Új Kelet, 1998. március (5. évfolyam, 51-76. szám)
1998-03-14 / 62. szám
Március 15. 1998. március 14., szombat A szabadságharc emléke ma Is a nemzet felemelkedését szolgálja Ünnepi beszélgetés Magyar Bálint közoktatási és művelődésügyi miniszterrel A forradalom és szabadságharc egész sor kivételes egyéniséget adott a nemzetnek. Sokan a történelmi nagyságok áradatában szerényen meghúzódva nem tettek szert olyan hírnévre, mint Széchenyi, Kossuth, vagy később a tizenhárom kivégzett aradi tábornok, de tevékenységük meghatározta a nemzet felemelkedéséért vívott harc minden mozzanatát. Ma már nem lehet megmondani, miért szorultak ezek az államférfiak háttérbe, de talán nem is lényeges. Sokkal fontosabb, hogy emléküket megőrizzük, szolgáljon példamutatással tevékenységük az elkövetkezendő nemzedékek hosszú sorának. Magyar Bálint közoktatási és művelődésügyi miniszterrel beszélgettünk Szemere Bertalanhoz, az egykori belügyminiszterhez, későbbi miniszterelnökhöz fűződő rokoni kapcsolatairól, a végre felépülő Nemzeti Színházról, a demokratikus ellenzékről, és arról, hogy mit jelenthet napjainkban a szabadságharc története. Berki Antal (Új Kelet)- Meg tudná mondani, mikor ünnepelte meg először a szabadságharc évfordulóját?- Az általános iskola elején foglalkoztunk negyven- nyolccal, de lehet, hogy már az óvodában is ünnepeltünk, sőt biztos vagyok benne, már akkor kivittek bennünket a Petőfi-szobor- hoz, és leraktuk a kis piros- fehér-zöld papírzászlóinkat az emlékmű talapzatához...- Es a Szemere-ro- konságról mikor hallott először?- Fogalmam sincs, úgy tűnik, mindig is tudtam róla. Családunkban teljesen természetesen kezelték ezt a kérdést. Különösebb felhajtás nem volt a Sze- mere-rokonság körül. Az ember a saját környezetében nem mászkálhat lábujjhegyen. Ma már valahogy nem emlékszem, mikor hallottam először arról, hogy egyik ősünk tagja volt a forradalmi kormánynak, és később miniszter- elnök is lett. Soha nem volt ez a dolog nyilvános. Sem az iskolában, sem közvetlen baráti körömben nem tudták, hogy milyen ősök leszármazottai vagyunk. Először 1969-ben, Szemere Bertalan halálának 100. évfordulóján Miskolcon vettem részt olyan rendezvényen, ahol a néhai politikusra emlékeztek.- A rendszerváltás után, az első szabadon választott parlament tagjaként nem jutott eszébe a Szemere-kapcsolat?- Biztosan eszembe jutott, de azért szerénytelen dolog lett volna összehasonlítanom magamat Szemere Bertalannal. A későbbiekben már nem is volt jellemző a családra a politikusi pálya. Igaz ugyan, hogy Szemere fia egy ideig szabadelvű politikusként tagja volt a képviselőháznak, de aztán más jellegű foglalkozásokat választottak a család tagjai. Szemere Bertalan unokája, apám nagybátyja színész volt. Negyven évig a Nemzetiben játszott. Feleséget is a színésznők közül választott magának, Vízváry Mariskával élt boldog házasságban. Mások hírlapírással foglalkoztak. Édesapám is színházi ember volt. Pályafutását a Nemzeti Színházban kezdte, majd az Operaházba került, aztán ismét a Nemzeti következett, hogy aztán egy időre a Vígszínház igazgatója legyen. Gyerekkoromat a színház világában töltöttem, ami - azt hiszem - meghatározója lett pályafutásomnak. Jellemző, hogy a demokratikus ellenzékhez is egy színházi ember kiszabadítására szervezett akciónál csatlakoztam. Magam is aláírtam azt a gyűjtőívet, ami Václav Havel szabadon bocsátását követelte. Akkor föl sem merült bennem, hogy Magyarországon belátható időn belül megváltozik a világ, az meg különösen nem, hogy én is vezető politikusa lehetek egy demokratikus rendszernek. Az ellenzék második, harmadik vonalába tartozva, olyan emberként, aki főnökei bátorságának köszönhetően tudta megőrizni egzisztenciáját, csak reménykedni lehetett valamiféle változásban.