Új Kelet, 1997. december (4. évfolyam, 280-304. szám)
1997-12-24 / 300. szám
1997. december 24., szerda Karácsony Frázisok!? Parillák Gabriella- Gyere közelebb!- Ki vagy te?- Ne kérdezz, tudom, valami bánt, mondd el bátran, talán segíthetek.- Félek a holnaptól, gyengének érzem magam, mit tegyek?- Nyugodj meg és bizakodj. Előtted a szép jövő. Tudod jól, hogy nem lesz könnyű elérni a céljaidat és megvalósítani az álmaidat, de meg fogod csinálni. Látod tisztán a célt, csak az odáig vezető út még homályos. Miért? Miért nem mered megtenni az első lépést? Úgy gondolod, lehet, hogy sokat kívánsz? —Nem.- Csak bátran kívánj nagyot. te megérdemled a jót. Meg sok a hibád, de te képes vagy megváltozni. Csak az tud jót adni, aki jót kap. Te képes vagy adni, s tudom, hogy fáj, ha nem kapsz eleget, de várj nyugodtan. Csak várj, várj türelmesen. Tanulj meg várni, s add a legtöbbet, mit adhatsz. El fogod érni, amire vágysz. Te jó vagy, nagy dolgokat fogsz véghezvinni, de miért nincs elég türelmed? Miért akarsz mindent azonnal? Még tanulnod kell, nagyon sokat! Te ezt tudod, és akarsz is tanulni. Ez jó, de tanulj gyorsabban. Ne hagyd, hogy a kishitűek visszahúzzanak. Emelkedj fel! Állj fel! Keresd az utat! Azok a legfontosabbak, akik szeretnek téged, csak velük törődj, csak rájuk gondolj! Ne fecsérelj energiát azokra, akik nem érdemlik meg. Attól félsz, hogy nem szeret senki? Igen, a szeretet utáni vágy valóban hatalmasabb mindennél. Úgy érzed, te önzetlen vagy, jót akarsz mindenkinek. és az emberek ezt nem viszonozzák?-Igen.-Tudom, hogy fáj. Gondolj arra, hogy a fájdalom nemesít. Te sokat, nagyon sokat tanulsz ebből, és ez segíteni fog neked. A tudást senki sem veheti el tőled. Légy jó a gyermekeidhez, légy türelmes velük, segíts elérni az álmaikat, a legjobb úton indítsd el őket, és szeretni fognak. Ne várj hálát! Fontos, hogy ne add fel az álmaidat, a te életed a tiéd. A gyermekeidnek életet adsz, de nem az életedet. Ezt nem is kérik tőled. Ne akarj áldozat lenni, nekik akkor jó. ha tejól vagy.' Most pedig képzeld el az utat, ami a céljaidhoz vezet! Félsz, ugye? Attól tartasz, hogy elrontod, nem elég szárnyaló a képzeleted. Miért félsz? Nem akarsz több fájdalmat, igaz?- Igen.- Ne félj! Áll fel és járj! Ha megteszel mindent, amit lehet, meg lesz a jutalma. Ha alkalmazod az önszuggesziót, ha gyakorolod az önfegyelmet, ha kedves vagy és mosolyogsz, ha bizakodó vagy, ha elűzöd a negatív gondolatokat, ha elég erős vagy, minden menni fog. Ne félj, ha sírni kell, sírj, ha nevethetsz, nevess! Minden rosszban van valami jó, csak bátran csináld.- Bátor leszek.-Jól van, indulj hát, ne késlekedj!- Köszönöm, sokat segítettél. Ha fogytán az erőm, megint eljövök.- Menj, és soha ne add fel! Veled leszek. Áldott karácsonyi ünnepeket és békés, boldog új évet kívánok megyénk minden lakójának! Dr. Szilágyiné Császár Terézia országgyűlési képviselő Krisztus mondja: Jövevény voltam és befogadtatok (Máté 25,35) Ennek a jézusi mondatnak egy példázaton belül két formában előfordulása megengedi azt, hogy egy kérdőjelet téve mellé elgondolkodjunk rajta. Lehel csupán ezt az egy szót is kiemelni meditációnk alapjául: befogadtatok? S most tegyük félre a szokott sablonokat: karácsony a szeretet, a gyermek, a család ünnepe... Karácsony a Befogadás