Új Kelet, 1998. április (5. évfolyam, 77-101. szám)

1998-04-03 / 79. szám

1998. április 3., péntek Világkrónika Bavariai leporelló 12/8. Palotai István (Új Kelet) Az újonc azt hiszi, hogy a csöbör után létezik más is, mint a vödör, aztán, ha felfe­dezi (és be is vallja magá­nak), hogy tévedett, dönte­nie kell: vagy tudomásul ve­szi, hogy minimum öncenzú­ra szintjén, de mindenütt „oda kell figyelni”, vagy ha ezt képtelen elfogadni, fog­ja a sátorfáját, és más megél­hetés után néz. A gyakorlat azt mutatta, hogy az emig­ráns médiák művelőinek leg­alább kilencven százaléka - jobbára ugyan keserves lel­ki konfliktusok után - bi­zony bevette a keserű piru­lát, és nem táplált több illú­ziót a teljes sajtószabadság nimbusza iránt. A maradék tíz százalékot, aki erre nem volt hajlandó, vagy kiakolbólították, vagy agyonhallgatással késztették rá, hogy más kenyér után nézzen. Balga kezdőként magam is sokszor beletenyereltem olyan eseményekbe, amelyekről fel sem tételeztem, hogy a „szent tehenek” közé tartozik. Egyszer, még ’83-ban a Bécsi Naplóban megjelentet­tem egy ironikus hangvéte­lű tárcát Nosztalgia túra cí­men. Röviden arról szólt, hogy Ausztriában milyen is­tentelen egynapos kálváriá­ba került a kocsimon rend­számot cseréltetni. Be kellett barangolni a Türchem Stras- sei rendőrség baromi nagy épületét, hatvanhat cetlit kellett kitölteni, melyeket másik hatvanhat szobában lehetett beszerezni, és a har­madik hatvanhatban leado­gatni. Mindenütt kilométe­res sorok, tömeg, lökdösődés, büdös, olajos hajópalló és kosz a négyzeten. Sorállás okmánybélyegért, aztán azért, hogy a régi rendszámot lead­hasd, majd hogy az újat meg­kaphasd. Summa summárum, teljesen olyan volt az egész, mintha Magyarországon ját­szódott volna le. Ezért is kap­ta a Nosztalgia túra címet. Nos, kijött a lap, és szinte ez­zel egy időben csöngött a te­lefon, és a magyar szocdem kultúregylet egyik promi­nens tagja számonkérte sora­imat. Kioktatott: nem volt szép dolog tőlem, hiszen amit írtam, sértő lehet az osztrák államra nézve, ami pedig már annyi jót tett a magyar emig­ránsokkal. Persze, tudtam, hol szorít a cipő, ők, a szoc­dem kultúregylet a kormány­tól komoly támogatást kap­tak, és nyilván ezt féltették... Nem is a cikkel volt a baj, hanem az orgánummal, ahol megjelentettem, hiszen a SZER-ben vagy a Nemzetőr­ben simán elment volna min­den utólagos tiltakozás nélkül. Szabad sajtó - valóban szabad - csak az adott ország anyanyelvén írott nagy lapok esetében létezett, ámde ezek­hez bejutni csak az tudott, aki anyanyelvi szinten bírta az ország nyelvét. Nekem meglehetős szerencsém volt, hiszen a német a „második anyanyelvem”, így aztán pár hónap elegendő volt az elvárt szint eléréséhez, és így lehe­tőségem nyílt több német és osztrák lapban is publikálni. A többiek - az emigráció­ba kényszerült újságírók ki- lencven-kilencvenöt százalé­ka, akik nem fértek be a ma­gyar orgánumokba - azonban pályakorrekciót voltak kény­telenek végrehajtani. Jó néhá- nyan roppant nehezen élték meg ezt, és kevés olyan isten­áldotta természetű zsurnalisz­ta akadt, mint a fényesen te­hetséges Schmidt János, aki annak ellenére, hogy sajtos múltjának „köszönhetően” csak nyomdai leszedőcso- magoló lett - a legkiegyensú­lyozottabb ember maradt ezen a földgolyón. Hiába volt min­denes, írása, amely a magyar lapokban megjelent vagy a SZER-ben elhangzott, a maga nemében valóságos kis remek­mű - sohasem volt képes be­állni a taposómalomba és ebből megélni. Azt hiszem, nem is nagyon akarta... A tökéletesen integráló- dottak - akik új hazájukban is képesek voltak szellemi vezérek lenni - roppant ke­vesen voltak. Nem is csoda, hiszen ehhez a nyelvtudáson és a tehetségen kívül még ren­geteg dolog kellett: a tökéle­tes lelki metamorfózisra való alkalmasság, rengeteg idő, és minden előítéletet lehengerlő tárgyi tudás. Ok aztán ma­gyarul csak külön felkérésre publikáltak, és általában