Új Kelet, 1997. november (4. évfolyam, 255-279. szám)
1997-11-28 / 278. szám
1997. november 28., péntek Új Kelet Magazin Tenerife kék ege alatt II. Kézy Béla (Új Kelet) __ Ki csit furcsa volt a másnapi ébredés. Itthon az óra már nyolcat mutatott, Tenerifén még csak hétnél járt, és éppen csak világosodni kezdett. Az is igaz, hogy Nyíregyházán már rég sötét volt, amikor mi még vidáman napoztunk. A kalandok azonban csak ezután kezdődtek: bérelt autóval, autóbusszal elindultunk a sziget felfedezésére. Az első alkalommalegy kis Citroen AX-et kölcsönöztünk. A napi kölcsönzési díj 4800 pezeta volt biztosítással és korlátlan kilométerrel, de persze tankolni nekünk kellett. Később kiderült, hogy voltak ettől sokkal kedvezőbb lehetőségek, a nálunk is igen divatos Ford KA három napra 9000 pezetáért volt kölcsönvehető. A szigetet - ahol 25 évvel ezelőtt csak kopár sziklák és szegényes halászfalvak voltak - a part mentén már csaknem körülöleli az autópálya. A salidák, cambiok (kijáratok) elég sűrűn követik egymást. A legtöbb kijáratnál körforgalom van, így ha az ember észreveszi, hogy elvétette a kivezető utat - velem előfordult néhányszor - még mindig visszafordulhat, vagy módosíthat. Mellesleg a városok osztottpályás - középen pálmafás sétányokkal elválasztott- autóútjait is megszakítja egy-egy körforgalmi rész, ahol át lehet menni az ellenkező irányú szakaszra. Mindezt azonban fürgén kell csinálni, mert az itt élők dinamikus vezetők, és nyomják a dudát akkor is, ha tudják, hogy a bénázó autós éppenséggel turista, aki sohasem járt errefelé. Viszont az autópálya meglehetősen rövidre sikeredett felhajtószakaszain, ha csak tehetik, udvariasan a belső sávba húzódnak, hogy a felhajtani szándékozó gyorsan befűződhessék a forgalomba. A pályán dinamikusan, de a sebességkorlátozást (120 km/óra) és egyéb közlekedési szabályokat legnagyobbrészt betartva közlekednek. így tett az a húsz év körüli csinos spanyol lány is, aki a hotel dögnagy Mercedes buszát vezette. Csak csodálni tudtam. A kocsipark fiatal, gondozott, tiszta. Sáros, elhanyagolt öreg csotrogányt egyáltalán nem láttam. Sok a kisautó, meglepően kevés viszont a Seat - legfeljebb Marbellából akad több - és a Volkswagen. Van viszont bőven Fiat Punto, Opel Corsa, Ford Fiesta és KA, Citroen AX és Saxo. Ezek általában bérautók, s azért nagyon praktikusak, mert a városokban alig akad parkolóhely, olyannyira, hogy amikor a sziget fővárosának számító Santa Cruz- ban kihagytam a kikötő közelében reggel még kínálkozó helyet - mondván, hogy beljebb is lesz - már csak autós városnézésre volt módunk, hiszen parkolóhely csak a város szélén akadt. Két nap múlva tudtam meg, hogy a kikötő közelében óriási fedett parkolók vannak, ahol mindig akad hely, persze pénzért. A parkolási gondokból úgy próbáltam hasznot húzni, hogy csak úgy céltalanul elindultam az északi pályán. Egyszer jobbra pillantván láttam, hogy vagy négyszáz-ötszáz méterrel lejjebb fehéren habzik a tenger - mintha túladagolták volna benne a mosószert. Oda lemegyek - döntöttem hirtelen. Megkerestem egy kijáratot, s nekivágtam. Nem volt szerencsés választás. A szerpentin igencsak kanyargós volt és meredeken lejtett, hol házak közt, hol meg sziklás meredélyek szélén vezetett. Először egy kisvárosban nézelődve egy kávézóba tértünk be, ahol sört meg bort éppúgy mértek, mint capuccinót. Elég sokan üldögéltek