Új Kelet, 1998. május (5. évfolyam, 102-126. szám)
1998-05-18 / 115. szám
1998. május 18., hétfő Szabadidő Zátonyra futott életek A Magyarország felfedezése című könyvsorozat 1937- ben indult útjára Erdei Ferenc, Féja Géza és Szabó Zoltán kezdeményezésére, majd 1968-ban Darvas József vitte tovább a hagyományt. A sorozat minden egyes kötete látlelet Magyarországról, olyan szociográfiai munka, amely kritikusan és színvonalas stílusban tárja fel társadalmunk aktuális problémáit. Iványi Gábor ezúttal azokról a lecsúszott emberekről ír, akik a rendszerváltás során a pálya szélére sodródtak, ők a hajléktalanok. A szerző első kézből ismeri a tragikus témát, hiszen metodista lelkészként ötödik éve a Fővárosi Szociális Központ és Intézmény vezetője. Sajátos formában szól a hajléktalanok életéről. Nem taglalja a történelmi múlt eseményeit, nem alkalmaz tudományos módszereket az eset- tanulmányok során. Sorsokat mutat be hitelesen, megszólaltatja a hajléktalanellátás újraindított, de elsősorban a keserű sorsú főszereplőkkel beszélget. Eképpen rajzolódik ki a kivetettek társadalmának hiteles képe. A hajléktalanok „rongyos seregét” négy nagy csoportra osztja:- tönkrement vállalkozók, akiknek reményeit az új kapitalizmus szétszaggatta; - általános elszegényedők, akiknek jövedelme elértéktelenedett; - a kedvezőtlen társadalmi folyamatok áldozatai;- a hiányos intézményes ellátórendszer, avagy akik átestek a szociális hálón. A könyv első fejezete, A rongyos forradalom című az elmúlt száz esztendő szegény- politikájába, hajléktalanellátásába nyújt rövid betekintést. Majd ugorva az időben, eljut 1989-90 teléhez, amikor „az ellenzéki kerékasztalhoz telepedő ország dermedten szemlélte a pályaudvarokról kiűzött, „gyűrött sereget”. Az átlagpolgár kezdte megszokni a látványukat, voltak, akik az egész jelenséget előre látták, és voltak, akik próbáltak segíteni: az egykori gyámügyes, a néptribunusként fellépő Nagy Bandó, a Máltai Szeretetszolgálat... A könyv legmegrendítőbb fejezete az Életutak. Ebben vallanak sorsukról az élet számkivetettjei, akik a társadalom vagy önmaguk hibájából képtelenek a gödör mélyéről visszakapaszkodni: „Ez a test már csak úgy van, Az én fajtámat legázolják, Hozzá se tudtam szólni az életemhez, és újra kiálltam az utcára”. Megannyi reménytelen, elrontott élet, emberi tragédia. A helyzetet sokszor az író-lelkész is reménytelennek látja minden erőfeszítés ellenére. Őszinte könyvet olvashatunk ezúttal a hajléktalan lét elfogadhatatlan valóságáról. Szerencsére vannak, akik segíteni próbálnak, és Jézus búcsúszavaival így vallanak: „Elmegyek, hogy helyet készítsek”. Nehéz vállalás, tiszteletreméltó vállalkozás. Iványi Gábor: Hajléktalanok. Bp. 1997, Sik Kiadó. (Magyarország felfedezése) Halhatatlan történet A dán irodalom nagyasszonyának tartott Karen Büxen bárónő elég későn jegyezte el magát az irodalommal. Rendkívüli élettörténetét és egyéniségét sokan megismerhettük Sydney Polack Távol Afrikától című filmjéből. A hét Oscar-díjat nyert alkotást követően ébredt fel a világban az érdeklődés az írónő iránt. Azóta több könyvét újra kiadták, és megfilmesítették. A Babett lakomájából Gabriel Axel készített Oscar-díjas filmet, míg a Halhatatlan törté- netet-et Orson Welles vette fimszalagra. Talán kevesen tudják, hogy Karen Blixen gyakran járt hazájában és külföldön felolvasó és előadói körutakra. Műveinek rajongói közé tartozott Arthur Miller és Hemingway is. A Halhatatlan történet első ízben 1958-ban jelent meg A végzet anekdotái címet viselő kötetben. Blixen egzotikus helyszínre kalauzolja az olvasót, a múlt századi Kínába. A könyv szereplői valamennyien hazájuktól távol élő eruó- paiak, olyanok, akiknek sajátos világával az afrikai történetben már