egyetlen fillért sem fogadtak el ezért. Aztán akadtak olyanok is, akik úgymond „asszimilá­lódtak”. Ez a ./elejt az a ma­gyar” típus azonban arra sem érdemes, hogy több szót vesz­tegessünk rá. (Folytatjuk) NATO-bővítés MTI _____________ A NATO-bővítés várható költségeiről az atlanti szö­vetség által készített elő­rejelzés - amely szerint a következő tíz évben a Nyu­gatnak összesen 1,5 milliárd dollárjába kerül a három ke­let-európai tagjelölt felvéte­le „tendenciózusan alulbe­csüli a kiadási terheket, és lekicsinyli a megoldandó problémákat” - egyebek mel­lett erre a következtetésre jut az a bővítést egyébként pár­toló tanulmány, amelyet a brit parlament alsóházának védelmi bizottsága adott ki csütörtökön a NATO kiter­jesztésének gazdasági és po­litikai vonzatairól. A több mint 130 oldalas összefoglaló szerint a bizott­ságban a NATO saját költség- becslésének „bizalmas tanul­mányozása után” az a véle­mény alakult ki, hogy Ma­gyarország, Csehország és Lengyelország felvétele a jelzett összegnél jó eséllyel többe fog kerülni, de hogy pontosan mennyibe, azt ma még lehetetlen megjósolni. Az alsóházi bizottság sze­rint arra ajánlatos felkészül­ni, hogy a közvetlen költsé­gek a NATO által 10 évre előrejelzett 1,5 milliárd, illet­ve a Pentagon által 13 évre számított 5-6 milliárd dollár között, „legalább között, „legalább középmagasság­ban lesznek. Együttes ülés a hármakkal Egyeztető ülést tartottak szerdán a NATO és a Nyugat­európai Unió (NYEU) döntéshozó szervei. A találkozón a két katonai szervezet számára prioritást képező erőfeszítésekről esett szó, különös tekintettel a délkelet­európai térségre. MTI ____________ Az ülésen/avíer Solana NA­TO-, Jósé Cutileiro NYEU- főtitkár, valamint a két szerve­zet állandó nagykövetei mel­lett részt vett a NATO-ba meg­hívott három állam képviselője - Karel Kovanda cseh, Andrzej Towpik lengyel és Simonyi András magyar nagykövet - is. Cutileiro ezzel kapcsolatban kifejtette: a három ország meg­hívásának alapja a december­ben aláírt NATO-csatlakozási jegyzőkönyv, valamint az a tény, hogy ezek az országok je­lezték, a NATO- és EU-tagság elnyerésével a NYEU-ban is teljes jogú tagok kívánnak len­ni. Magyarország az euroat- lanti integráció teljes spektru­mában részt óhajt venni - han­goztatta ezzel kapcsolatban Simonyi András. A magyar törekvés az, hogy a NATO és az EU-tagság elnye­rése után döntéshozóként jelen­hessen meg a Nyugat-európai Unióban is. Ez csak azoknak az államoknak áll jogában, ame­lyek mindkét említett szerve­zetnek tagjai. A NATO két év­vel ezelőtti berlini értekezletén hozott döntést azokról a lépé­sekről, amelyek az önálló eu­rópai védelmi arculat kialakí­tásával kapcsolatban teendők a szövetségen belül. A két védelmi szervezet leg­felsőbb politikai döntéshozata­li testületéi egyebek mellett az ezzel kapcsolatos közös mun­kálatokat tekintették át. Meg­állapították: a cél az, hogy most már gyakorlati téren is létrehoz­zák azokat a tervezési struktú­rákat, amelyek szükségesek ah­hoz, hogy a NYEU a viszony­lag közeli jövőben önálló kato­nai feladatokat hajtson végre. Kétezerben tervezik az első olyan nagyszabású hadgyakor­latot, amely az önálló európai védelmi arculat létezését és működőképességét mutatja be. A NYEU az Albániának biz­tosított rendőri erőkkel egyéb­ként már jelzést adott arra, hogy amennyiben az együttműködés kiteljesedik, képes lesz saját hatáskörében dönteni. A NYEU szerdán a tavaly óta tartó és az idén folytatódó albániai akció­járól is tájékoztatta a NATO-t. Nem működik a család MTI ____________ ___ Ne m szabad eltitkolnunk, hogy a közép-európai cseh-len- gyel-magyar család nem műkö­dik. Alig értünk el az uniós csatlakozási tárgyalások első fordulójához, a nehéz munká­val összehozott partnerség kár­tyavárként összeomlott. Ami a NATO tagsággal kapcsolatban erős koalíciónak tűnt, az más alkalmakra gyenge szövetség­nek bizonyult - írja Az unióba mindenki