Új Kelet, 1997. október (4. évfolyam, 229-254. szám)

1997-10-25 / 249. szám

Kultúra 1997. október 25., szombat Múlásom napjai Naplójegyzetek Shakespeare - Hamlet - Nyíregyháza Verebes István Tele van a rádió, a televí­zió, a sajtó botrányos ügyek firtatásával. Minél inkább „érik be” a többpártrendszer, a polgári demokrácia, annál több érdek ütközik, s annál több érdek képviseletében vádolnak másokat, annál többen vádoltatnak avval, hogy csalók, tolvajok, gaz­emberek. Bűnöző nálunk az, akit azonmód rajtakapnak, lefü­lelnek, akikre konyhakész bizonyítékok állnak rendel­kezésre. Ám a sajtónyilatko­zatok alapján tisztes politi­kusok, közhivatalnokok, tisztviselők, üzletemberek, értelmiségiek, nyakkendős, jól szituált állampolgárok garmadájára vetül árnyék, vagyis a megjelenők töme­gekre utalnak: vasalt nadrá- gos emberekben sem lehet megbízni. Olimpiai bajno­kok nimbusza romokban, korrupciós ügyekben szere­pel nevük, vállalt tisztségük­ben gyanúsan simlis módon döntenek. Szervezetek vá­lasztott vezetőiről merül fel, hogy parszolvencikus vi­szonyban manipulálják az alájuk tartozó intézménye­ket, vagyonokat. Mintha mindenki, akinek csöppnyi hatalma, funciója van, kész volna a saját érdekeinek megfelelő összejátszásokra, bulikra. Mintha az ilyen helyzetben fungálók kita­nulták volna, hogy legyenek jogilag kikezdhetetlenek. Ami pedig a nyilvános meg- támadtatásokat illeti, az - vi­selkedésük cinizmusától su­galltán - mellékes!... „Mindenkit megtámad­nak, aki sikeres!...” hangzik a lózung, pedig ez nem igaz. Mi lesz itt?... Hogy lábal ki ennek az or­szágnak az értelmisége er­kölcsileg a kádári 40 és az azóta eltelt 8-10 év fortyogó mocskából? Updike új novelláiban (The Afterlife) a sikeres éle­tek nyomorúsága. Semmi különös nem történik, csak az átlagságuk, ami olyannyi­ra különös, hogy abba már bele kell dögelni. Az utolsó harmadból vissza­tekintő Updike fölfedezi az ifjúságban megfészkelő vég­zetet. Ettől olyan feszültek, zaklatottak tömör leírásai, ettől fájdalmas, hogy az egyik mondat évtizedeket ugrik a következő mondatig, s hogy a hiátusban több a közlés, a tudatás, mintha tü­zetesebben utalna bármire. Az idő múlásának ténye magában hordja tartalmát. Csak annyit kell tudnunk, hogy honnan múlik hová, s máris fölismerjük a drámát. Két ember egymáshoz fűző­dő viszonya mit sem válto­zik, miközben két esemény­dús élet is eltelik. Átélt, de át- éltségükben magától értető­dő, visszaidézve már tör­vényszerű mozzanatokat idéz Updike. Huszonévesek nem érthetik írásának miért­jét!... Színházunk megnyerte a szegedi találkozó nagydíját. Szabó Márta - akit két éve egy amatőr csoportból szed­tem ki - megkapta a legjobb női epizódalakítás díját (A Vágy villamosa Stellája mint epizódszerep, bravó!...) Ezen­kívül Bozóky Mara a legjobb jelmeztervezőnek járó elis­merést kapta, Megyeri Zoli pedig különdíjban részesült. Kottái Tamásék összefogla­ló műsorral álltak elő a TV2-n, gondolom, számot adni a je­les eseményről. Ebben nyi­latkozott Szikora mint a rendező, a szegedi színház művészeti vezetője, Telihay, aki ugyancsak válogatott - egyiknek az előadása sem volt versenyben, mindkettő­ből több bejátszást láthat­tunk. Megszólalt Alföldy, Robir, Zsótér, az ő produkci­ójukban is hosszan szemez­gettek, amiképp Kamondy „MEDEA”-adaptációjából szintén. Hosszan fejtegette mindenki - saját ízlése, be­látása szerint - a mi