Új Kelet, 1998. január (5. évfolyam, 1-26. szám)

1998-01-22 / 18. szám

1998. január 22., csütörtök

A Magyar Kultúra Napja

Himnusz minden időben

A magyar nép zivataros századaiból

Vajon mit írna Kölcsey tekintetes úr, ha mostanában nézne szét szűkebb pátriájában? Talán még a tollat is messzire hajítaná, az is lehet, hogy csak nekidurálná magát, és terjedelmes diétái beszédben ostorozná a kultúra „állapotját’V de az biztos, hogy szomorú szívvel állapítaná meg: nem sokat változott a világ százhetvenöt esztendő' alatt. A szegény ugyanúgy kiszolgáltatott, mint 1823- ban, a gazdag pökhendisége is ugyanaz maradt, legföljebb a technikai fejlődésnek örülhetne, de az meg őt nem igazán érdekelné.

A magyar nép imádsága 175 éve íródott meg, és amikor a szatmári remete letette kezéből az írószerszámot, és elégedetten dőlt hátra karossszékében, dehogyis tudta, hogy az elkövetkezendő másfél század mit tartogat nemzete számára, dehogyis tudta, hogy az addig megszenvedett múlt csak szelíd előjátéka az elkövetkezendőknek. Ezen a tájékon sose volt nyugalom. Háborúról-háborúra evickéltük végig az ezeregyszáz évet, amióta Árpád apánk széjjel tekintve a Kárpátok magasából meglátta az alatta elterülő, onnan tejjel- mézzel folyó kánaánnak látszó gyönyörűséges tájat, amit azóta is hazájának tisztel az, aki ide volt kénytelen születni,

még akkor is, ha aztán jobb(?) sorsa végül más, boldogabb ország polgárává varázsolta.

A kultúra napját ünnepeljük ma, egy olyan korszakban, amikor körülöttünk minden fontosabb, mint a csekei tekintetes fájdalmas jajkiáltása. Háborúban hallgatnak a múzsák, mondták az ókori bölcsek, és szomorúan kell tapasztalnunk: békeidőben sincs ez másképp. Színházainkból miért hiányoznak Csurka vitri- olosan szellemes vígjátékai, ésLezsák miért biciklizik ahelyett, hogy verseit körmölné árkus papírjaira? Minden esetleges, ami összefügg kulturális életünkkel. Éppen úgy, mint akkor a Himnusz írása körüli időkben. Talán csak annyi különbséggel, hogy akkoriban az írástudók csak mellékesen voltak politikusok. Fontosabbnak tartották gondolataik megörökítését. Intelmeik századokon túl is képesek követendő utat mutatni a mai téblábolóknak. Hol vannak a mostani váte- szek? Hol vannak a mostani fároszok? Lesznek-e egyáltalán? Százhetvenöt esztendős a Himnusz. Emeljük meg mélyen kalapunkat a csekei tekintetes géniusza előtt, és reménykedjünk.

Gyulay Endre szeged-csanádi megyés püspök:

Alexa László, a Kodály Zoltán Általános Iskola igazgatója:

— A kérdés első felére nem nagyon tudok válaszolni. Egyszerűen nem emlékszem, milyen alkalomból hallottam először a Himnuszt. Valószínűleg nagyon kis gyerek voltam még akkor. Igazából olyan, mintha mindig is velem lett volna. Később aztán természetesen tudatosodott bennem a vers, és amikor teljes egészében megismertem, akkor nagyon megszerettem, és általa megszerettem Kölcsey költészetét is. Az ötvenes évek elején kezdtem papi szolgálatomat, és akkoriban bizony szomorú idők jártak a katolikus egyházi személyekre. Tulajdonképpen a Himnusz adott erőt a megpróbáltatások, a reménytelenség elviselésére. A Himnusz erősített meg hitemben is, mert úgy gondoltam, Isten nem hagyhatja el azt a népet, amelynek minden új esztendőben első szava az Isten, és minden új esztendőben első mondata: Isten, áldd meg a magyart! Nem lehet véletlen az sem, hogy éppen Kölcsey írta meg a magyar nép imádságának is tekinthető Himnuszt. Korán maradt árván, aztán súlyos betegség következtében elvesztette fél szemét, és talán a megpróbáltatásokért cserébe kapta Istentől költői képességét. Mintha a sok rossz kárpódásaként lehetett volna éppen Kölcsey Ferenc a Himnusz költője. O, aki nem érezhette, mi a szülői szeretet, akinek nem sikerült a házassága, szerelmes is csak 11 évesen lett, és aztán soha többé nem élhette át ezt az érzést. Verseiben élte át a szeretetet, verseiben adta tovább az örökkévalóságnak hazája és az emberek iránti rajongását. Kölcseyben és mindenkiben, aki istenhívő, fölmerül a kérdés: meg lehet-e találni az utat Istenhez ennyi bűnnel terhelten? És ha Kölcsey nem is ad rá határozott feleletet, de az utolsó versszakban ott van a reménykedés, ott van a vágy, hiszen valamennyien tudjuk: „Meg- bűnhődte már e nép a múltat s jövendőt”.

