Új Kelet, 1998. február (5. évfolyam, 27-50. szám)
1998-02-09 / 33. szám
1998. február 9., hétfő Kultúra Rettentő kisértés Költő volt, drámaesztéta és rendező, de elsősorban drámaíró. A háborúk dúlta korban élt író nevéhez a színházművészet forradalmi újításai fűződnek. Ha látná az új kísérleteket Európa különböző színpadain, talán maga ámulna el legjobban, mivé fejlődhet, meddig, hová terjedhet a kezdemény, amelyért neki fogcsikorgatva kellett megküzdeni. Drámaíróként, prózaíróként és költőként is ugyanaz az ember volt: elidegenítő effektusaira nem csupán a színpadon esküdött, hanem prózáiban, verseiben is, nemcsak a színpadi illúziókeltés korszakának, de minden félrevezető emberi és történeti illúziónak véget akart vetni. Bertolt Brecht száz évvel ezelőtt, 1898. január 10-én született. Babus Andrea (Új Kelet) A lírikusként induló fiatal Brecht egy augsburgi lap színikritikusaként került közel a színpad világához, s már ekkor éles vitában állt a valóság maradéktalan illúziójának felkeltésével. Olyan színházról álmodott, ahol dohányozni lehet, hiszen így a néző megőrizheti a színpadi folyamatokkal szembeni kritikus, szemlélődő magatartását. Drámai elveit „epikus színház” néven hirdette. Az alig húszéves szerző első színpadi sikere, a Baal féktelen életvágyról, ifjonti szertelenségről, de rendkívüli tehetségről is tanúskodik. A Kleist-díjas Dobszó az éjszakában című drámában az erkölcsi és a drámai motiváció minden eszközét latba vetve indította el a kisemmizett katonát hősi útjára, a forradalomba. Az utolsó pillanatban annál meglepőbben és riasztóbban szólította onnan vissza, s kiszolgáltatta a közönséges és kiábrándító megalkuvásnak. A darab végén látható felirat a közönséget így inti: „Ne gúvasszátok a szemeteket olyan romantikusan!” Az elidegenítést szolgáló effektusok ezentúl sajátjai maradnak drámáinak. A városok sűrűjében című darab az ellenséges világról, s benne az emberi magányról beszél. Egy kalózkapitány bandájának legmihasznább, legalattomosabb tagja iránti vonzalmával kegyetlen képet fest az emberi ösztönéletről. Az író fantáziáját nem a homoszexuális hajlamok rajza kötötte le, hanem az emberi vonzalmak pusztító véletlenszerűsége. Néhány szellemes és borzongatóan groteszk, rövid színpadi játék után merész komédia következett, az Egy fő az egy fő, a társadalom vak mechanizmusának megelevenítése, ahol az ember csak személytelen szám, így tetszőlegesen behelyettesíthető. Társadalmi és műfajszatírát hozott magával az azóta nevezetessé vált, sajátosan frivol új operaforma is, mely a Koldusoperát jellemezte. Brecht első világsikere egyszersmind felvilágosító szándékainak első nagy bukása is lett. A polgári közönség tapsolt neki legjobban, éppen azok, akiket a darab szatirikus fegyverei célba vettek. Brecht dramaturgiai módszere ekkor már teljes eszköztárát felvonultatta. A cselekmény, a zene, a kommentáló feliratok kontraszthatásban állnak egymással, gondolkodásra ingerelve másfelől világítják meg ugyanazt a problémát. Ha a szerző szempontjait követi a rendezés, egy-két percnél tovább aligha élheti bele magát a néző a cselekménybe. A termékeny 1929-es, 30- as években két nagyobb művön dolgozott párhuzamosan. A vágóhidak Szent Johannája a tőkés gazdasági rend működésének éles szatírája, a Gorkij regénye után szabadon írt Az anya a tandrámák koronája. A fajelmélet szemfényvesztésével az osztályellentétek