ünnepe. Hetek óta azon fáradozunk családban és iskolában, munkahelyen és gyülekezetben hogy eleget tegyünk karácsony elvárásának. Ajándékokat veszünk, díszítünk és díszeket készítünk, éneket tanulunk és a vendéglátásra jó falatokat művészkedünk. Karácsony igazi elvárása nem ez lenne hát, hanem a befogadás. A „jövevény”, a „befogadás” más érzetet kelt. Nem karácsonyit, nem ünnepit. A jövevény az út porától, a hajléktalan a körülményei miatt piszkos, koszos, büdös. Az élet országűtján otthont lelki értelemben nem találó ember nem árasztja a vonzo, másokat mellé állító illatot. Pedig lehet, hogy ha befogadnánk, az élete más lenne, a megelőlegezett bizalomban megmosdhatna, a meg nem indokolt szeretetben eltűnne a taszító szag, s ha nem is rögtön vonzó, de elgondolkodtatóan érdekes lenne az illata. Karácsony a jövevények ünnepe. Karácsony a befogadás alkalma. Jönnek a „szeretteink” közül olyanok, akik egész évben böjtölnek, hiszen nem kapnak annyit, amennyi járna, vagy amennyit várhatnának. Jönnek a munkatársaink, vagy iskolatársaink, akik mellett közömbösen elmegyünk, s a hátuk mögött még másokkal vagy egyedül meg is mosolyogjuk őket. Jönnek ismeretlenek, és valami módon tudtunkra adják, hogy egy csöpp jóságra, csipetnyi emberségre várnak - tőlünk. Jövevények... Befogadtatok? - kérdezi Jézus. És jövünk mi, s az ajándékok utáni vágyunkkal, az ünnepi hangulatra, a szép dallamokra, a csöndre, a szépen terített asztalra való éhségünkkel befogadást kérünk. Igen, nagy ritkán, őszinte pillanatainkban bevalljuk, hogy jövevények vagyunk, s befogadást keresünk - mi, az erősek, mi, a látszólag otthonnal bírók, mi, a felszínen mosolygók... Karácsony a jövevények ünnepe s a befogadás napja. Mi is történt ott, az első jövevények ünnepén? Jövevény lett az Isten, befogadásra váró kicsiny, magatehetetlen, tisztábatételt igénylő csecsemő, akinek számára nem volt hely sem a vendégfogadóban, sem a többi otthonban. Jövevény volt nemcsak a szent család a kis Jézussal, hanem az Isten fia felcseperedve és felnőttként is. A rókáknak volt barlangjuk, az égi madaraknak fészkük, de az Ember Fiának nem volt hová fejét lehajtania... Az induló életfunkcióktól, állatok átható szagától, később izzadságtól, út porától büdösen, koszosán, jövevényként ott fekszik, ott áll, ott jár az emberré lett Isten. Ezért a jövevények és a befogadás ünnepe karácsony? Nem ezért! Isten nem azért hajolt alacsonyra - (Pál szavaival:) nem azért alázta meg magát, hogy méltatottak, s egyszer egy évben ünnepeltek legyenek a jövevények, s ha többre nem, legalább egy napra fogadjuk be egymást mi, emberek, a mindenki - jövevény-emberiség tagjai. Nem azért vállalta ezt az életformát, hogy szánakozásból, sajnálatból foglalkozzunk vele, s 365 körül egy nap erejéig befogadjuk őt. Isten azért vállalta még azt a mélységet is, hogy befogadjon minket — tékozló fiúként — örök jövevényeket. Karácsony erről szól: a bűn, az Isten-nélküliség, a félrecsúszott életünk földönfutóvá tett minket; de Isten - abban a lehetetlennek tűnő kisgyermekben, Jézusban befogadott minket. Megnyílt az ég, megnyílt az éden- kert kapuja, megnyílt az atyai ház ajtaja, s az ajtóban ott áll tárt karokkal a befogadó Isten, a Jézusban megismert mennyei Atya. Akik meglátják őt, akik meghallják a nyitott ajtón