A;

r\.\

Csíkos Sándor, Jászay Mari-díjas színművész:- Nem tudok erre a kérdésre válaszolni. Én azt hiszem, hogy mindig is ismertem a Himnuszt, legalábbis nem emlékszem arra, hogy mikor hallottam először. Előbb csak az énekelt első versszakot, de aztán nagyon hamar megismertem az egész verset. Amikor aztán komolyabban kezdtem foglalkozni a versmondással, akkor értettem meg Kölcsey művét a maga teljes nagyságában. Akkor éreztem meg, hogy ez a költemény a legnagyobb magyar versek egyike. Mondani, mondogatni kellene a Himnuszt mindenkinek, nemcsak versmondóknak, de egyszerű embereknek is, mert nemcsak az első versszak fontos, de minden egyes sora, minden egyes betűje a magyar nemzet imája, és egy imádság csak akkor tudja hatását kifejteni, ha teljes egészében hangzik el az imádkozok ajkán.

Többször részesültem abban a megtiszteltetésben, hogy itt, Szatmárcsekén mondhattam el Kölcsey remekművét, és. túl azon, hogy másképpen áll hozzá az ember Kölcsey egykori lakóhelyen a Himnusz előadásához, mintha maga a költemény is minden alkalommal más arcát mutatná felém. Nagyon érdekes ez. Soha nem arról voll szó, hogy én emeltem ki ezt vagy azt a gondolatot belőle, mindig a vers kezdett önálló életet élni, én csak engedelmeskedtem a belőle áradó mondanivalónak. Volt olyan közhangulat az országban, amikor a politikusok inkább egymás torkát keresték ahelyett, hogy a társadalmi problémák megoldásáról próbáltak volna közösen gondolkodni, akkor akár akartam, akár nem,

szatmárcsekei istentisztelet után arról kérdeztük a meghívott vendégeket, hogy mikor ismerkedtek meg Kölcsey Ferenc halhatatlan versével, és véleményük szerint jelent-e még valamit a huszadik század végén a csekei remete imádsága?- Nem is gondoltam még végig, mikor hallottam először a Kölcsey-verset. Egészen biztos, hogy az első versszakát már akkor megtanultam, amikor még ími-olvasni sem tudtam. Mint szinte mindenki ebben az országban, én is énekelni hallottam először a Himnuszt, és csak jóval később, az iskolában ismertem meg az egész verset. Amikor újra és újra felhangzik ilyen-olyan ünnepség alkalmával, valami

megmagyarázhatatlan érzés fut végig rajtam, és mindenkitől elvárnám, legyen az akár külföldi is, hogy tisztelettel hajoljon meg Kölcsey géniusza előtt! Nem arra gondolok én, hogy vigyázzba kell állni, amikor megszólal a Himnusz zenéje, mert az csak külsőség, ami már hozzánőtt a megzenésített vershez. Sokkal inkább arra, amit ez a vers megírásakor jelentett, és - hiába telt el azóta száz- hetvenöt esztendő — jelent még ma is. Jelenti ez a múltat, a jövendőt, azt, hogy valamiképpen megmaradtunk az évszázadok viharaiban, és nincs okunk kételkedni abban, hogy a nemzet létezni fog itt, a Kárpát-medencében, amíg világ a világ.

