Új Kelet, 1997. október (4. évfolyam, 229-254. szám)
1997-10-04 / 232. szám
* Parajdi szállásunk tornácáról nézem a borbélytányér színű telihold fényében a Hargitát. A hegyet, ahol drága ércek teremtek, ahol a sudár fenyvesek tenyésznek, ahol az ég felhői közé felnyúló tetőn szülem- lik a vihar, ahonnan támad a mindent elsodró szélvész és az ár. Még az itt élő székely is félelmes tisztelettel tekint a háromcsúcsos ős havasra, melynek tetejét hó ezüstözi gyakorta még akkor is, midőn alant a későn érett kalászt lengeti a szellő fuvalma. Rengeteg erdő ez, ahol Ábel otthon érezte magát, mindegy hol volt, akár a Csihányosnál, akár az Oltárkőnél, de járhatott a Súgó patak mentén vagy a hegy végét jelentő Firto- son. Itt van hát a Hargita, mely lassan halványul el a szem elől, ahogy a holdfogyatkozás miatt elfogy a világ. Szemem a hegyről az égre tapad, keresem a Tejutat, hátha megint megvillannak Csaba vezér lovainak csillagszülő patái. Csend van, végtelen csend, csak halkan szűrődik át az egybeszakadó Korond és Kis-Küküllő vizének moraja. Hűvös a szeptember közepi este - reggelre fagyott , de valahogy ez olyan puha hűvösség, és várható, hogy reggelre megjön a hóharmat, fehér leplet borítva fűre, fára, bokorra. Az ilyen este, amikor minden olyan meseszerű, csak gondolkodni lehet. Az útról, melyet magunk mögött tudhatunk. A látottakról, a hallottakról. Meg az érzésekről. Hittem, hogy a farkaslaki székelykapu felirata nekünk is igazság és szíves fogadtatás: "Aki itten ki s bejár, arra áldás, béke száll." Kellene bizony a béke is, meg az áldás is. Béke az igyekezethez, áldás a hűségért. Béke a jobbra törekvőnek, áldás a magyar szót és szokást őrzőnek. Mert nem könnyű a sors most sem a havasok világában. Tengelytörő utakon a lóvontatta hegyi szekerek, a bivalyképű tehenek, a hegyoldalon legelő juhok, a mereglye köré emelt boglyák, az ülő embert idéző zabkéve keresztek éppoly valószerűtlenek, mint a hegyi úton a bokorból kilépő egyszem ló, amely a leereszkedő késő délutáni kékes-fehér-szürke ködben úgy bolyong, mintha egy meséből kilépett, szürrealista jelenség lenne. Csak a futóbolond hiheti, hogy csupa öröm az élet ott, ahol égbenyúló fenyők állnak őrt a roppant sziklákkal együtt, ahol a rohanó hegyi patak föA Magazint szerkesztette: Kanda Ferenc • Levilágítás: START-Foto Csutkái Kft. lőtt feszülő függőhídról pisztrángot látni, amerre az ölyv kering a kék ég alatt. Mert ahogy a természet minden lénye küzd az életért, úgy töri magát a patakban ruhát sulykoló asszony, a kövek között csicsókát termesztő, a fákat Erős Jánosként nyűvő, a sóbányában sűrű levegőt belégző, hogy éljen és túléljen. A csak a futó tájat, a látványt magába fogadó hamar megcsalatkozik, hiszen elég a göcsör- tös, inas-eres kezekre nézni, a szemekre rácsodálkozni, a szót hallgatni, a Duna-tévé előtt mozdulatlanul ülőket figyelni ahhoz, hogy kiderüljön: a diaspórákba zárt magyarság élete éppoly kemé.- nyen harcos, mint volt az elmúlt évszázadok alatt mindenkor. De nem jobb az oláhfalvinak sem, van valami eleve elrendelt sorsközösség az itt élők mindennapjaiban. És előjönnek a képek a kalotaszegi Kissebesről, ahol szász házigazdám román feleségével és magyar menyével, három nyelvet beszélő unokájával maga az erdélyi történelem megtestesülése, de békévé oldott emlékekkel, és e sorsközösség mindennapos szükségével. Töröm a fejem, ki is írt erről olyan szépen. Aztán már hazatérve megtalálom a könyvet. A nagy erdélyi, Kós Károly írta 1926-ban "Ezer esztendő alatt Erdélyben megtörténik az a gyönyörű csuda, hogy három nép és három kultúra éli életét úgy egymás mellett, illetve egymás között, hogy mindhárom megőrzi - mert megőrizheti - a maga különváló egyéniségét, de amellett közös és minden környező idegen és rokon néptől elütő karaktert vészén fel". És valóban: csak a mindenkori és mindenoldali politika volt képes arra, hogy azt, amit az évszázadok összehoztak, megsebezze, szétdúlja. De valahol a lelkekben él a jó, és amikor Tamási Áron sírja előtt, a százéves évforduló előkészületekor azt láttam, hogy magyar és román puiya egyformán sepri a két cser körül a lehullott lombot, szépíti a hargitai kőből faragott emlékművet, el kellett hinnem, nemcsak Farkaslakán, de sok-sok más városban és faluban az erdélyi ember olyan ,mint a sziklából faragott óriáshős, akinek fenyő diszlik hetyke szalmakalapján. Persze, vannak amolyan édeskeserű sikolyok is, mint a Bucsin csúcsa után Borzon- ton, ahol Fradi-kocsma várja az arra utazót, így hirdetve valamiféle különállást. Gondolkodom parajdi szállásunk tornácán a holdfogyat- kozásos, hűvös szeptemberi estén. Elfut szemem előtt a tordai piacon fenyőmézet áruló asszony, a gyergyó- szentmiklósi harisnyaboltos, aki "a mi kis Londonunknak" nevezi reggel ködös városát, a zilahi presszóslány, aki semmit nem tud Adyról, a Békásszorosban szőttest áruló székely, a borszéki Árpi, aki hatodikos, de mindent tud a borvízről és sofőr akar lenni, a parajdi tanár házaspár, akiknek csak alig futja könyvre, a marosvásárhelyi pincér, aki a számlát rejtő szalvétára kis virágot tesz a jó hangulat mián, a székelyudvarhelyi szakácsnő, aki nyálcsordítóan mondja el a csorba receptjét, Tamási húga, Erzsi néni, aki szívesebben van az emlékházzá vált szülőházban, mint mostani otthonában, a Gyilkos-tónál gyopárt árusító, aki magyar keresztrejtvényt fejt, Jósa János köröndi fazekas, akinek lánya folytatja művészetét...-Ott sorakoznak a szívemben és eszemben, benépesítik az estét, a csillagos eget, ahol számomra mindőjük egy új fényes pont a firmámentumon. Utazásra hívom minden kedves olvasónkat a következő napokban, lapunk hasábjain. Kérem, tartsanak velem, legyenek részesei élményeinknek, melyek gondolatébresztő üzeneteket hordoznak mindenkinek, akinek mond valamit e szó: Erdély. (A szerző felvételei) Képaláírások: 1. Hargita alatt 2. Orbán Balázs szobra Székelyudvarhelyen. A legcsodálatosabb útikalauz 3. Fenyvesekből rohan alá a Kis-Küköllő 4. Ahol kinyílik a Tordai hasadék, hogy mesevilágba vezesse az arrajárót 5. Szászkézi ház, az egész falu olyan, mint egy kis falumúzeum 6. A Gyilkos tónál béke honol = B teFgSaeoDiaíifl :fürgét La|us gondolatai egy utazás után)