a bárpultnál, meg az asztalok mellett, de egyetlen ember szolgált ki udvariasan, csendesen és villámgyorsan. Hamar megtaláltam a mellékhelyiséget is, amely kulcsra volt zárva, ám a pincértől egy mosolygós helybéli már kérte is a kulcsol. - Cavalierros - nyújtotta a zárbavalót mosolyogva alkalmi kísérőm. Magam is rájöttem a jókora fából faragott kulcstartóról, hogy ez nyitja a fiúk ajtaját. A lányoké nem volt ennyire ügyes, az csak egy vaskos zömök fahengerecske volt. Egy kis séta a városka főterén, villanásnyi videofelvételek, azután folytatjuk utunkat a habzó tenger felé. Bajamar - mutatja a városnévtábla. A motorzajon is áthallatszik az óceán morajlása. Lecsorgunk a partig, parkolóhely is azonnal akad. Hatalmas sziklákon törnek meg a két-három méteres hullámok, tengervíz permetez a szépen kiépített parti sétányra. Félelmetes, ugyanakkor csodálatos a fekete sziklákhoz hatalmas erővel csapódó tengervíz látványa. Az óceán beljebb kékesfekete, az égen rohanó sötétszürke felhők közül elő-előbukkan a nap, vakítóan csillogó ezüstté változtatva a tajtékokat. Visszaútban szándékosan betévedünk a La Laguna-ba. A város sokat őriz a spanyol építészetre oly jellemző, üvegezett, míves famunkával készített lodzsákból, de sok idő nincs gyönyörködni. Igen jelentős a helybéli egyetem, idegenforgalmi fakultása is van. Hazafelé kissé túlszaladunk Golf del Sur-on, hogy a Playa Las Americas tengerparti sétányáról gyönyörködhessünk a naplementében. A naplemente valóban gyönyörű, de a város kifejezetten a turistákat szolgálja, és nevéhez híven giccse- sen amerikai, tele vad színekben tomboló neonreklámokkal, egyik részén vadnyugati művárossal, kocsmákkal és rekreációs központ feliratot viselő játéktermekkel. Étterme minden nációnak van, az angol pub-tól az ír kocsmán át az elegáns német, kínai vagy a piz- zaszagú olasz éttermekig, s az elmaradhatlan McDonald’s-ig. Én szeretem a spanyol étkeket, ahol viszont ilyesmit kínálnak, azt ebben a városban nem sikerült megtalálnom. Olyan az egész, mint egy hatalmas nemzetközi készétel, generálszósszal leöntve. Nincs egyénisége. Fel a csúcsra!... ...vagy legalábbis majdnem. Jókora Mercedes busz szedi össze a Teide-re és a Loro parkba induló turistákat. Már hallottuk, hogy a Spanyolország legmagasabb csúcsához (3718 m) vezető országút bizony elég kemény kihívás a gépkocsivezetőknek. Amikor azonban buszunk egy meglehetősen meredek és kanyargós szűk utcácskában lazán tolat vagy háromszáz métert, merthogy fent megfordulni nemigen tudna, már megnyugszom. Ezzel a spanyol grand-ok szakálldivatját követő ifjú emberrel - aki buszunkat kormányozza — biztonságban érzem magam. Idegenvezetőnk sem piskóta - ahogy mondani szokták. Amint nekilódul a busz a hegymenetnek, ő is „beindul”. Négy nyelven - angolul, németül, franciául és természetesen spanyolul - darálja a szöveget oly gyorsan, hogy azt sem tudom felfogni, amit talán megértenék, ha kissé lassabban beszélne vezetőnk. Előbb hegyi falvakon, kisvárosokon suhanunk keresztül - rövid vásárlási pihenőt tartva. Egy erős — állítólag tennészetcs virágokból készült - parfümillat-kavalkád- ban tobzódó ajándékboltnál, ahol már a híres Tenerife-i igazgyöngyöt is megvehetnénk, ha volna 220-230 ezer pezetánk egy rövidke nyakláncra, persze hamisat már háromezerért is kapnánk, de hát az meg minek? Egyre magasabbra kapaszkodunk, s egyre