Felnőtt fejjel, iskolaigazgatóként is arra törekszem, hogy ez a mű mélyen vésődjön be tanítványaink szívébe, már csak azért is, mert iskolánk kórusai nagyon sokszor éneklik különféle alkalmakkor. nemcsak Magyarországon, de külföldi vendégszerepléseinken is. Megtiszteltetés számunkra, hogy most itt lehetünk Szatmárcsekén, a Himnusz szülőföldjén, és ebben a templomban adhatunk műsort. A Cantcmus kórus tagjai, világhír ide, világhír oda, mégis csak gyerekek, akik ugyanolyan jók vagy rosszak, mint korosztályukból bárki más. De mivel zeneközeiben élnek, ha majd bemennek a templomba, átszellemültek lesznek, meghatottak, és sokkal jobban átérzik majd a hely varázsát korosztályos társaiknál, azt, hogy Szalmárcsekc Kölcsey lakóhelye volt valamikor. Nem először ad a Cantemus kórus templomi hangversenyt, de a Himnusz születésnapján, a magyar kultúra ünnepén énekelni a mi számunkra is egészen kivételes alkalom.

kiemelkedett a versből: „Hányszor támadt ten fiad szép hazád kebledre”. Persze, ennek a magyar átoknak még mindig nincs vége, és ahogy elnézem a mostani állapotainkat, még nagyon sokáig kell attól félnünk, hogy nem külső ellenség, hanem belső marakodásaink miatt nem leszünk képesek egyről a kettőre jutni. Százhetvenöt esztendeje írta meg Kölcsey ezt a verset, ami az idők folyamán imává nemesült, és az eltelt, iszonytatóan hosszú idő korszerűtlenné, elavulttá vált volna, de egyre inkább időszerűvé vált, azt is mondhatnám, hogy ma, 1998-ban a benne megfogalmazott gondolatok élőbbek, mint valaha.

Bölcskey Gusztáv, a Tiszántúli Egyházkerület püspöke, a magyarországi reformátusok Zsinati Tanácsának elnöke:

meg a teremtőt, nem keressük a hozzá vezető utat, talán csak a Himnusz első sorával szólunk Istenhez. Nagy baj. nagyon nagy baj. Istennek a mi imádságunk annyi lehet, mint a szülőnek a gyermek mosolya, de mindannyian jól tudjuk, milyen öröm gyermekeinket mosolyogni látni. Kölcsey ma is biztat bennünket, hogy szólítsuk meg a teremtől, legyünk bizalommal hozzá, cs akkor a mi földi életünket is beragyoghatja Isten jó kedve. Ritka alkalom az, hogy a két nagy történelmi egyház püspöke együtt misézik, együtt tart istentiszteletet. Sokan kérdezhetik meg, és sajnos meg is kérdezik: mi köze a papságnak a kultúrához? Mit keres a Kölcsey Társaság ünnepségén két különböző egyház püspöke? Válaszolhatjuk rá azt is: csak annyi amennyi Kölcsey versének a magyar költészethez. Ha együtt tudunk lenni, és ez a mai ünnepség bizonyság rá, hogy együtt tudunk lenni, hogy nép és egyháza fontos kérdésekben megtalálja a közös hangot. A Himnusz és a kultúra ünnepe elválaszthatatlan egymástól, mint ahogyan nincs a hazának olyan gyermeke, aki pontosan tudna válaszolni arra a kérdére, mikor hallotta először énekelni nemzeti imádságunkat, úgy nem lehel elválasztani a magyar kultúra napját az egyházaktól.- Gyerekkoromat itt, a közelben, Szamos- kéren töltöttem. Valószínűleg akkor hallottam először énekelni a Himnuszt. Talán éppen a templomban, valamelyik istentisztelet alkalmából. Nem tudom. Biztosan mások is így vannak ezzel. A Kölcsey-vers valahogyan benne van a zsigereinkben, és amikor először halljuk, nem is gondolunk rá, hogy ez költemény, sokkal inkább érezzük imádságnak.

Valamikor ez a nép semmitől sem félt, csak Istentől. Most mindentől és mindenkitől retteg, egyedül Istent nem féli. Nem szólítjuk

Az oldalt írta: Berki Antal A felvételeket Csonka Róbert készítette