Új Kelet, 1997. november (4. évfolyam, 255-279. szám)
1997-11-04 / 257. szám
1997. november 4., kedd Emlékezés Dalmay Árpád (Új Kelet) Dr. Györkei Jenő hadtörténész az Oroszországi Föderáció Fegyveres Erői Vezérkarának központi archívumában jelentést talált Lukács Mátyás magyar nemzetiségű sorkatona dezertálásáról. Lukács 1956. november 3-án este 7 órakor Békéscsabán elhagyta alakulatát, fegyverét és lőszerét egy kútba dobta. November 6-án került elő, fegyver nélkül, magyar katonai egyenruhában. Kizárták a Komszomolból és átadták a hadbíróságnak. Ennyi állt a jelentésben, semmi több. Amikor Györkei Jenő a múlt év tavaszán levélben megkeresett, hogy próbáljam felkutatni Lukács munkácsi hozzátartozóit, még mind a ketten azt hittük, hogy az alakulatát elhagyó katonát kivégezték. A rokonok keresése közben derült ki, hogy Lukács Mátyás él, mégpedig a Krím-félszigeten egy kis faluban. Sikerült megtudni a címét is, felvenni vele a kapcsolatot. Tavaly szeptemberben Munkácson Györkei Jenővel együtt találkoztunk vele. Történetét már ő maga mesélte el. 1935. február 10-én született Munkácson. Édesapját korán elveszítette, özvegy édesanyja nevelte. Nehéz körülmények között éltek. Fiatalon nősült meg, alig múlt 18 éves. 1954 nyarán megszületett első gyermekük. Még az év őszén behívták katonai szolgálatra, három évre. Az ukrajnai Berdi- csev városba került, ezredír- nok volt. 1956. október 26-án az esti órákban riadóztatták az ezredet, amelyben Lukács Mátyás szolgált. Páncélozott szállítójárművekkel, harckocsikkal, teljes felszereléssel elindultak Lembergen át Munkácsra. Október 28-29- én Záhonynál lépték át a magyar határt. Lukács itt új beosztást kapott: tolmács lett. A parancsnoki páncélozott kocsiba ültették, s egyelőre az volt a feladata, hogy a magyar nyelvű útjelző táblákat leolvassa. A sorállomány ekkor már tudta, hogy hová tartanak. Lukács Mátyás a tisztek között volt, így értesült róla, hogy a magyar kormány a szovjet kormányhoz fordult segítségért az „ellenforradalom” leverésére. O azonban felismerte, hogy nem ellenforradalom, hanem forradalom, szabadságharc folyik az országban. Erre Nyíregyházán, az első nagyobb településen jött rá, ahol látta a tüntető tömeget. Debrecenbe már nem engedték be az ezredet, amely a várost elkerülve a román határ mentén Békéscsaba közelébe érkezett. A város előtti mezőn táboroztak le, egy tanya volt a közelükben. A katonák odajártak át iszogatni. Gyakran volt ott egy rádiósapkás magyar férfi, aki ezt hajtogatta Lukácsnak: „Matyi, ne lőj!” November 3-án tárgyalás kezdődött a városházán a békéscsabai forradalmi bizottsággal. Az ezredparancsnokkal és néhány más szovjet tiszttel Lukács Mátyás is ott volt mint tolmács. Feltűnt neki, hogy a forradalmi tanács szobájában Lenin-kép függött a falon. A szovjet ezredes ultimátumszerűén felszólította a forradalmárokat, hogy hagyják abba tevékenységüket és menjenek haza. Azok persze nem tettek eleget ennek a „parancsnak”. A szovjet küldöttség visszaindult. Útközben az ezredes közölte a páncélautóban ülőkkel, hogy másnap reggel három órakor megkezdik a támadást, lőni fogják a kaszárnyát és a városházát. Ezt persze Lukács is hallotta, s ettől kezdve csak arra tudott gondolni, hogy értesíteni, figyelmeztetni kell a forradalmi tanácsot. Este hét órakor elhagyta a körletet, miután lőszert vételezett a karabélyához. Egész éjjel a mezőn bolyongott, de senkivel sem találkozott. Váratlanul megjelent egy helikopter, amely reflektorával a terepet pásztázta. Lukács tudta, hogy őt keresik. Egy szalmakazalban rejtőzött el. Hajnalban elért egy tanyához. Találkozott ott egy fiatal „Saját véreim ellen?!” Negyvenegy évvel ezelőtt ezekben a novemberi napokban kezdődött a magyar forradalom eltiprása. Ma már tudjuk, ami sokáig titok volt: nem minden szovjet katona lelkesedett a szabadságharc leverésében való részvételért. A Györkei Jenő és Horváth Miklós szerkesztésében tavaly megjelent Szovjet katonai intervenció 1956 című gyűjteményes kötet arról tájékoztat, hogy a KGB 3. főcsoportfőnökségének jelentésében 200 olyan szovjet katona és tiszt neve szerepel, akik valamilyen módon szembeszegültek a paranccsal azon az őszön Magyarországon. Egyikük a munkácsi születésű Lukács Mátyás volt. férfival, akinek elmondta, hogy a forradalmi tanácsot akarja értesíteni a készülő támadásról. Ott vetette le szovjet egyenruháját. A fiatalember elvezette a városba. Amikor a városházához értek, látták, hogy a forradalmi tanács tagjai egy oldalkocsis motorkerékpáron menekülni készülnek. Hiába kiabált nekik, hogy várjanak, azok visszaszóltak, hogy jönnek az oroszok, majd elrobogtak. A fiatalember visszament a tanyára. Lukács egyedül maradt. Talált ott egy eldobott magyar katonai zubbonyt, felöltötte. Úgy határozott, hogy keres egy magyar alakulatot, amely még nem adta meg