inkánbb fogy a növényzet, és félelmetesen vad fekete és vörös sziklák közöli vezet az út. A sziget vulkanikus eredetű, s ebben az évszázadban is böffentett néhányat a Teidc. El is haladunk néhány kisebb kráter közelében, itt-ott üvegesen fénylenek a sziklák a megolvadt ásványoktól. Egészen világoszöld azoknak a fenyőknek a tűlevele, amelyek itt is megkapaszkodtak, látszik rajtuk, hogy igencsak megszenvednek a fennmaradásért. Holdbéli tájakon haladunk. El kell hinnem, hogy itt forgatták a Csillagok háborújának és Majmok bolygójának számos részletét. Áthaladunk egy kihalt óriáskráteren, itt az amerikai Grand Canyonra emlékeztetnek a sziklák. Olyan kétezerhétszáz méteren lehetünk, amikor a busz leparkol egy csodálatos sziklaképződmény tövében. Az óceánparton olyan 22 fok lehetett, itt jó ha van 5, és süvölt az éles szél. Érezni lehet, hogy itt már „vág” a ritkább levegő. A kempinggatyás útitársak vissza is húzódnak a buszba, nekem azonban csodálatos videofelvételeket sikerül készítenem. Nem messziről indul a függővasút, amely a legfőbb csúcsra visz, de erre a mi belépőnk már nem érvényes. Egyébként az egész Teide nemzeti park, s ennek megőrzését nagyon komolyan is veszik. Az északi oldalon ereszkedünk lefelé, egyre bujább és zöldebb a növényzet, feltűnnek az első települések, s egymást érik a banánültetvények, a megművelt földek. Errefelé sokkal gazdagabb a növényzet, mint a déli oldalon, ahol mi „lakunk”. Hamarosan a híres Loro park előtt vagyunk. Idegenvezetőnk ügyesen előreviszi csapatunkat, tenyerébe írja, hogy fél négykor találkozunk, azután bezsili- pelünk a kínai pagodák stílusában épült attraktív bejáraton. Egy tavacskán visz keresztül az utunk, zuborog a víz az esetenként négy-öt kilónyira is nőtt színes halaktól. A számomra ismeretlen rózsaszín, naracssárga, fehér, fekete, meg ezeket a színeket vegyítő jószágok mind a felszínen tolonganak. Megkapó látvány. Apró és hatalmas papagájok - egy részük teljesen szabadon - rikoltoznak mindenfelé, odébb gorillapár éli mindennapjait. Utóbbiból a bejáratnál életnagyságú bronzszobor is látható, a turisták - jómagam is - ölébe ülve fényképezkednek. Végigsétálunk a dzsungelt idéző növények között, a filo- dendron, a fikusz, a hibisz- kusz és a nálunk csak szobanövényekként ismert fajták itt valóságos erdőt alkotnak. Indul a rozmárshow, látványos, attraktív és tele van humorral. Az oroszláfókák a szokásos labdazsonglőrködés mellett vízbe dobják idomárjukat, majd kihúzva mesterséges légzést alkalmaznak. A körülbelül 1000 fős lelátók minden órában megtelnek. Ugyanezt tapasztaljuk a delfinek bemutatóján is, ahol e közkedvelt és emberszerető tengerlakók kecsességükkel és fogékonyságukkal bűvölik el a közönséget. Átsétálunk az akváriumon, látjuk a tenger színes állat- és korallvilágának picinyke szeletkéjét, fejünk felett (!) egy-másfél méteres cápák úszkálnak... Szédülünk a látnivalóktól. Visszaútban csapkod az eső. Állítólag északon szinte mindennap esik egy kicsi, délen viszont nagyon ritkán. Jobb, mint egy Fradi-meccs! De legalább akkora a balhé! Sötétedés után autózunk vagy tizenöt kilométert, s egy sejtelmesen kivilágított várkastély előtt parkolunk. A hatalmas vasalt kapuk mögül középkori koraitok hangja szűrődik ki. Idegenvezetőnk zöld színű köténykéket osztogat, amit ügyesen magunkra kanyarintunk. Kinyílik a várkapu, trónterembe lépünk, papírkoronát teszünk a fejünkre, s kezet fogunk - leginkább fotózás céljából - az őszülő szakállú, középkori öltözéket viselő várúrral. Hamar megtaláljuk a kötényünk színére festett lelátót a lovagteremben. A szalvéta színe is zöld a terített asztalfélén, ami mögé leülünk. Jóféle könnyű borok, cipó, ónkupa, üdítő, s palackos víz kínálja magát. Mi - magyarok - csak tízen árválkodunk a zöld színek mögött, szemben vagy kétszázan fekete kötényt viselnek. Ennek ellenére zömök férfitársunk a párkányra ugrik, s nem a szebbik felét paskolja meg, a szembe lévő feketék felé. Óriási üvöltés és egy nemzetközileg igen jól ismert karmozdulat a válasz. Egyre inkább megtelnek a színes lelátók (hat szín van). A mi csapatunk is kiegészül, a feketék egyre jobban beindulnak, verik az asztalt a kupákkal és spanyolul kiáltoznak felénk. Spanyolul tudó mutogatós barátunk, néhány keresetlen szót üvölt át a spanyoloknak, mire azok válaszolnának, ám most már a mi csapatunk is teljes. A feketék meglehetősen elcsendesednek, amikor a zöldek közül meghallják az első orosz szavakat. Most már mi tudunk hangosabban ordítani. Hja, kérem, ez a „tábor” évtizedekig „zengte a dal! üde mámoros ajakkal”. Összeszoktunk. Csodálatos lovasbemutató következik, a taps ezúttal egységes. Azután megérkeznek a lovagok színes zászlókkal, s megállnak szurkolóik előtt. Most kezdődik az igazi őrület! Kiderül, hogy a zöld a vöröset kapta ellenfélül. 'Cukkoljuk is egymást rendesen. Középső ujj felfelé, hüvelykujj a slicc felé mutogat. Beintek a vörös lovagnak egyet, mire fehér lovának bizonyos testrészére mutat. Virágokat dobálnak a lovagok a táborukba tartozó hölgyeknek, már izzik az aréna. A lovagok elvégzik a kötelező kunszto- kat, azután egymásnak esnek. Lándzsával, karddal, puszta kézzel csépelik egymást. Persze csak a koreográfia szerint, de a hangulat már olyan, mintha valódi lenne a verekedés. Korhű ruhába öltözött villámgyors felszolgálók, egész sült csirkéket, meg sült krumplit raknak le mindenki elé. Evőeszköz persze nincs, amúgy kézzel szaggatva tömjük magunkba a húst, öntjük rá a könnyű borokat. Zsíros szájjal, meg kézzel még zaftosabbakat lehet mutogatni. És ez így megy még vagy negyven percig. Azután gyorsan átmegyünk egy másik hatalmas terembe, ahol teraszosan elhelyezett asztalok mellett ülünk le. Világslágereket játszik egy jó kis banda egy hatalmas színpadon. Melléfér még vagy háromszáz táncospár. S akik eddig ordenáré dolgokra biztatták egymást, most mosolyogva táncolnak együtt, legyenek, oroszok, franciák, angolok, németek, magyarok, spanyolok. Megy a maka- rinázás, laza mindenki, legfeljebb néhány orosz érzi még magát kissé mereven. Persze annyira ellazulni, s mégis elegánsnak maradni senki sem tud, mint az a négy - most már középkorú - fekete szmokingot viselő fekete úr, akiket Dri f- ters-ként ismer az egész világ. New York és Granada, és számos világsláger oly csodás előadásban, olyan vokállal olyan élményszerűen, amilyenben csak ritkán van része a magunkfajta halandónak. Kár, hogy oly hamar vége. Éppúgy, mint a Teneriffe-i egyhetes nyaralásnak. Pedig a tengerparti napozásra is több idő kellett volna, de hát arra csak égy nyúlfarknyi jutott Tenerife kék ege alatt. Vissza kellene menni - gondolom - ahogyan Budapest felé közeledik a Malév gépe. De hát én minden jó helyre visszavágyom, és még oly sok jó helyen nem voltam.