korosz­tályunk biztonságos, érték­őrző sajátosságainak és az új nemzedék - átlagosan 30-40 évesek! - bátor, tiszteletlen felfogásainak ellentéteit, fir­tatták az érvényesség kérdé­sét. (A közönségről egy-egy mondatot csak Szikorától és Faragó Zsuzsa dramaturgtól vágtak be.) Fődíjat nyert előadásunk­ból 2 perc került az adásba minden kommentár nékül, felteszem, azért - nem túlér­tékelve saját jelentőségemet! -, mert a szerkesztő kicsit ta­lán mégis fél a pofámtól!... Hogy kik nyerték a fesztivált, ki rendezte a legjobb elő­adást, arról egy szó sem hang­zott el. „Kaposvár”, a „kato­na”, „ascher”, „zsámbéki”, „babarczy” annál többször!... Nem baj. A baj, hogy végül is annyi hülyeséget beszél­tek jeles pályatársaim, ami­től a nézőnek megint csak némileg elmegy a kedve ma­gától a színháztól!... Bizo­nyos ízlésterror erőltetése ilyen nyilvánosság által vég­zetesen kártékony. A jó szín­háznak kell a reklám, nem annak, amiről egyesek sze­retnék bebizonyítani, hogy „útmutató”! Mondott itt mindenki büdös lilákat, ho­lott a konfliktus rövid három mondattal összegezhető. Amelyik előadás szakmailag pontos és tetszik a közönség­nek is, az jó színház!... Ame­lyik csak szakmailag pontos, vagy csak a közönségnek tetszik, az szar!... Kész, ennyi! További jó munkát, habla- toló kollégáim! Megérkezett Edericsre két nagyobbik gyerekem, Zoltán és Linda. Amióta Misó megszületett, mind­ahányszor elgyöngülök, ha hármójukat együtt látom - egyszerűen élvezem, nézni tudom magam. Az Isten na­gyon kegyes, jó, és hitem szerint igazságos velem. Nem adott könnyen semmit, de amiért áldoztam, annak fejé­ben áldásos ajándékokkal lepett meg. Szinte mindent kipróbálhattam, amiben örö­mömet leltem: a munkáimat azok, akik számomra fonto­sak — közvetlen munkatársa­im, a közönség, s talán a szak­ma manipulálatlanabb több­sége - elismerik. Nagyszerű nő a feleségem, és három ki­váló, egészséges gyermekem van. Minden nap, amit meg­érek, csodás ajándék, s ezért hálát is adok a Teremtőnek. Szép életem volt, és szép az életem. Az itt olvasható do­bogásaim csak magamat és másokat szórakoztató jelen­téktelenségek. Az igazi remekművek kor­talanok. Egyrészt azért, mert mondandójuk és az események pillérei örök emberi helyzeteket és megoldásokat idéznek, másrészt pedig azért, mert mindezeknek megvan a maguk minden korra ki­emelten igaz építőeleme, amely központba helyezé­sével a történet újra felfűz­hető a „mese” fonalára... Palotai István kritikája A „sztori” hangsúlyt váll, és- mintha mi sem történt volna- halad tovább a maga diadal- útján. Roppant érdekes jelen­ség, hogy ez a hangsúlyeltoló­dás abban az esetben is bekö­vetkezik, ha a mű az „eredeti” klasszikus értelmezésben szó­lal meg, tehát a dramaturg és a rendező nem teszi le igazán semmire a voksát, nem foglal semmiben állást, nem változ­tat és nem is „hangsúlyoz”. „Magyarnak lenni rózsaerdő, magyarnak lenni liliom...” - hangzott fel a nyolcvanas évek elején Hermidy Szép magyar tragédiájának utolsó mondata, és bizony torkon ragadta a Móricz Zsigmond Színház kö­zönségét, míg ma ettől a mon­dattól legfeljebb ha legyintget- ni kezdünk, vagy kesernyés mosolyra fakadunk. Avagy az István, a király akkoriban fre­netikus sikerű lázító dala („Nem kell olyan isten, aki nem tud magyarul, szabad ma­gyaroknak nem kell ilyen úr! Nem kell... nem kell... nem kell...), amely ma legfeljebb ha arra sarkall, hogy