultam. Soha nem voltak problémáink a más nemzetiségűekkel, békében éltünk egymással. Édesanyámat mindenütt nagyon szerették, apámat tisztelték az emberek. Érdekességként említem, hogy anyai dédapám, Murányi János huszártiszt Arad mellől került Turjaremetére, ahol az akkori Magyarország egyik leghíresebb méntelepe volt. Ugyancsak anyai ágon a felmenőim között van Szilvay Iván ismert múlt századi ruszin költő, író, néprajzkutató. Tősgyökeres magyar nemesi családból származott, az ősei Mária- pócs mellett volt nagybirtokosok. Apai nagyanyám, Löffelholz Erzsébet pedig valamelyik Nyíregyháza melletti faluban született.- Kérlek, beszélj művészeti tevékenységed kezdetéről.- Szerencsém volt, mert 1947- ben, amikor felvettek Ungváron az iparművészeti szakiskolába, nagyon jó tanárokhoz kerültem. A híres kárpátaljai festők azért, hogy meg tudjanak élni, kénytelenek voltak tanítani. Tanárom volt Boksay József, Erdélyi Béla, Koczka András, Fedor Manajlo, Kontratovics Ernő. Főleg Béla bácsit szerettem nagyon, édesapám barátja volt. Sokat köszönhetek neki, végeredményben ő indított el a művészi pályán.- Valóban nagy szerencse, hogy ilyen közelről ismerhetted Erdélyi Bélát, a leghíresebb kárpátaljai festőt!- Rendkívüli ember volt. Kevés fizetést kapott az iskolában, de ' pénzének legalább negyedrészét elosztotta a szegények között. Apám mesélte, hogy amikor bejöttek Ungvárra a szovjet katonák, az éjszakát Béla bácsinál töltötte. Éjfél körül kopogtak az ajtón, és belépett két magyar honvéd. A városban bujkáltak, valamilyen rossz civil ruhát kértek. Béla bácsi, aki nagyon sokat adott az öltözködésre, hisz sokáig élt Párizsban, ottani szabóknál varratta az öltönyeit, kinyitotta a szekrényét, és azt mondta: „Uraim, válasszanak!” Ez a nagylelkűség jellemző volt rá.- Az ukrán művészettörténet Erdélyi Bélát kárpátaljai ukrán művészként tartja számon, Adalbert Erdeliként, Ungvári emléktáblája is csak ukrán nyelvű. Valóban ukrán volt?- Ilyen alapon francia művésznek is mondhatnánk, hisz Párizsban élt egy ideig. Egyéb; ként rosszul beszélt ukránul. O magát magyarnak vallotta, magyar volt az anyanyelve. Európai művész volt!- Lembergben is tanított?- O nem, de Boksay József igen. Jóban volt az akkori rektorunkkal, Leonovval, aki nagyon tisztelte Józsi bácsit. S azért, hogy normális nyugdíjat kapjon, a rektor meghívta Lembergbe tanítani docensi minőségben. 1953-tól 1956-ig adott elő a főiskolán.- Hogy alakult a pályád a főiskola elvégzése után?- Akkor az uralkodó irányzat a festészetben is a szocialista realizmus volt. Én viszont abban a felfogásban nőttem fel, amit Erdélyi Béla táplált belém, nem tudtam tehát megfelelni a hivatalos elvárásoknak. Áttértem a grafikára, mert az sokkal több lehetőséget nyújtott számomra. 1959-től 1975-ig nagyon sok grafikát készítettem, elismertek a volt Szovjetunióban, főleg Moszkvában. Számos kiállításon szerepeltek a munkáim Párizstól Torontóig és Budapesttől Prágáig, Szófiáig. A 80-as években áttértem a festészetre, akkor már nem voltak a korábbi megkötések. Akvarell-, akril- és olajképeket készítek, portrékat, tájképeket, csendéleteket. Sok nemzetközi művésztelepen vettem és veszek részt, elsősorban Magyarországon és Lengyelországban. Nálatok főleg a hortobágyin és a hajdúböszörményin. Rengeteg barátom és ismerősöm van a festők között, kölcsönösen tanulunk egymástól. Örömmel néztem meg a Bessenyei György Tanárképző Főiskola negyedéves rajzszakos diákjainak akiállítását. Gazdagodtam ezzel is, mert annyi sok szép alkotást láttam. Nagyon tehetségesek ezek a fiatalok.-Hol voltak a legutóbbi nagyobb kiállításaid?- A múlt évben Nyíregyházán, tavalyelőtt pedig Hajdúböszörményben. 1995-ben ott kaptam Káplár Miklós-díjat, s hagyomány, hogy a kitüntetett kiállításával nyílik meg a következő évi művésztelep.- Ez évben jelent meg Ungváron Portré-karikatúrák című könyved, amely kárpát-medencei arcképcsarnok. Tervezed-e a folytatását?- Mindig érdekelt a portrékarikatúra, szinte gyerekkorom óta foglalkozom vele. Most például Lembergben készítek elő egy nagyszabású kiállítást. Természetesen továbbra is rajzolok ilyen karikatúrákat, ez a hobbim.- Mutasd be olvasóinknak a családodat is.-Lidia, a feleségem lengyel, a lembergi Lengyel Konzulátus munkatársa és a Lengyel Színház tagja. Zoltán fiunk Lembergben él, az unokánk is Zoltán. Az első házasságomból származó lányom Budapesten végzett francia-lengyel szakon, a férjével és két gyemte- kükkel Brüsszelben lakik.- A feleséged révén nyilyán szorosan kötődsz a lengyel kultúrához is.- Igen, de nemcsak a feleségem révén. Egy ideig a Lengyel Színház díszlettervezőjeként dolgoztam, a sógorom, Zbigniew Rszanowski a színház főrendezője volt. 1982-ben egy provokáció után, amikor a színház dolgozóit kapcsolatba hozták a Szolidaritás mozgalommal, a sógorom kénytelen volt Lengyelországba emigrálni. Most a przemysli művelődési központ igazgatóhelyettese. Itt, Lembergben nagyon jó a kapcsolatunk a nálunk sokkal népesebb lengyel egyesülettel. Én magam lengyelül éppen úgy beszélek, mint ukránul vagy oroszul.- Hogy érzed magad Lembergben?- Természetesen jól, különben nem élnék ott. A művészetemre hat, hogy ebben az európai kultúrájú városban lakom, sétálhatok az ősi falak között. Ettől telítődöm érzelmileg is, intellektuálisan is. Otthon vagyok ebben a lengyel, ukrán, örmény, orosz, zsidó, és egy kicsit talán magyar kultúrájú városban.
