Új Kelet, 1997. december (4. évfolyam, 280-304. szám)

1997-12-06 / 285. szám

Kultúra ÖLELJ ÁT! Palotai István színikritikája Szeretem Neil Simon szín­darabjait. Több jó okom is van rá: egyrészt, mert mint­ha nem is az Új Világ, hanem a pesti belső Lipótváros asz­faltján látták volna meg a napvilágot, annyira „magya­rok”, másfSszt pedig azért, mert látszólag felületes em­berábrázolásuk valójában mély, már-már pszichologi- záló utakat követ. Műveiben az emberi lélek olyan, mint a búvó patak; céljait híven követi - néha titkon, máskor nyíltan, egyszer tudatunk kontrollja alatt, majd ösztö­neink által vezérelve, de soha nem eltérve a végső lényegtől, aminek neve: bol­dogság. Neil Simon az egyén kitel­jesülésének az ombudsman- ja! Történetei egyszerűek - mondhatni —, banálisak, nem cifrázza őket agyon az írói képzelet, így aztán nem csoda, hogy könnyű dolga van a nézőnek, ha be akarja fogadni szívébe ezeket a kedves meséket... És aki eset­leg azt hiszi, hogy az ilyen író a könnyű utat választja, roppantul téved, mert a szín­padi irodalom legnehezebb műfajainak vígjátékok írói azok, akik a legjobban isme­rik a színház világát. Neil Simon nem magányos far­kas, hanem egy roppant előkelő írói „klub” tagja.. Munkatársai Magyarorszá­gon is a legjobbak közül va­lók: Molnár, Herczeg, Gyár­fás és a többiek mind-mind arany betűkkel írták be ma­gukat a litcratúra nagyköny­vébe. George, hivatására nézve író, nemrég veszítette el for­rón szeretett feleségét. A fi­vére, Leo, fáradtságot nem ismerve azon ügyködik, hogy George-nak partnert találjon. Jennie - színésznő - hetek­kel ezelőtt vált el kelekótya férjétől -, lelkileg megviselt, bezárkózott. Barátnője. Faye eget-földet megmozgat, hogy Jennienek férfitársasságot szerezzen... A „menedzse­rek” néhány idétlen és sze­rencsétlen közvetítői kísér­lete után George és Jennie megismerkednek egymással és kitör a szerelem. De vajon mindez nem jött egy kicsit túlságosan hamar?... A darab Ungvári Tamás remek, gör­dülékeny és érzékeny fordí­tásában került színre, és szin­te percenként készteti kaca­gásra a publikumot. Szirtes Tamás rendező munkája már nem ennyire egyértelműen dicsérhető. Ugyan nem tesz a darabra „rendezői jegye­ket”, amit úgy is felfoghat­nánk, hogy alázatosan köze­ledik a műhöz, az igazság azonban az, hogy mindeb­ből az szűrhető le, hogy fel­adatát túl lazán, amúgy „csuklóból” láttad. Minden bizonnyal ez a „könnyed­ség” az oka annak a színészi eklektikusságnak, amely az egész előadás során bántó tényező maradt, és messze túlnőtt azon, amit művészi szabadságnak tekinthetünk. Szirtes régi róka, így aztán ezenkívül egyéb bántó hibá­kat nem követett el, az előa­dás remek ritmusú profi mun­ka. Talán túlságosan is az... George szerepét Gálvölgyi János kelti életre, természe­tesen a közönségsiker szem­pontjából meglehetős ered­ménnyel. Mindazonáltal ko­rántsem vagyok meggyő­ződve arról, hogy a legneme­sebb színészi eszközökkel... Ez nem jelenti a Benny Hill- show tökéletes kópiáját, de felcsillanni okvetlenül fel­csillan, kíméletlenül sodorva ezzel maga alá a tisztessége­sebb színészi próbálkozáso­kat. Kicentizett, hányaveti humorát talán már le sem ké­pes igazán vetkőzni. De le­het, hogy nem is igazán akar­ja... Szirtes Tamás sokat tehe­tett volna ezeknek a vadhaj­tásoknak a lenyesegetésében, de nem