- Édesapjáról azt írja a színházi lexikon, hogy igazgatói működése alatt a Néphadsereg Színházának elkeresztelt Vígszínház ismét a polgári színjátszás fellegvára lett. Neki is köszönhető, hogy az úgynevezett vígszínházi stílus ismét polgárjogot nyert a magyar színházi világban...- így visszagondolva, apám tényleg sikeres igazgatója volt a színháznak. Túl azon, hogy állandó telt házak előtt játszották az előadásaikat, valamiféle függetlenséget is megpróbált kicsikarni az akkori hatalomtól. Ezt persze nem nézték jó szemmel, szép lassan összegyűltek azok a „bűntettek”, amelyek aztán a leváltásához vezettek. Például visszafizette az állami támogatás egy részét. Lemondott hivatali gépkocsijának használatáról, szerződtette a száműzetésből hazatért Páger Antalt, ráadásul Kodolányi Jánost is sikerült visszacsempésznie a magyar irodalmi életbe, hiszen Páger a Földindulás című darabjában debütálhatott ismét Magyarországon. A forradalom leverése után,1957-ben a Vígszínház bemutatta az Antigonét, aminek akkor egyértelmű üzenete volt, és ami talán a legfőbb érv volt leváltása mellett: Magyar Bálint volt az egyetlen színházigazgató Budapesten, akit a szabadságharc alatt nem távolítottak el posztjáról. Ma már hihetetlennek tűnő apróságokat is felróttak neki, például hogy megkövetelte az estélyi öltözetet, szakítva a micisapkás világgal, hogy társulatának tagjait újévkor kis kártyán jókívánságokkal köszöntötte, szóval megpróbálta a régi jó polgári világot - legalább a Vígszínház környékén - feltámasztani. Nemcsak külsőségeiben ragaszkodott az úgynevezett vígs^ínházi stílushoz, de olyan társulatot szervezett maga köré, ami - túlzás nélkül - Magyarország legjobb színházává tette az akkori Néphadsereg Színházat.-A színház körülfelnövő gyerekek előszeretettel választanak maguknak valamilyen, a színjátszáshoz közeli szakmát. Nem gondolt arra, hogy színész, esetleg redező legyen? — Soha nem gondoltam ilyesmire. Nem éreztem magamban tehetséget sem a színészethez, sem a rendezéshez. Talán nagyképűen hangzik, de valószínűleg jó igazgató lett volna belőlem. Kicsit olyan ez, mint a középparaszti tradíció. Lehet, hogy valaki soha életében nem művelt földet, de aztán, ha úgy hozza a sorsa, mégis képes megállni földművesként is a helyét, mert egészen egyszerűen benne van a vérében a föld szere- tete. Valahogy így vagyok én is a színház világával. A gyerekkorban átélt konfliktusok, viták kifejlesztettek bennem valamiféle szakértelmet, egészen biztosan eligazodnék színházi vezetőként. Hogy aztán miért nem választottam színházhoz közeli szakmát? Mert már középiskolásként elcsábított a történelem és a szociológia, mert pontosan tudtam, hogy Magyarországon nem alakult ki a kívülről jött színházi vezetők rendszere. Általában rendezőkből, színészekből lettek a színházi vezetők. Apám, aki bölcsészkaron végzett, és úgy került a Németh Antal-vezette Nemzeti Színházhoz dramaturgnak, majd titkárnak az Operaházhoz, és megint vissza a Nemzetihez, ebben az értelemben kivételes színházi karriert futott be, azt is mondhatnám, hogy véletlenül, a hagyományok ellenére lehetett belőle színházigazgató.-Miniszter úr! Mi lehet az oka annak, hogy bár történelmünk bővelkedik nevezetes eseményekben, mégis az 1848-as forradalom lett a nemzet legfontosabb ünnepe?- Én is úgy érzem, hogy ez az igazi, és ha rajtam múlott volna, a három nagy nemzeti ünnep közül én március 15- ét választottam volna. Egyáltalán nem a családi vonatkozásai miatt, hanem azért, mert ez a korszak a nemzet felnőtté válásának ideje is, mert a forradalom és szabadságharc polgári értékei olyan mintát, tükröt jelentenek számunkra, amelyhez mindmáig mérhetjük a cselekedeteinket, amihez emberként is a legjobban tudunk viszonyulni. Történelmünk korábbi szakaszai példát adhatnak erre vagy arra, szerethetjük őket, közel engedhetjük magunkhoz, de az értékeknek, az emberi szabadság- jogoknak az a teljessége, ami '48-at jellemzi, nem mutatkozik meg egyetlen más történelmi korszakunkban sem.- Akárhonnan is nézzük, a Kádár-rendszer sírját a márciusi ellentüntetések kezdték megásni, még valamikor a 70-es évek elején...- Igen, és a „Lánc-hídi csatával” fejeződtek be 1986- ban. Úgy emlékszem, ’72-ben volt az első alternatív tüntetés. Én abban nem vettem részt, mert éppen az egyetem előtti kötelező katonai szolgálatomat töltöttem Hódmezővásárhelyen. Áprilisban dobbantottam az alakulatomtól, mert egy balesetet szenvedett ismerősömet akartam meglátogatni Budapesten, de lebuktam, és jellemzően az akkori viszonyokra, egy mini koncepciós pert próbáltak a nyakamba varrni, hogy iratokat juttattam el az alternatív tüntetés szervezőihez. Persze ebből egy szó sem volt igaz, de az akkori hatalom úgy megrémült a fiatalok demonstrációjától, hogy minden eszközt megpróbáltak bevetni az ilyen jellegű mozgalmak leveréséhez. Attól kezdve minden esztendőben volt ellentüntetés, és ez vezetett el az 1.988-as ünnepségsorozathoz. Azért is örülök annak, hogy ma a „sza- mizdatos” Demszky Gábor a főváros polgármestere, mert minden esztendőben ő mondja az ünnepi beszédet a Pe- tőfi-szobornál, és egy kicsit folytatásának látom a mai hivatalos ünnepségekben annak, amit valamikor a fiatalok, éppen Demszky vezetésével kezdtek el. Magában az évfordulóban az is rendkívüli, hogy mindig is öntörvényű ünnep volt. Hiába próbálták a különböző ilyenolyan színű diktatúrák saját politikai céljaik érdekében kihasználni a dátumban rejlő lehetőségeket, ez egyetlen rendszernek sem sikerült. Kádárék sem tudták közös nevezőre hozni az orosz megszállás, a'19-es diktatúra napjait a szabdságharc ünnepével. Talán éppen a Forra- dalami Ifjúsági Napok provokatív rendezvényei vezettek el az alternatív március 15-ei megemlékezésekhez.- Visszatérve a Nemzeti Színházhoz - ami most már nagy valószínűséggel végre fölépül -, Önnek, mint miniszternek, komoly szerepe van a kormányzati döntésben...- A mi életünk elválaszthatatlan attól az épülettől, amit 1964-ben fölrobbantottak. Apám ott ismerte meg anyámat, mindketten tagjai voltak a régi Nemzeti Színháznak, de a húgom is dolgozott a Nemzetiben, nem abban a Blaha Lujza téri épületben, hanem az új helyén, a régi Magyar Színházban. Édesapám soha nem tudta megbocsátani a régi színház lerombolását, pontosan ismerte a régi Nemzetit, 1937-ben megírta a színház százesztendős történetét, és kandidátusi munkáját is az intézmény két háború közötti korszakáról írta. Sajnos már nem él, 1992- ben meghall, de bizonyosan örömmel üdvözölné az új Nemzeti megszületéséi. Akkor, 1964-ben sok mindent megmentett a pusztulástól, különféle tárgyakat őrizgettünk évtizedeken át, például egy táblát, amelyen az állt: „Csak a Nemzeti Színház tagjainak”, ezeket éppen a napokban adtam át a színháztörténeti intézetnek.- Az új Nemzeti átadása után a régi helyen is önálló társulat működik majd... — Valamikor a Beöthy László-féle Magyar Színháznak adott otthont a Hevesi Sándor téri épület. A magyar színházművészet egyik nagy korszaka éppen Beöthy László nevéhez fűződik. Kézenfekvő volt, hogy ismét feltámasszuk azt a régi Magyar Színházat. Sokan félreértették az elképzelést, sokan támadtak is érte. Voltak, akik azzal vádoltak, hogy a Magyar Színház megteremtésével kívánom a nevemet megörökíteni. Mások olyanokat is mondtak: azért neveztem ki Bálint Andrást a leendő Nemzeti Színház igazgatójává, hogy az egész nevem szerepeljen a magyar színházi szerkezetben. Természetesen erről szó sincs. Bálint András a magyar színházi kultúra legkülönbözőbb áramlatait képviseli. Olyan egyéniség, aki mindenkivel beszélő viszonyban van, aki képes integrálni a különféle stílusirányzatokat, akinek színházszervezői és művészi múltja garancia lehel arra, hogy az ezredforduló tájékán egy új, nagy korszaka kezdődjön a Nemzeti Színháznak.