találkozhattunk. Idegenek ők, akik egy idegen kultúrába kénytelenek beilleszkedni, ezúttal a távoli keletibe. A színesen megírt cselekmény mögött igen különös kérdések lappanganak. Meg- valósítható-e egy mítosz? Meg lehet-e változtatni a vi- iág menetét? Létezik-e olyan hatalmas vagyon a Földön, ami a mindenhatóság érzését megadja tulajdonosának? A kisregény fejezeteit olvasva egyértelmű a válasz: nem. A könyv főhőse, az öreg Mr. Clay nábob is belepusztul a világ megváltoztatását célzó erőfeszítéseibe. Mr. Clay bűne megbocsáthatatlan, hiszen Isten szerepére pályázik. Ki akarja vonni magát az Univerzum törvényszerűségei alól, de győz a világ rendje. Felismerni kényszerül azt, miszerint „minden ember bábu egy erősebb kézben. A szegény a gazdagéban, a balga az okoséban. Es úgy táncolnak, ahogy a kéz a zsinórt rángatja”. A meseszerű történet rendkívül izgalmas olvasmány, ugyanakkor elgondolkodásra készteti az olvasót az élet dolgait illetően. Megtudhatjuk a tanulságos történetből azt, hogy a pénz mindenhatóságába vetett hit illúzió. A kardinális első meséjének hőse szerint a világ egyfajta előre meghatározott rendben működik, ami nem jelenti azt, hogy az embernek nincs helye és rendeltetése az Univerzumban. Feladatunk az, hogy megtaláljuk helyünket, és kiteljesedjünk a nekünk megadatott szerepben. Karen Blixen gondolatkísérlete a világmindenség megváltoztatásának kérdését illetően nem veszített időszerűségéből. A kisregény műfaja is lebilincselő. Mese, keleti filozófiával fűszerezve, amely felnőtteknek tartogat szellemi izgalmat. Karen Blixen: A halhatatlan történet. Bp. 1997 (Polar könyvek). „Beledőltem, apukám, a semmibe!” A z egész egy napos, nyári délutánon kezdődött Spanyolországban, amikor a mi kis triónk - Dávid, Bálintés jómagam - a tengerparton bóklászott, és elbandukolt valahová az Isten háta mögé. A távolban valami szokatlanul magas dolog tűnt fel. Pillanatnyi csend, majd a szokásos kérdés: mi a rákot keres egy 100 méter magas építkezési toronydaru a világhírű strand kellős közepén? Halványlila gőzünk sem volt, így nem volt más hátra, mint ugyebár előre, megkuksolni azt a mifenét. Már szinte ott voltunk - de azért még nem mikor megpillantottunk valami aláhulló kirakati bábut. Menten kegyetlen nagy bölcsességgel megállapítottuk: bármi is legyen az, de hogy leesett, az biztos. Gondolkodóba estünk. Azt mondtuk először is; egy: az kizárt, hogy élő ember lenne, kettő, hogy egy próbababát meg minek lökdösnének? így hát egyre nagyobb kíváncsisággal megszaporáztuk lépteinket a szomjhalál küszöbén, az 50 Celsius-fokos homokban, de elhatároztuk, hogy bármi áron is, mi kiderítjük, mi az. Ágoston Péter riportja Odaértünk röpke egy óra alatt, de megtudtuk. És az a fő. Kiderült ugyanis, hogy az egy bungee ugrótorony, amelyről bárki a mélybe vetheti magát, ha van ugyebár elég mersze, lóvéja - ugyanis elég borsos az ár a mutatványért -, és nincs jobb dolga. Semmi más nem kell hozzá, csak elszántság, és amint már említettem, kemény peseták pengetése. Jó, mondjuk, kössz, ebből nem kérünk, méghogy mi fizessünk ezeknek? Persze, az lesz soká. Fogtuk magunkat, és visszafordultunk úgy, ahogy voltunk. De azért nem hagyott nyugodni a gondolat, amikor vissza- vissza pillantgattunk szemünk sarkából az üvöltve zuhanó szerencsétlenekre. Aznap este csak arról beszéltünk, ha addig élünk is, meg kell tesztelnünk. Mikor is nyílna erre jobb alkalom, mint itt, a szülők szokásos óvó szavai nélkül, sunyin belevágni az egészbe. Nehezen, de rászántuk magunkat, habár nem százszázalékosan. Nekivágtunk menten a nagy útnak másnap reggel. Aztán legnagyobb sajnálatunkra odaértünk. Egymásra néztünk, és megkérdeztük magunktól ismét: kell-e ez nekünk? Bálint szólt: „Miért nem tudunk normálisan, mint a