tette. Meglehet, hogy vevő rá, de az is, hogy nin­csenek meg a kellő eszközei... A legfájóbb gondok azonban akkor kezdődnek, amikor Gálvölgyinek drámáznia kell. Emberi hangon megszólaltat­ni, komoly konfliktusokat felmutatni csak hiteles előz­mények után lehetséges, így aztán nem csoda, hogy sok­kal inkább vagyunk tanúi egy hisztériás vénasszony si­rámainak. Gálvölgyi szándé­ka ugyanakkor világos: a drá­mai pillanatok humorát kere­si, csakhogy rossz helyen kapisgál, mert ezt nem külső jegyek kell hogy bitorolják, hanem az a léptéktévesztés, amit életünk fontosságának tévérzete diktál... Nemes hu­mor és útszéli „humorkodás” együtt nem verhetnek a szí­vünkben tanyát, így aztán - egymást közömbösítvén ma­rad a nagy semmi - nyolcszá­zért... Kis Mari — Jennie — esze­veszett helyzetben van, tud­niillik a nehezét mindig az viszi, akinek nemesebbek a törekvései. Alakítása szívet- lelket melengető, reményt fa­kaszt: igenis vannak még ilyen asszonyok is a világon. Nőisége és mély embersége úgy simul a szerepébe, mint ahogy azt utoljára talánűom- ján Editnél láthattuk. Drámá­ja végtelenül tiszta és hiteles, humora kedves és szeretetre­méltó. Mozgása harmoniku­san lírai és gyönyörűen be­szél, ami különösen feltűnő Gálvölgyi slendrián nyelv- használata mellett... Nem is kell patikamérleg, elég egy egyszerű bolti tára is - hogy kiderüljön; azért biceg az előadás hitelessége, mert Kis Mari ezerszer értékesebb, mint partnere... Kiváló alakítás Szerednyei Béla Leója is. Remek érzék­kel és stílusismerettel köze­lít a társalgási vígjátékok vi­lágához. Nem használ idé­zőjeleket, nem hajtja túl a fi­gura fontosságát, mértéktar­tó és elegáns. Faye szerepében Tóth Eni­kőt láttuk, aki feltűnően csi­nos, megnyerő egyéniség. Hibátlan realitással tárja a publikum elé azt a „ketten egyedül” szindrómát, amit a mai házasságok - sajnos - nagy hányadára rá lehet mon­dani. Götz Béla díszletei egysze­rűek, de remekül funkcionál­nak. Néhol még dramaturgi­ai szerepet is kap egy-egy színváltozás - a koncentrikus kettős forgószínpad nagyon is alkalmas bizonyos érzelmi hangsúlyozásokra is. Összefoglalva: kimondot­tan ambivalens érzésekkel térhetett haza a néző, mert ugyan kétségtelenül jól mu­latott, de egy-egy „röhögése” minden bizonnyal megfe­küdte a gyomrát... 1997. december 6., szombat Mj l Alkotótábor 1997 Hertaíam Berki Antal (Új Kelet) A rendszerváltás viharos évei nem kedveznek a tömegkultú­rának. A színházak válságból válságba vegetálnak, a televí­ziók kis túzással csak reklámot sugároznak, a mozik jószerivel csak amerikai filmnek nevezett képtelenségeket vetítenek. Könyvkiadásunkról talán jobb, ha nem is beszélünk. Érdekes módon, ebben a kulturális vá­kuumban a képzőművészet az, amelyik a kultúra sikerágaza­tának számít. Gombamód sza­porodtak el a kiállítótermek, szép számmal szerveződtek al­kotó közösségek, és talán az intézményhálózatot, állami tá­mogatást kisebb mértékben igénylő magányosság is segí­tett abban, hogy napjainkra szinte reneszánszát éli a festé­szet. Az már más kérdés, hogy az alkotók képesek-e műveik­ből megélni, nem is egy ilyen írás feladata ennek taglalása, csak annyit szögezhetünk le, egyre több képzőművészeti al­kotás jut el nézőihez, egyre több helyen mutatkozhatnak be az amatőr és profi alkotók. Az ilyen kiállítások szervezé­se reklámfogásnak sem rossz. Ezt felismerve, a nagyobb ke­reskedelmi centrumok úgy ala­kították ki bevásáriótereikcl, hogy ott bemutatkozhassanak a képzőművészet képviselői. Az Univerzum Üzletház ke- rengőiben a Városmajori Mű­velődési Ház Képzőművész Körének kiállítása látható, mintegy igazolva, hogy keres­kedelem és kultúra kényelme­sen megfér egymás mellett. Végül is a festmény is ám, mint ahogy egy-egy műszaki cikk­nek vagy bárminek - ami ke­reskedelmi forgalomba kapha­tó — is meg kell lennie annak az esztétikai tartalmának, ami miatt egyik készülék kapó- sabb, mint a másik. A Tiszalöki Alkotótáborban készült fest­mények. grafikák zömében a nyár élményeit és a Tisza-part semmihez sem fogható szépsé­gét tükrözik. Az alkotók élet­koruknak megfelelően más és más részletet tartanak fontos­nak, és szintén életkori sajátos­ság, hogy a megvalósítás szín­vonala itt-ott egyenetlen. Egé­szen kiváló tájképek váltakoz­nak gyengébben megvalósult elképzelésekkel. Nem baj ez a különbözőség. Sőt éppen ez adja meg az egész tárlat kon­cepcióját. Ilyenek vagyunk, erre vagyunk képesek, ezt mi csináltuk - mondják képeiken keresztül az alkotóközösség tagjai. Jó dolog ez a kiállítás, és jó dolog, hogy intézmény­ben, szervezetten foglalkoznak a fiatalokkal. A mostani kiállí­tás is igazolja: érdemes fiata­lokkal foglalkozni, érdemes őket megismertetni a művésze­tek titkaival, már csak azért is, mert - nem is olyan sokára - ők lesznek azok, akik a mar- sallbotot tovább cipelve a ma­gyar kulturális élet letétemé­nyesei lesznek. Születésnapi különös álom Munkatársunktól Az országban harmadik helyszínként, a Tiszántúlon csak egyedül Nagyhalászban tart lemezbemutató koncertet a Tátrai Band és az együttes­sel turnézó, a Különös álom legújabb dalait éneklő Hor­váth Charlie. Tátrai Tibor, a tízéves ju­bileumát idén ünneplő együt­tes frontembere szerint szíve­sen koncerteznek a megyé­ben, mert a közönséget ra­gyogóan tűzbe lehet hozni. A Júlia Central Discobár színpadán szombaton Miku­lás-napi ajándéknak szánják a Különös álom lemezt, de ter­mészetesen a koncert hang­anyagából nem hiányozhat­nak az első, még bakelit ko­rongokon megjelent „klasszi­kusok” sem. A Különös álom című koron­gon a muzsikák hangulata ma­radt a régi, de kísérletképpen kipróbáltak rajta egy vado­natúj ritmusvilágot. Ez egy pergő, amerikai ritmus, ame­lyet egyre gyakrabban alkal­maznak manapság dzsesszmu­zsikusok. Tátrai Tibornak sa­ját bevallása szerint borzasztó­an tetszik ez a lüktető hang­zás, s nem tartotta kizártnak, hogy a jövőben több dal is erre fog épülni. A csapattal együtt turnézó, a dalokat rekedt hangján meg­szólaltató Horváth Charlie szerint az új dalok tökélete­sen beleillenek a sorba, s ze­neileg a legegységesebb le­meznek tarjta. Az újdonságot, az újító kísérletet abban látja, hogy néhány dalt élesben, egyből zenéltek, éjiekeitek fel, emellett a hanganyag tar­talmaz egy lírai művet, ame­lyen csak ének szól, akusz­tikus gitár- és orgonakísér- lettel. A december 6-ai, szom­bati egyéves születésnapi show este 19 órakor közel félórás tűzijátékkal kez­dődik Nagyhalászban. Az égi fényorgiái követően a Rolling Rock által fémjel­zett Party Season ’97 kez­dődik. Az est fénypontja Császár Előd műsora előtt 22 órakor a Tátrai Band- koncert lesz, amelyen a dalokat Horváth Charlie fogja énekelni.

Next

/
Oldalképek
Tartalom