egyedül című szer­kesztőségi kommentárjában a Mladá Fronta Dnes című prá­gai liberális hírlap. A lengyelek az egyik oldal­ra, a csehek a másikra, míg a magyarok gyorsan előre - így jellemezhetők a három ország külügyminisztereinek brüssze­li felszólalásai. Bronislaw Geremek azt követelte, hogy Lengyelország még az EU-ba való felvétele előtt részt vehes­sen a döntési mechanizmusok­ban, és főként sok pénzt kap­jon. Jaroslav Sedivy szerényen hallgatott, és még arra az uniós követelésre is rábólintott, hogy emeljünk nagyon erős falat a szlovák határon, míg Kovács László az ilyesfajta követelést elutasította, s azt követelte, hogy Budapestnek ne kelljen várnia Varsóra vagy Prágára. Valóban tökéletes harmónia. Időszerű lenne ezért nyíltan kimondani, hogy a lengyelek, magyarok és a csehek érdekei az Európai Unióhoz történő csatlakozással kapcsolatban annyira eltérőek, hogy jelenle­gi maximális együttműködé­sük abban nyilvánul meg, ha nem fognak egymásnak ártani. Az unió néha ugyan arra fog kényszeríteni bennünket, hogy szorosabbra zárjuk sorainkat, de várhatóan csak rövid időre. Mindez a mi kárunk lesz, mert a kompromisszum megtalálása a közép-európai hármas egois­ta nemzeti érdekei között ugyanis jó felkészülés lenne arra, ami ránk az unióban úgy­is vár. És ha valamiben meg­egyeznénk, akkor az e mögött lévő 60 millió lakos erejével azt könnyebb lenne keresztül­vinni, mintha mindenki magá­ért harcol. A minket összekötő dolgok, a minket elválasztok mellett, továbbra is kihívást és felada­tot jelentenek. Ha kiderül, hogy valakivel nem házasod­hatunk össze, az még nem je­lenti azt, hogy néha nem segít­hetjük meg egymást. Az Euró­pai Unióba azonban valóban mindenki egyedül fog belépni, úgy, ahogy azt a csehek, ami­kor jól ment nekik, akarták. Most a magyarok akarják ezt, mert úgy érzik, ők a menők. A lengyelek regionális hata­lomnak tartják magukat, s mi­vel tudatosítják, hogy gazda­ságilag náluk maradt a Fekete Péter, továbbra is csoportban szeretnének maradni. S ha ez várhatóan nem fog sikerülni, akkor annak az lesz a jó oldala, hogy nem lesz mit egymás sze­mére vetnünk - mindenki min­denért csak saját magát okol­hatja. S ha majd egyszer az unió­ban leszünk, akkor együtt­működni is meg kell tanul­nunk - talán egymás közt is - zárja cikkét a Mladá Fronta Dnes. „Csallókoszovó?” Árpád Tarnóczy, a Szlovák Köztársaság leendő buda­pesti nagykövete (aki Ou­ray M/'k/ds szerint restellj magyar származását) ki­mondta a bűvös szót, amelytől a magyar politi­kusok ódzkodnak: párhu­zamot vont Koszovó és a Felvidék, vagy ha úgy tet­szik, Dél-Szlovákia között, amikor a Radio Twist szlo­vák kereskedelmi adóban azon morfondírozott, hogy országának a hágai nem­zetközi bírósághoz kelle­ne fordulnia „egy koszo­vói típusú helyzet” kiala­kulásának megelőzése ér­dekében. D. Á. (Új Kelet) Mert valóban van hasonló­ság a szerbiai Koszovó és pél­dául a szlovákiai Csallóköz kö­zött. Az egyikben albánok, a másikban magyarok laknak abszolút többségben. Persze, különbségek is vannak: Koszo­vó a szerb állam bölcsője, ősi szerb terület, ahonnan az albá­nok kiszorították („kiszülték”) a török hódítók elől északabb­ra, a magyar Délvidékre húzó­dott őslakosokat. Csallóköz pedig több mint ezer évig Ma­gyarország szerves része volt, ahol Trianon óta szlovák tele­pesekkel igyekeznek felhígíta­ni az egységes magyar etniku­mot. (Persze, a szlovák politi­kai észjárást ismerve, Pozsony, pardon: Bratislava szerint hon­foglaló őseink kiszorították Zitny Ostrov területéről a szlo­vák őslakosságot. Akkor vi­szont a párhuzam még egyér­telműbb.) Különbség az is, hogy Koszovóban az albán nemzetiségű lakosság aránya 90 százalék fölött van, míg a Csallóközben a magyaroké már e szám alá süllyedt. Nem könnyű elképzelni, hogy mire is gondol konkrétan a leendő budapesti szlovák nagykövet. Azt bizonyára jól tudja, hogy Trianon óta a ma­gyarság soha nem fegyverrel, de még csak nem