többi ember, fürdeni azzal a nyomorult matraccal, vagy a homokvárépítéssel bohóckodni? Mindig valami nor- málatlan hülyeséget tesztelünk a nyugis napozás helyett!” Ismét háromnegyed óra bá- mészkodásos tétlenkedés után Dávid haverunk spontán kijelentette, hogy pucoljunk felfelé és kész, arc befogva! „Jó,” - mondtuk -, „hát pucoljál, jotem - egyelőre ugrás nélkül — az ívbe. Ezerrel közeledtek felém zuhanás közben a fürdőző emberkék, a vitorlások, strandolok, mindenki. Eszméletlen volt érezni a levegő hideg-meleg áramlatait szabadeséskor, amikor az embernek mindene mozog, forog belül összevissza. Tekereg, csavarodik tehetetlenül az egész teste, mit sem törődve a világgal. A pálya végén a kötél finoman, mint az ostor, rántott, egyet rajtam, lelassulva megfejeltem a hullámzó tükröt, az agyam is telement sós vízzel, majd visszarántott. Himbálózni kezdtem, lóginyáztam, és amikor már alig volt kilengésem, jöttek vigyorgó fejjel a motorcsónakos fazonok, akik segítettek a le- kászálódásban. Leszedtek, és belehuppantam a csónakba. Igen. Ez az, ami lent van, és nem zuhan. Büszkén hátradőlve figyeltem két hátramaradt társamat, amint fent készülődtek, ugrottak, zuhantak, himbálóztak, fejelték a vizet, köhögtek, csuklottak, és mint én, a motorcsónakban kötöttek ki. A mólónál kiszállás. Fentről integettek, igen, minden rendben, szuper volt! Majd nevetve, boldogan elköszöntünk, és távoztunk. Néhány strandoló azért megtapsolt bennünket, magyaráztak is valamit, és kezdődött a hazabaktatás, útvonal eleje. A nyaralás végén, hazafelé a buszon mindenki zabálta az óriás pizzáit, sütiit, Big-mac-jeit, mi meg- akik minden pénzünket további ugrásokra költöttük - anyagiak híján a jól bevált zsömlét nyomtuk lefelé ilyen-olyan szuper konzervekkel, szódával, kölcsönkért ásványvizekkel. De akkor is mi buliztunk a legjobban! god van felmenni. Tessék, kezdheted! Na mi van?” Ismét kis vita, majd beláttuk, tényleg itt az idő. Megvettük a liftjegyeket, és már nem volt visszaút, bármennyire is szerettük volna. A felfelé vezető út során a liftes manusz spanyolul nyomta a sódert, hogy mire ügyeljünk. Mi végig természetesen helyeseltünk, oké, hát persze, hogyne már, igen ez is, az is. Minden tiszta, jöhet a menet. Kiszállás, s tátott szájjal bámulás szerte a világba a magasból. Választhatunk, magyarázta a szerencsétlen ürge kézzel-láb- bal, hogy a fejünk érjen-e bele a vízbe? Azt, persze, a fejed az, az beleérhet, ameddig csak akarod - mondtam én, de természetesen magyarul. Mire Dávid - az egyik legmerészebb - megjegyezte, „Ha lúd, legyen kövér!” Frászt! - vágta rá Bálint, de végül is, ám legyen. így van, fogjunk össze, hát miért vagyunk itt, ha nem ezért? Ki legyen az első? Ettől a kérdéstől rettegett mindegyi- kőnk. Hát én nem, hát én sem, hát ő sem. Oké. Egy kis társasjáték, én vesztettem. Ekkor a manusz a daru tetején elkezdte rám fel- cuccolni a karabinereket, biztonsági csatokat, majd fapofával kijelentette, hogy elkészültem. Á, igen, hát az nagyon jó - hebegtem neki -, inkább, srácok, mindenki a vendégem egy dupla családi pizzára, egy extra menüvel. Na mi? Hogy nem? Akkor kettő. Na, kettő? Ó, légyszi - mondtam -, nincs az az Isten, aki engem innen lenyom. Lentről még könnyen beszéltünk, nagy volt a szánk, hogy csak felmegyünk, leugrunk és kész, szifon, ennyi! Csak innen, megkötözve, mint egy sonka, kicsit másképp fest a helyzet! No, erre elkezdtek noszogatni, hogy leugrunk-e még karácsony előtt? Szóval hogy álljak a korláthoz, a küszöb szélére. Hát fogtam magam, mivel nem sok más választásom volt, kezdtem a széléig szökdellni. Utoljára visszanéztem a két pókerarcot vágó, megszeppent képű sorstársamra. Fogtam magam, közöltem velük, hogy majd lent találkozunk, előrefordultam, és beledől