valóságát szegezte szembe A gömbfe- jűek és a csúcsfejűek, avagy gazdag a gazdagnak barátja című darabban. Egyik főműve, a Kurázsi mama a harmincéves háborút idézi fel, amiből a markotányosnő kalmár módon meg akar élni. Gyermekeit hiába óvja, mind áldozattá válnak, de ő még ekkor is a háborúba kapaszkodik. Kurázsi, mama nem tanul sorsából. Brecht a mű jegyzeteiben erre is megfelel: a tömegek „épp oly keveset tanulnak saját katasztrófájukból, mint a kísérleti nyúl a biológiából”. A beleélést tagadó módszernek épp ez a lényege: nem a drámahősnek kell okulnia, hanem a közönségnek. A Galilei élete című drámában a tudós nem vállalja a hősi tettet, behódol, de a szerző szemében ez csak egyetlen ember szubjektív csődje, hiszen tanítása győz. A régi és az új harca az atomkor kezdetén különös aktualitást kapott. Ahogy az atomháború veszélye nőtt, úgy nőtt a darab is a tudós felelősségének nagy drámájává. A szecsuani jólélek a jóságot kényszeríti be- hódolásra. Egy prostituált története válik példabeszéddé arról a társadalomról, mely megköveteli a jóságot, azonban a jók éhen vesznek. Következésképpen, a jók időnként gonosszá kell hogy váljanak. Brecht egyetlen drámája, melyben az emberi jóság győzedelmeskedik, A kaukázusi krétakör. „Rettentő kísértés a jóság” - olvassuk a kései Brecht-mű- vekben nem egyszer. Ha az írói igazságnak nem volna ez a rettentő kísértése, Brecht dramaturgiai elve, rendezői gyakorlata sem kaphatott volna olyan korszakos funkciót. Walkó György szerint „hiába volt egy ember az író és a teoretikus, az irodalomtörténeti utókor az írónak készít helyet, s könnyű szívvel hajlandó a színháztudománynak engedni át az elmélkedő!. Egy univerzális géniuszból sok mindenre telik.” Mi az „Úri divat” Nyíregyházán? Palotai István színikritikája Molnár Ferenc a magyar, és bátran állíthatjuk, a világ .színműirodalmának kiemelkedő alakja. Azon kevesek közé tartozik - akárcsak Shakespeare -, akik alig-alig hagytak mást maguk után, mint drámák és vígjátékok hosszú sorát, méghozzá a legeslegjavából! Mindmáig élő és friss remekműveket, így aztán Shakespeare gyönyörű szonettjeiről és Molnár néhány remek írásáról sem feledkezett meg az utókor. Másik közös vonásuk az a hallatlanul mély színpadi színmű- és dramaturgiaismeret, amely végigvonul minden deszkára született alkotásukon. Molnár Ferenc (akárcsak később a szintén kiváló színpadi szerző, Gyárfáis Miklós művei) írásai arról nevezetesek színházi berkekben, hogy a próbák során minden változtatás és dramaturgiai, rendezői értelmezés szinte felesleges időpocsékolás, hiszen utasításaik egyértelműek és tökéletesek... Van ebben természetesen némi túlzás, azonban azt mindenképpen igazolja, hogy a magyar színműirodalom Molnárral a polgári felnőttkor stádiumába lépett... A szerző a boldog békeidők kellős közepén Budapesten debütált a színházat akkoriban nagyon kedvelő magyar közönség előtt. Első darabja az 1902-ben bemutatott kellemes, felhőtlen vígjáték, a Doktor úr volt, amellyel azonnal belopta magát a közönség szívébe. Második műve az Ördög (1907),a mely már nem csupán egy jópofa életszerű történet, hanem jobbára filozofikus gondolatok hordozója, afféle szűkített polgári mora- lizálás, amely azonban mindig bírta és élvezte a humor és az irónia társaságát, felszabadító szerepét. A harmadik a sorban az Úri divat volt, amely 1917-ben került színre a Nemzeti Színházban, és amelyben Juhász urat Rózsahegyi Kálmán, Paulát pedig Bajor Gizi játszotta... Az Úri divat amolyan határkő a „kétféle” Molnár Ferenc között, ugyanis ezt szinte csupa elmélyülten bölcs vígjátékkövette, amelyek már elvetették a morális igazságosztó és a polgári erkölcsöket „fentebbről” korholó írói gyakorlatot. A szerző komolyabb lett, ifjonti kritikai éle jórészt szeretetteljes fejcsóválássá szelídült, melyhez nyilván „segítséget nyüjtotf ’ az első világháború, az első „nagy iszonyat kora”... Sorra születtek a nagyívű művek: a Vörös malom, a Színház, az Olympia, az Üvegcipő, és bizony még nagyon sokáig sorolhatnánk... Az Úri divat a maga módján azonban még morális kérdéseket feszeget. Feltárja olvasatait az élethez, a boldogsághoz vezető út egymással harcban álló igazságainak, ütközteti az erkölcsöt és a társadalmi gyakorlatot, a hűséget és a tisztességet, valamint a szerelemhez való korlátozha- tatlan emberi jogot. Tisztességes élhetetlenséget és tisztességtelen élősködést, de nem oszt végzetes igazságot, legfeljebb, mint a mesében, a jó elnyeri jutalmát, bár ki tudja, hogy jól jár-e vele, avagy nem?... A romlott sem kerül ítélőszék elé, legfeljebb egy kicsit „kaparnia” kell majd, hogy ismét talpra álljon... A szegénység - és ez csak a fiatal Molnár Ferencre jellemző - még imitt- amott erénynek, illetve legalábbis az erény zálogának tűnik, bár inkább a kitörés útjai között válogat... Fejlődő, alakuló jellemek, éles kanyarok és fordulók, de a cél mindig az marad, ami eredetileg: az egyén boldogsága. Ha nagyon le akarjuk szűkíteni az Úri divat szellemi mozgásterét, bizony egyszerű képletet kapunk: a darab a szerelemről és a pénzről vitatkozik - önmagával... Korognay Károly kellemes és stílushű rendezése hűen varázsolta elénk Molnár Ferenc kedvesen piszkos világát. Könnyed eleganciával vállalta a darab tisztességes interpretációját, magát nem tolta előre, nem erőltetett a darabba rendezői blikkfango- kat... Rendkívül dicséretes az a törekvése, hogy a két, de inkább három részre szakadt színészi gárda művészi teljesítményét tehetségesen majdnem egy szintre hozta. (Amikor például kisebb kvalitású művészek vitték a prímet a színpadon, mögéjük kiváló és nyüzsgő bolti életképeket teremtett...) így aztán elérte, hogy az előadás remek ritmusú lett, és egyetlen percében sem unalmas vagy léptetett. Külön kezelendő, és a polgári társalgási vígjáték világától messze eltérő, így a darabból kilógó, azonban a maga jelzett színházi stílusában egészen kiváló a második felvonásban Juhász és Máté jelenete, amelyben Avass Attila minden kétséget kizárólag „mennybe ment”... A gróf szerepében Verebes Istvánt köszönthettük a színpadon. Eleganciája és chamija nagyon is érthetővé teszi Paula szándékát... És itt érdemes megállnunk egy pillanatra. Talán kevesen tudják a publikum soraiban, hogy társalgási vígjátékot játszani a színészmesterség legnehezebb feladata! Az eszköztelenség és a tökéletes természetesség elvárásának csak a legkiválóbbak képesek eleget tenni, mert hiszen éppen az a vicc, hogy az eszköztelenség csak látszat. Ahogy a hajdani remek színházrendező, Horváth Jenő mondta: a színész és a kötéltáncos akkor jó, ha a néző meg van róla győződve, hogy amit lát, azt ő maga is minden további nélkül képes megcsinálni. Aztán, ha hazamegy, és az udvaron két akácfa között kifeszít egy kötelet, akkor érik a nagy meglepetések. Verebes István és Megyeri Zoltán mesterei a szakmának! Mindketten önmagukból fejtik ki, bányásszák elő a felmutatandókat, ami színre és fényre kerülvén nemes aranyként csillan meg, teremt értékrendet. Verebes könnyed eleganciája még akkor sem szorul háttérbe, amikor erre nagyon is „alkalmas” vígjátéki elemek csábítják az esetlegesen „könnyed és hatásosabb” megoldások felé. Mértéktartó és tisztességes, árad belőle a színpad szentségének tisztelete. Megyeri Zoltán mindent tud, amit ebben a szakmában tudni kell! Amellett, hogy a társalgási vígjáték minden kívánalmának eleget tesz, még arra is képes, hogy sztaniszlavszkiji mélységekbe nézzen! Egyetlen utalás nélkül is tisztában vagyunk vele, hogy honnan jött, hová tart! Fiilöp úr a magyarság derékhadának tisztességét, hajlíthatatlan becsületességét idézi, és nagyon szeretjük ezért! Mulatunk ugyan szögletességén, mégis fejet hajtunk az általa képviselt értékek iránt, és szívünk mélyén egy olyan világra vágyunk, amelyben jószerével csak Fii- löp urak élnek... Remek ötlet volt Juhász Péter szerepét Szalma Tamásnak adni! Az amúgy szilaj ember hírében álló remek művész most végre elénk tárhatta eláltal a szívét, amiről bizony kiderült, hogy hatalmas! Idánként megrendítő a csupaszív óriás kiszolgáltatottsága, nem is beszélve arról a végtelen önfegyelemről, amit ezáltal képvisel ! Új elem ez a darabban, olyan, amit kizárólag neki ás a szereposztónak köszönhetünk... Réti Szilvia Adélja szinten sallangmentes, tiszta alakítás, olyan, amilyeneket tőle megszoktunk. Molnár László Mezei Oszkárt játssza, a nagyratörő, gátlástalan rőfössegédet, aki képes rá, hogy kifossza galamblelkű főnökéi, boltját elvegye, és „megszabadítsa” még imádott feleségétől is. A mesék törvényei szerint természetesen lepusztulva, nyomorogva tér vissza, és még van pofája munkáért esedezni. Molnár Mezei szerepében eddigi legjobbját mutatta színházunkban! Egy igazi „ál-Adonisz”, majd egy nagyon is ismerős erőszakos pióca, aki természetesen csak átmenetileg van pénzzavarban, mert egészen biztosan a jég hátán is megél... Bajor Gizi hajdani szerepét Gosztola Adél játssza. Amellett, hogy gyönyörű színpadi jelenség, kedves, kellemes egyéniség is. Tiszta személyiség. Tőle kimondottan elfogadjuk és természetesnek találjuk a nagyravágyó szegény lány döntését; ha nincs más kiút, a gróf szeretője lesz, hogy felhőtlen életet élhessen... De vajon nincs más kiút? És egyáltalán, mit jelent a felhőtlen élet? Mit jelent a szó, hogy boldogság? Hol van? Hol érhető el, amikor oly ritkán kezet nyújt? Nos, Gosztola Adél mindezeket a kérdéseket képes volt úgy feltenni, hogy ezekre szövegi utalás sem történt! Nagyívű alakítása a publikum szívében még sokáig élni fog. A játszók közül még kiemelném Kocsis Antal finom urát, Venyige Sándort, aki hallatlanul kellemes és elegáns, és ha egy cseppet félretenne pikkirtségéből, amit egy kis emberi szeretettel és elnézéssel pótolna, az előadás egyik legjobb kabinetalakítása lenne, valamint Siktár Zoltán Adolfját emelném ki mint különösen figyelemre méltót. Mir a János díszlete egyszerűségében is kitűnő, és kimondottan esztétikus, akárcsak Torday Hajnal jelmezei... Molnár Ferencet játszani egy magyar színpadon mindig ünnepet jelent. A Móricz Zsig- mond Színház élt ezzel a lehetőséggel, és kellő szívvel, 2 tudással és szeretettel „virá- <0 S gozta fel” erre az alkalomra g Szabolcsország fővárosának £ avatott teátrumát!
