Új Kelet, 1997. november (4. évfolyam, 255-279. szám)
1997-11-03 / 256. szám
Háttér 1997. november 3., hétfő Forgácsok«! Vitéz Péter riportja ÍM ■ yp. a Forgách Lázár Zsolt felvételei Mándok jelen pillanatban városiasodó, épü- lő-szépülő központjában egy közel két hektáros gyom- és szemétlerakótelep közepén álló romhalmát valaha Forgách-kastélynak nevezte az akkori falu népe. A 18. század végén a Forgách-család szerezett tulajdonjogot a településen, s a környező' lakosság segítségével nemesi kastélyt emelt, kapujáéi fci;lencági\k(H' ronás címerrel. A szétforgácsolódott dicsőségű kutyabőrös dinasztia már rég eltűnt a történelem süllyesztőjében, ám régi nagyságuk emlékét hirdetve a kastély fennmaradt. Ma mint dög felett a keselyűk, úgy köröznek az épület romjai felett a varjak, s omladozó falai között kutya- kölykök keresnek menedéket a fagyossá váló novemberi időben. A több tula jdonost kiszolgált, rendhagyó- an U alakúra épített, későbarokk stílusú ingatlan az államosítást követően oktatási intézményként funkcionált, s az ott tanítók számtalan évfolyam gimnazistáit ballagtat- ták el, ki a nagybetűs életbe. A középfokú oktatás beszüntetése után nevelőotthonként használták az akkor még búvópatakos, nyáron tulipánfáktól virágba boruló parkban álló kastélyt. Az emberi lelket nemesítő és ízlést finomító volt nemesi hajléknak egy jó ideig nem volt tulajdonosa, mígnem egy távolra szakadt hazánkfia ajánlatot tett a megvásárlására olyan - szintén nemes - céllal, hogy elhagyatott gyermekeknek otthont létesítsen benne. A hírek szerint a nemzeti műemlékfelügyelet jeles képviselői ezt az ajánlatot valamilyen okból nem fogadták kitörő lelkesedéssel. Ennek következtében a 80-as évek végétől ebek harmincadjára hagyatottan áll a kastély a sportpálya mellett. Több mint háromszor ütött ki benne tűz, az egyik akkora volt, hogy tizenöt tűzoltókocsi legénysége tudta csak megmenteni az épületet a teljes pusztulástól. Néhányszor kissrácok dugi-ci- garettázó helye volt* vizeldének használták a labdarúgó-mérkőzések szurkolói, ma két csöppnyi kiskutya húzódott be a falak közé. A héten, a tűznyaldosta, fagyrepesztette, őszi esők rothasztotta tetőt tartó gerendák megroppantak, a földszinti plafont áttörve beomlott a korábban lakályos manzárdtető. A jó néhány éve már életveszélyessé vált épületbe ma csak az öngyilkosjelöltek merik betenni a lábukat, valamint azok a bátrak, akik fosztogatni akarják a maradék berendezést, vagy tűzifa után kutatnak. Ma az omladékon kívül gyakorlatilag nincs már ott semmi, olyannyira, hogy többek között a lopások ellen felszerelt biztonsági rácsoknak is lába kélt ugyanúgy, mint a belső átjárónyílások feletti kivésett betongerendáknak. A kastély és udvarának valaha volt pompájáról mindössze az egymagában megmaradt csenevész tulipánfa árulkodik, amely talán idén virágzott utoljára. Ha a kis fácska jövőre nem hajt bimbót, akkor eltűnik az utolsó hírmondója is annak a világnak, amikor még a kastélyablakokat rózsafüzér futotta körbe, a selymes fűben gyermekek játszadoztak az árnyas fák alatt.