behívó szavát, azok maguk is nyitott emberekké válnak - olyannyira, hogy önnön változásukon maguk is elcsodálkoznak. Csak az Isten befogadó szeretetét megérző ember, közösség, gyülekezet válhat befogadóvá. Jézusnak - a Jézuskából legnagyobbra nőtt mindenek Urának - a szava jusson el fülünkön, értelmünkön át a szívünkig karácsonykor: jövevény voltam és befogadtatok... A hogy közeledik a szeretet ünnepe, egyre többet gondolok az elhagyott szülőföldre. Itthonról az otthoniakra. Emlékek villannak fel régi karácsonyokról. Elsősorban gyerekkori emlékek, ami természetes, hiszen olyankor a legfogékonyabb a lélek a jóra és a rosszra is. Fárasztóak, ám a maguk módján hangulatosak, ünnepiek voltak a sorbán- állások karácsony előtt - cukorért, lisztért, kenyérért -, mert valójában ott és olyankor élhetett közösségi életet a beregszászi magyarság. A sokszor órákig tartó várakozások közben osztották meg egy- másssal a szomszédok, ismerősök örömeiket és gondjaikat, beszélgettek visszafojtott hangon a világ szomorú állásáról, remélték a jobb és szebb jövőt. Emlékezetesek a hajnali fölkelések, amikor lopott karácsonyfáért szaladtunk a lem- bergi vonathoz, hogy még virradat előtt hazavigyük a drága pénzen vett tiltott árut. Mert tilos volt ünnepelni. Besúgók járták a város utcáit, nézték, hol díszítik fel a fákat újév előtt (szilveszterkor volt szabad fenyőfát állítani, az volt a hivatalos ünnep), s másnap már ott voltak a jelentések a munkahelyi pártbizottságok, a KGB asztalán. Elsősorban a pedagógusok és a hivatalnokok játszottak az állásukkal, a munkásemberrel nemigen tudtak mit kezdeni, főleg, ha nem volt párttag. Jól emlékszem a sötétítő függönyök mögé, az ablaktól minél távolabb állított karácsonyfákra, a nagyon halk Mennyből az angyalokra, az ezüstpapírba csomagolt dióra, kockacukorra, mert a szaloncukrot mi, gyerekek még nem, a felnőttek pedig már nem ismerték. És persze emlékszem a mindig fáradt és megviselt emberek karácsonyi átszellemült arcára is. Eszembe jut kedves első tanítónőm, Regős Erzsiké néni, akit szabad volt magyarul is megszólítani az órán, s aki tudta rólam, hogy titokban hittanórákra járok, de nem jelentette az igazgatóságnak. December 24-én mindig utolsónak maradtam hazaindulás előtt az osztályban, mert tudtam, hogy ilyenkor megsimogatja a fejem és súgva megkérdi, hogy várom-e a Jézuskát. Ez a pár másodpercnyi beszélgetés az egyik legszebb ajándék volt a karácsonyfám alatt. Csak később, évek múlva tudtam meg, hogy Erzsiké néninek szomorú karácsonyai voltak: férje odamaradt a sztálini lágerben, s ő egyedül nevelte négy gyermekét a nagyon szerény tanítónői fizetéséből. Erzsiké néni már hosszú évek óta a mennyei iskolában tanítgatja betűvetésre a nebuló angyalkákat, együtt ünnepli velük a Megváltó születése napját... Önkéntelenül is eszembe jut ilyenkor az egyik közeli falucska volt párttitkára, aki szentestén járta az utcákat és felrugdosta a kis betlehemezők betlehemeit, másnap pedig a református templom (mert csak az van a faluban) közelében ólálkodva jegyezgette fel, hogy az iskolások közül ki megy ünnepi istentiszteletre. Ma tanár, és ő az egyik „főmagyar”. Néhány esztendeje szabadon, nyíltan ünnepelhetik a Kárpátok alján is Krisztus születését. (Legfeljebb az jelent gondot, hogy mi kerüljön az ünnepi asztalra és a karácsonyfa alá.) A volt pártfunkcionáriusok az újságokban arról cikkeznek, hogy milyen nagy örömmel készül az ország Jézus születése kétezredik évfordulójának megünneplésére. Ennyit változott ott is a világ! (Kíváncsi vagyok rá, hogy egy év múlva is ezt mondják-e, mert a '98-as választásokon Ukrajnában a baloldal, a kommunisták győzelmét jósolják.) S zépek voltak az otthoni karácsonyok. Az idő mindent megszépít, meg aztán akkor voltunk fiatalok. S most, hogy első itthoni karácsonyomra készülök, gondolatban áldott ünnepet és minden jót kívánok mindazoknak, akik értik ezt a szót - határokon innen és túl. Kárpátalján Dalmay Árpád (Új Kelet) Olvasónk írja Az első... A karácsony csodálatos varázsa az, hogy gyermek és felnőtt egyaránt nagy Izgalommal várja. Várjuk, mert adni szeretnénk valamit másoknak, akiket szeretünk, és akik viszontszeretnek. Ez a valami sok minden leltet, de a legértékesebb, amit egymásnak adhatunk, ami bennünket összeköt - a szeretet. És ami szülőt és gyermekét összekapcsol a szereteten kívül - a gondoskodás. Egy sérült gyermek édesanyja fokozottan érzékeny arra, hogy gyermekének a legtöbbet adja, hiszen Ót megfosztotta a sors egy nagy kincstől - az egészségtől. Ezt a gondoskodást a szülő mindenütt szeretné biztosítani gyermekének A jó Isten kegyelméből hozzájutottunk egy olyan otthonhoz, ahol sérült gyermekeink igazi családi fészekre találtak, ahol olyan szeretetteljes gondoskodásban van részük, amiről mindannyian csak álmodtunk eddig. Ez az otthon a Patró- nus Egyesület által működtetett Szent József Védőotthon Nyíregyházán, a Közép u. 17. alatt. Az épület a római katolikus egyház tulajdona, ahol korábban a Kari túsz Központ működött. Az épületet szülői megkeresés után az egyház bérmentesen felajánlotta sérült gyermekek napközi otthonának kialakítására. Az otthon 1997. augusztus 1-jétől működik, mely nappali ellátást biztosít a fogyatékos gyermekek számára. Az otthont 1997. október 3-án szentelte fel dr. Váradi József esperes plébános. Sokunk szívében igen emlékezetes marad ez a megható, bensőséges ünnep. Együtt örült itt gyermek, szülő, nevelő, és a segítőkész barátok egész sora. Felejthetetlen volt a gyermekek arca, akik az izgalomtól kipirulva, csillogó szemmel várták a szereplést, várták, hogy elénekelhessék... Te hozzád, én Istenem, szomjúhozik én lelkem... És emlékezetes marad a könnycsepp, ami a szülők, nevelők és a vendégek szemében meg-megcsillant a gyermekek szereplését hallgatva. Ezek a gyerekek őszintém áhítják szeretetünket. Ók nem tudják versbe foglalni érzéseiket, mint egészséges társaik, de szívükkel eljuttatják hozzánk üzenetüket. Ezek az érzések oly őszinték és mélyek, melyek bilincsként kötnek össze szülőt és gyermekét. Együtt várjuk most a szeretet ünnepét, hogy közös karácsonyfánk alatt ünnepeljük első karácsonyunkat. Ünnepeljük a szeretetet, a békét, az egymás iránti megértést. Gondolatban velünk lesznek mindazok, akik segítettek és segítenek mindannyiunkat. Karácsony szent ünnepén ha kívánhatnék egy valamit mindenkinek, az az lenne, költözzön annyi béke és szeretet mindannyiunk szívébe, amennyi sérült embertársaink szívében lakozik. Akkor talán ez a világ is sokkal boldogabb és békésebb lenne. Szabó Józ.sefné szülő kívánunk kedves olvasóinknak!