magát. Egy idősebb férfi igazította útba. Ez november 5-én este volt. Az éjszakát egy vasúti őrházban töltötte. Fegyverét és a lőszert az őrház melletti kútba dobta, hogy ne legyen feltűnő a szovjet karabéllyal. Másnap bement az idős férfi által mutatott magyar laktanya udvarába. Későn vette észre, hogy csapdába sétált: már szovjet katonák voltak ott. Azonnal felismerték, elfogták és bezárták. November 7-én nem foglalkoztak vele, mert ünnep volt, az októberi forradalom évfordulója. A kihallgatás, a testi bántalmazás másnap kezdődött. A vallatókat az érdekelte, hogy kikkel találkozott, kinek adta oda a fegyverét, milyen titkokat árult el. Szerencsére a kút- ban hiánytalanul megtalálták a fegyvert és a lőszereket, így azzal már nem vádolhatták, hogy a forradalmároknak adta. Lukács kétségbeesésében azt mondta, hogy berúgott és eltévedt. Látta, hogy nem hisznek neki. Több mint egy hétig tartották Békéscsabán. Kétszer is megpróbálták eltenni láb alól, de megmenekült. Először egy pincében akarták agyonlőni, ahol elesett szovjet katonák holttestei hevertek. Egy idegen százados ment érte az ezred felcsemőjével. A pincébe a nő lépett be, Lukács követte, majd a százados haladt. A felcsernő váratlanul megfordult, talán megsejtett valamit. Sikoltozni kezdett. Lukács is megfordult, s látta, hogy a százados pisztolyát a tarkójának szegezi. A váratlan közjáték hatására a százados kiment a pincéből. Lukács Mátyás megmenekült. A terv bizonyára az volt, hogy kivégzik és „hadiveszteségként” számolnak el vele. Talán még kitüntetést is kapott volna, mint hősi halott... A második eset akkor történt, amikor a karabélyát kiemelték a kútból. A fogdává átalakított helyiségbe bement egy ismeretlen tiszt két katonával, és közölte Lukáccsal, hogy a hadbíróság halálra ítélte. ítéletet, parancsot nem mutatott fel. Egy papírdarabot adott a kezébe, s mondta, hogy írjon búcsúlevelet a családjának, majd elment. Lukács nem a családjának írt, hanem a magyar népnek címezte a levelet. Megírta, ki ő és mit tett. Sorait ezzel fejezte be: „A magyarok istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!” A levelet egy felfeszített páncélszekrényben rejtette el. Várta, hogy jönnek érte, de ezúttal is megúszta. Békéscsabáról Debrecenbe, majd onnan repülőgépen Lem- bergbe szállították. Ügyét a Kárpátmelléki Katonai Körzet hadbírósága tárgyalta. Hazaárulással és esküszegéssel vádolták. Azzal védekezett, hogy nem szegte meg az esküjét, amelyben az állt, hogy ha az ellenség megtámadja a Szovjetuniót, utolsó csepp véréig harcolni fog a hazájáért. De a Szovjetuniót senki nem támadta meg... December 8-án hirdettek ítéletet, négy év kényszermunkát kapott. Büntetését északon töltötte, köztörvényesek között. 1957 novemberében jó munkájáért és magaviseletéért megengedték, hogy a felesége meglátogassa. Lukács átadott a feleségének egy levelet, amelyet a Legfelsőbb Tanácsnak címzett. Kegyelmi kérvény volt. A visszautat a felesége végigsírta a vonatban. Egy idősebb nő került a vasúti kocsiba, érdeklődésére kiöntötte neki a lelkét. A nő azt mondta, hogy ő majd segít. Moszkvában elvitte a lakására, onnan pedig a Kremlbe mentek, ahol a nő nagyon otthonosan mozgott. Kieszközölte, hogy maga Hruscsov fogadta Lukácsnét. Neki is elmondta a panaszát. S Hruscsov, aki élet és halál ura volt, megkegyelmezett a fiatal magyarnak: egy hónap múlva szabadon engedték. Visszatért Munkácsra, de állandó zaklatásnak volt kitéve a KGB és a veterán szovjet katonatisztek részéről. Barátai azt tanácsolták, hogy meneküljön el Kárpátaljáról. így került a feleségével, gyermekével és édesanyjával együtt a Krímre, önkéntes száműzetésbe. Állami gazdaságban dolgozott. 1995-ben ment nyugdíjba. Most is szülőföldjétől távol él. Egyetlen vágya, hogy hazaköltözzön Kárpátaljára feleségével, lányaival, vejeivel, unokáival. Igen ám, de pénz kell a költözéshez, házvásárláshoz. A krími falusi házáért keveset adnak. Megsegítésére Gosz- tonyi Péter Svájcban élő magyar történész gyűjtési kezdett, több mint másfél ezer dollár jött össze, de ez kevés. Lukács Mátyás tehát vár és reménykedik. Tavaly a forradalom 40. évfordulója alkalmából Tóth Loránd akkori kijevi magyar nagykövet 56-os emlékérmet nyújtott ák Lukács Mátyásnak, aki élete kockáztatásával a magyar forradalom mellé állt és vállalta, hogy értesíti a készülő orvtámadásról a Magyar Néphadsereg 8. hadosztályát és a békéscsabai forradalmi tanácsot. Tette igazi hőstett, akkor is, ha rajta kívülálló okok miatt nem tudott segíteni. Megérdemli, hogy a forradalom hősei között tartsuk számon, segítsük, hogy nyugdíjas éveit szülőföldjén, vagy akár Magyarországon élje le. Lukács Mátyás élettörténetéről a Magyar Televízió dokumentumfilmet készített Saját véreim ellen?! címmel, amelyet előreláthatólag most novemberben fognak bemutatni a TV 1 -ben.