is szabotázs­akciókkal vagy tüntetésekkel próbálja érvényesíteni - a szá­munkra tragikus békeszer­ződésben egyébként garantált, de soha be nem tartott — nem­zetiségi jogait, hanem békés eszközökkel. Persze, általában eredmény nélkül, ha a második világháború előtti néhány évet nem számítjuk. Netán abban lát hasonlóságot pán Tarnóczy, hogy hazájában megpróbálják minél zártabb keretek közé szo­rítani a magyar nyelvű oktatást, elmozdítják állásukból a „reni- tenskedő” magyar iskolaigaz­gatókat, egynyelvűsítik a bizo­nyítványokat? Azért még nem kell párhuzamos oktatási intéz­ményeket létrehozniuk a Duná­tól északra élő nemzettársaink­nak, mint a koszovói albánok­nak! Vagy előbb-utóbb odáig is fajulhat a helyzet? Arról vi­szont nem a többségben élő ki­sebbség tehet! Nem jó falra festeni az ördö­göt, különösen pedig annak nem, akinek lehet félnivalója a megjelenésétől... P.S. Nemrég megyénkben járt Oreszt Klimpus, Ukrajna buda­pesti nagykövete, aki amellett, hogy ukrán hazafi, a legna­gyobb tisztelettel és szeretettel beszélt rólunk, magyarokról, szívesen használta nyelvünket, nem resteilte, hogy gyermek­korában Kárpátalján magyar környezetben is élt. Biztos va­gyok benne, hogy szótárából hiányzik a feljelentés vagy a fe­nyegetőzés fogalma. Valahogy ilyennek képzeljük el az igazi diplomatát. Ukrajna Győzött a baloldal Tudósítónktól ________ A vasárnap tartott ukraj­nai parlamenti és helyható­sági választások nem okoz­tak különösebb meglepe­tést. Már egy ideje nyilván­való volt, hogy az ország gazdasági nehézségei a baloldal, elsősorban a nem is olyan rég még betiltott kommunista párt támogatá­sára serkenti a választókat. Április elsejéig - az uk­rajnai állapotokra ez is jellemző - a választókerü­leteknek mindössze a fe­léből érkeztek adatok a Központi Választási Bizott­sághoz. Eszerint a kom­munista párt 25,8, a másik két baloldali párt, a szocia- lista-parasztpárti blokk és a Haladó Szocialista Párt 7,9, illetve 4,4 százalékos támogatást kapott a válasz­tóktól, míg a jobboldali Ukrajnai Népi Mozgalom (Ruh) 8,8, a három centrista párt, a Zöldek Pártja, a Népi Demokratikus Párt és az Egyesített Szociáldemokra­ta Párt pedig 5,3, 4,9, illet­ve 4,4 százalékokat. Ha nem változnak az arányok, akkor a baloldal 130, a cent­rum 53, a jobboldal pedig 32 listás mandátumhoz jut. Az egyéni jelöltek kö­zött a függetlenek taroltak: a 225 helyből 114-et sze­reztek meg. Azt azonban, hogy kik is valójában a függetlenek, nehéz lenne megmondani. Nagy részük bizonyára baloldali beállí­tottságú, esetleg volt kom­munista. Az ukrán parla­ment egyetlen magyar kép­viselője az elkövetkező négy évben Kovács Miklós, a KMKSZ elnöke lesz, aki korábban az ungvári egye­temen vezető komszomol funkcionárius volt. A kárpátaljai megyei ön- kormányzatban a 75 kép­viselő között csupán hatan magyarok. (Az előző, hat­vantagú tanácsnak tíz ma­gyar képviselője volt.) Job­ban szerepeltek a magyar jelöltek a beregszászi járá­si és városi önkormányzati választásokon, ahol a 90, illetve 30 fős testület két­harmadát alkotják. Bereg­szász polgármestere nem a BMKSZ, a magyar érdek- védelmi szövetség által tá­mogatott Kincs Gábor lett, hanem Zsupán József, a borgazdaság igazgatója, aki szintén agiüs, rátermett vezető. Kárpátalja egyetlen magyar többségű váro­sának tehát esélye van rá, hogy végre elinduljon föl­felé a lejtőn. Megnyugtató, hogy a parlamenti képviseletre esélyes pártok egyike sem szélsőséges. Mindegyik feladatának tekinti a belső konszolidációt, az ország gazdasági helyzetének ja­vítását, a külföldi orszá­gokhoz fűződő kapcsola­tok elmélyítését, az európai integrációt. Legfeljebb annyit változik a helyzet, hogy a korábbinál nagyobb teret kaphat a FÁK-álla- mokhoz, elsősorban Orosz­országhoz és Belorussziá­hoz a közeledés, valamint még egyértelműbbé válhat a NATO-csatlakozás lehe­tőségének elutasítása.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom