Új Kelet, 1998. január (5. évfolyam, 1-26. szám)
1998-01-24 / 20. szám
mú L 7 ’ ' 7 ' ./ é Lr’ijJIJ Kultúra 1998. január 24., szombat 7 Filmesek felelőssége Beszélgetés Szabó Istvánnal Minden díjat megkapott, amivel Magyarországon filmrendezőt kitüntethetnek. Már első filmje is igazi csemege volt a filmbarátoknak. Az Apa nemzedékeknek lett példája, filmes generációk tanulták belőle a filmkészítés szabályait. A magyar kultúra nagyköveteként otthonosan mozog a világ filmművészetében. Műveit a legrangosabb fesztiválokon díjazták. Az 1981 -ben forgatott Mefisz- tó című filmje elnyerte a legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat. Berk[ Antal (Új Kelet)-Jelent-e valamit Önnek a Kölcsey Társaság díja?- Hogyne jelentene. Bárhol is járjon az ember a nagyvilágban, bármivel is honorálják munkáját külföldön, az itthoni elismeréseknek valahogy más akusztikája van. Az pedig különös megtiszteltetés számomra, hogy Szatmár- csekén, a Himnusz szülőföldjén vehettem át a Kölcsey Társaság emlékérmét.- Mostanában mintha nem fontosságának megfelelően kezelnék Magyarországon a kultúra ügyeit...- Én erről azt gondolom, hogy rendszerektől függetlenül a kultúra ápolása, megtartása, annak segítése anyagilag is a mindenkori kormány feladata. A kultúra évezredek, évszázadok kohójában csiszolódott gyémánt, amiről mindannyiunknak kötelessége féltő aggodalommal gondoskodni. Az ó- és az újszövetségen alapul európai műveltségünk, de ha egyenként vizsgáljuk meg a különféle országok kulturális hagyományait, látnunk kell, hogy mennyire mások a német, az angol, a francia szokások, és mennyire más a kis nemzetek - beleértve a magyart is - kultúrája. Nem lenne jó Európának, és nem lenne jó a világnak, ha ezek a nemzeti jegyek elsikkadnának, és kötelezően egyfajta generál szósz fedné be európaiságunkat. A másság fontos dolog, a másságot tisztelni kell, mert a kulturális értékek éppen a másságunkban rejlenek, mert azt mindenkinek tudomásul kéne venni, hogy a nagy kerek egész apró részletekből áll, és ezeknek az apró részletek összesége jelenti a világ kulturális kincseit, amit aztán nyugodtan nevezhetünk gyűjtőnéven az emberiség kultúrájának.- Sokáig a legfiatalabb művészetnek mondták az Ön szakmáját...- Közben megszületett a televíziózás is, létrejött a kettő között valamiféle szintézis, a mozgókép. Nagy a felelőssége annak, aki a kamera mögött állva fényképezi a világot, mert a film mindent megmutat. Aki messziről ágál a színpadon, arról lehet azt hinni, hogy művészi mondanivalója van, de a közelkép pontosan megmutat mindent, és könnyen kiderülhet, hogy csak hordószónoklatnak vagyunk tanúi. A televízió otthonunkba varázsolja a világot, de egyáltalán nem biztos, hogy amit a készülékben látunk, az valóság. Mostanra az írástudók felelőssége mellett a mozgókép ereje is kialakult, és ezzel együtt kialakult a képalkotók felelőssége is.- Mostani világunkban hogyan tud felszínen maradni egy művész?- Nehezen. Bár én csak saját szakmám problémáiról tudok hitelesen beszélni..Sok az eszkimó, kevés a fóka. És az a kevés is klikkek között oszlik meg. A mozgókép világának inflációját is megértük ebben a mostani átmeneti korunkban. Harminc-negyven csatornán nézheti szabadon a polgár a semmit, pedig a mozgókép tudóinak felelőssége nagyon nagy. Mi őrizzük a huszadik század történéseit, és rajtunk is múlik, hogy a birtokunk-r ban lévő archívum hiteles maradjon, hogy ne ismétlődhessen meg mondjuk Trockij vagy Rajk utólagos eltüntetése a filmhíradókból.- Ön szerint mit kellene tenni, hogy a filmművészet helyzete megszilárduljon?- A legfontosabbnak egy filmtörvény megalkotását tartanám. Olyan központi előírás megszületésére van szükség, amely alapján mindenki el tud igazodni, filmes és televíziós pontosan tudja, milyen jogosítványai vannak, és mik azok a kötelezettségek, amiket feltétel nélkül be kell tartania. Ki és milyen forrásból finanszírozza a filmeket, milyen forgalmazási szabályok alapján lehessen vetíteni azokat, és mi az a minimális szakmai színvonal, amit még a nemzeti kultúra sérülés nélkül elvisel. Amikor Afrikában jártam, ismerőseim elvittek egy éjszakai szafarira, ahol végignéztük, egy oroszláncsorda hogyan cserkész be, pusztít el és fal fel egy bölényt. A legfiatalabb oroszlán ugrott fel az állat hátára, harapta el a torkát, hogy aztán a többiek néhány perc alatt szinte még elevenen szétmarcangolják és felfalják. Örülnünk kellene annak, hogy ismét vannak bölényeink, és nem szabadna addig várni a filmtörvénnyel, míg valamelyik ifjú oroszlán felugrik a hátunkra. „Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt.” A sztregovai remete „Be van fejezve a nagy mű, igen. A gép forog, az alkotó pihen. ”- mondja teremtő munkája végeztével Madách Imre remekművében az Úr, amivel megjósolja Az ember tragédiájának évszázados sorsát is. A Tragédia is önállóan „forgó” gépezetté vált, s bár alkotója több mint száz éve pihen, műve az utókor mai napig kedvelt vitatémája. Alig akad a világirodalom palettáján még egy alkotás, melyről annyi ellentétes véleményt fejtettek volna ki, mind Madách Tragédiájáról. Újabb és újabb értelmezési, megközelítési lehetőségekre bukkanunk, hiszen minden kor minden emberének mond valami újat ez az örökérvényű alkotás, mélyen belevésve ezzel szerzője nevét az irodalomtörténetbe. Madách Imre, a magyar irodalom egyik legegyedibb alkotásának írója, százhetvenöt éve született. Babus Andrea (Új Kelet) A Madách-nemzetség nevével már az Árpádok korában találkozunk, a XVI-XVII. században művelt, olvasni és írni szerető emberek voltak. Rimoy János, a művelt humanista diplomata, Galilei természet- tudományos világképének egyik legelső hitvallója is egyenesági őse volt Madách Imrének. A szülői házban vallásos, mégsem klerikális, szellemben, a kor műveltségének teljességével találkozott. Egész életében két asszony rabja volt: az édesanyjáé és a feleségéé. Anyja, az okos, erőszakos nagyasszony terro- risztikus gyöngédséggel vette körül túlérzékeny, beteges fiát, s hatalmas traumaként élte meg Fráter Erzsébet, a gyönyörű, szellemes és kacér nő megjelenését, akiért fia felhagyta” őt. Madách úgy menekült az anyai rabságból, hogy tökéletes foglya lett feleségének, aki szenvedélyesen viszontgyűlölte anyósát. Közélet, magánélet és filozófiai problémák együtt gyötörték és rontották Madách egészségét. Az irodalom jelentette számára a menedéket, de zárkózottsága megakadályozta igazi lírai költővé válásában. Az érzelmek szabad áradásához több gátlástalanság és kevesebb bölcseleti „problémázgatás” kell, mint amennyivel Madách jellemét ellátta a természet. A gondolati elemek túlburjánzása az esszé irányába taszította költészetét. A köztudat hajlamos is „egyműves” alkotónak elkönyvelni őt, s megfeledkezik az Eötvös József áItal is elismert közéleti vitaírásairól és az irodalomtudós Madáchról, aki többet tudott és érdekesebben írt a költészet társadalmi összefüggéseiről, mint mindaddig bárki Magyarországon. Igaz, a legmaradandóbbat drámáival alkotta. Kezdetben az antik dráma, a schilleri történelmi tabló és a hatásdráma mintái között tévelygett, előbb elmélkedő, majd szatirikus játékokkal próbálkozott. Történelmi drámái közül a legmozgalmasabbnak a Csák végnapjait tekintik, s az 1848 előtt írt legjobb drámájára, a görög mitológiai témájú, Hé- raklész szerelmi megaláztatásairól szóló Férfi és nő-re is érdemes figyelmet fordítani. A forradalom idején egy üldözött forradalmár rejtegetéséért börtönbe került, s házassága is megromlott. A börtönből szabadulva édesanyjához költözött vissza, azonban felesége emlékétől soha többé nem menekült. A magánélet gondjai előha közéleti problémákba vetette magát, s Arisztop- hanész modorába remek gúnyrajzot festett a Bach-rendszer szánalmas „népboldogításá- ról”. A Civilizátor című gyilkos paródiában leleplezte a műveltség jelszavaival dobálózó elnyomást, amivel a magyar szatírairodalom egyik legkitűnőbb remekévé tette a keserű komédiát. E mű írásakor már körvonalazódott Madách gondolataiban Az ember tragédiája. Élete minden tanulságát igyekezett belefoglalni a drámai költeménybe, mely formáját tekintve misztériumjáték, a drámai egységet megteremtő gondolatmenete történetfilozófia, kompozíciója pedig keretjátékokba foglalt egyfelvonásosok sorozata. Magánéleti élményei tükröződnek bonyolult, egyszerre felmagasztaló és lenéző nőábrázolásában, hitet tesz az emberi méltóság végsőkig tartó megőrzésében. Alapvetően bizakodó magatartást árul el, hiszen a kezdetben előrehajtó eszmék elavulása nem pesszimizmus, csupán történelmi igazság. A „Csak az a vég, csak azt tudnám feledni!” és az „Ember küzdj, és bízva bízzál” zárósorok kettőssége az örök kétkedő - korántsem tisztán negatív szereplő - Lucifer vezetésével vonul végig a Tragédián, nyitva hagyva az emberiség sorsa előtt a végső jó és rossz lehetőségét. A diadal teljes volt. A siker — úgy tűnt - életkedvét is visszaadta. Előbb a Kisfaludy Társaság, majd a Tudományos Akadémia választotta tagjai sorába. Néhány kitűnő esztétikai tanulmány után megírta utolsó színjátékát, a Mózest, a bár nehéz, de vonzó tárgyú, sajátságos, az akadémikus szabályoktól eltérő szerkezetű alkotást. E drámát szerzője már határozottan színpadra álmodta, nem úgy, mint az eredetileg könyvdrámának írt Tragédiát. Csak húsz évvel Madách halála után derült ki - amikor Paulay Ede végre bemutatta -, hogy Az ember tragédiája egyike a leghatásosabb színjátékoknak. Sajnos, mire a Sztregovai Remete elért az irodalmi dicsőséghez, negyvenegy évesen meghalt. Szelleme, életműve, örök igazságokat megfogalmazó, szállóigévé lett sorai azonban elevenen élnek mindannyiunkban, s élnek majd a következő nemzedékekben is, hiszen Madách szavaival élve: „Amit tapasztalsz, érzesz és tanulsz, Évmilliókra lesz tulajdonod. ” Vendég* játékok B. A. (Új Kelet) _______ Mo stanában nincsenek elkényeztetve a térségi kistelepülések színházi vendégjátékokkal. A nagyszínházak, pedig százkilométeres körzetben van belőlük három is, nem nagyon készítenek olyan előadásokat, amelyek beférnek egy-egy falusi művelődési ház színpadára. A tájelőadások kimentek a divatból. Az is igaz, megváltoztak a nézői szokások is. A falusi ember nagyon nehezen szánja rá magát, hogy sötétedés után kimenjen az utcára. Ha ki is merészkedik esténként, akkor sem a kultúrházat keresi, sokkal inkább a kocsmát. Különben meg ott van a televízió három, mindenki számára hozzáférhető csatornája, és nézheti benne orrvérzésig a semmit. Megfeledkezett a hivatalos kultúrpolitika a falvakról. Valamikor még az átkosban ott volt a Déryné Színház, olyan volt, amilyen, de volt! És ez nagy szó. Kultúrházaink programját böngészve örömmel fedeztünk fel néhány színházi előadást olyan helyeken, ahol azelőtt nem nagyon fordult meg hivatásos szín- társulat. Határainkon túlról érkeznek ezek az együttesek, és kitöltve az űrt, amit a hazai színházak hagytak mag.uk után, igazi hivatás- szeretetből, vállalva a mostoha körülményeket, játszanak egy-egy előadást a falusi nézőknek. Beregszász, Szatmárnémeti és Kassa művészei úgy jönnek Szabolcsba, mintha hazai kötelezettségeiket kellene teljesíteniük. És ez így van rendjén. Elvégre hazajöttek. Mindenki jól jár ezekkel a vendégjátékokkal. Elsősorban persze a közönség, mert végre igazi színházat láthatnak szőkébb pátriájukban, és jól járnak a tájoló művészek is, hiszen ezek az előadások bevételeiket növelik, és ismertebbé teszik a határainkon túl dolgozó magyar művészek neveit a honi közönség előtt. Játszanak vígjátékot, drámát, operettet, operát és tragédiái. A drámaművészet egész repertoárját felsorakoztatják. Csak hívni kell őket, és máris jönnek. Legközelebb, január 30-án a Kassai Thália Színház vendégjátékának tapsolhatunk. A valamikori filmsiker, a Száll a kakukk fészkére című regény színpadi változatával szerepelnek a tiszalöki művelődési házban. McMurphy tragédiája ma is izgalmas színházi csemege, már csak azért is, mert hazai színházaink nem sokszor játszották. Télidő van, a falusi ember pihenőideje. Ilyenkor lenne jó minél több előadást szervezni a helyi művelődési házakban. Mostanság kevesebb a pénz, rátartibbak lettek színházaink, nehéz igazán jó vendégjátékot szervezni. Ezért ajánljuk jó szívvel a határainkon túl alkotó magyar művészeket. Kedves közönség! Pénteken este Tiszalökön találkozunk!