a taktust üs­sük, és izguljunk Nagy Feró­ért, nehogy a Nemzet Csótánya hangszálvastagodást kapjon az üvöltözéstől... Hát ennyi... Ilyen egyszerű. Iskolapéldája a színház és a közönség egymás­ra hatásának, szimbiózisának. Ha tetszik, ha nem, a remekmű­vek mindenkor önmaguk arcá­hoz alakítják a kor publikumát, kimondván a legaktuálisabban gyötrő igazságokat, és az sem baj, ha válasz már nem érkezik ezekre. A megoldás (a válasz, ha úgy tetszik) magában a re­mekmű több évszázados lété­ben rejlik, és kimondatlanul lengeti ezzel az igazság zász­laját: ha mi túléltük, ti is túl­élitek. Már ha érdemes... Vörösmarty a Hamletet ele­mezvén a hűség és a hűtlenség kérdéseit feszegeti, valamint a dán királyfi által sejtett iszony­tató bűn gyanújának nyomasz­tó voltát (elvégre felségsértés­ről is szó van), és azt a pszichés utat, amikor egy örökösen ví­vódó és tettekre képtelen ifjú­ból a halál félőrült démona lesz... Ugye, ismerős képletek? (Akárha Bánkról is szólhatná­nak) Nem véletlenül! Abban a korban ez volt az aktuális lét­kérdés, Magyarország ellen­szegülése a legitim hatalom­nak, majd pedig a kiegyezés, amely szintén a hűség kérdés­körét feszegette. Miről szól - egyáltalán miről szólhat - ma Hamlet dán király­fi története? Sajnos bőven akad­nak „modern” tartalomhordo­zói... Különben is, ennek a Ham- letnek mintha két olvasata is lenne. Egyrészt kíméletlen os­tora a végnapjait élő Kádár-rend­szernek (a hatalom elnéző, mű­barátságos mosollyal nyugtáz­za az őt illető borotvaéles kriti­kát, de egyetlen villanásnyi idő alatt el is vágja egyesek tor­kát...), miközben kemény ítéle­tet mond a jelen pöffeszkedő urairól is. Az egész „rend” alap­ja orgyilkosság! Hát lehet-e ne­mes ez a „rend”? Rend-e ez a rend, vagy csak az erkölcstelen­ség összehordott szemete, ami a Mammonnal elkeverve homo­gén anyagot képez? És uralko­dik. Márpedig az erkölcs és a jog határait az szabja meg, az tűzi ki, aki a hatalmat birtokol­ja. Mert bizony ezen a Földön nincs abszolút erkölcs és abszo­lút igazság, amelynek nevében halandó ember joggal prédikál­hat! Ezt csak egy Isten küldöt­tei tehetik hitelesen. Vagy az őrültek... A bolond bélyege ma is elég a társadalmi megsemmisülés­hez, nem kell azt állami politi­kává emelni, sem a napi gya­korlati politika eszközévé, mint tették azt a kényszer­gyógykezelések idején. A szembeszegülő magánya nap­ról napra fokozódik. Egyedül bolyong a maffiák és egyéb ér­dekcsoportok körül, ezért a ma Horatioja már nem kebelbarát, hanem csak távoli szimpati­záns, aki okos távolságtartás­sal, bölcs szemüvegeken át mosolyogva bólogat - ennyi­vel fejezvén ki „csatlakozó véleményét”. Laertes is csak merő véletlenségből halhat meg egy szent ügy oltárán, hi­szen szent ügyek már nincse­nek, csak megvásárolt igazsá­gok... Gcrtrúdnak lenni sem bűn manapság, csak bölcs rea­litás, okos számítás, hiszen maga a társadalom az, amely olyan helyzetet teremt, hogy abban gyászoló özvegyként csak elmerülni lehet. A gyász nincs köszönőviszonyban a mai „trendekkel” - elvégre az üzletnek mennie kell... Polóni- us, az igen! Az mai figura. Ott van a húsosfazék közelében, néhány „gurigáért” mindent elintéz, mindig lehet nála kap­ni lopott videokamerát, és is­mer olyan mestereket is, akik átütik az alvázszámot... Persze, ő tiszta, mint a szűz hó... Vi­gyáznak is rá a kommandósok. Vagy a Tocsik Mártákra, akik­kel éppen üzleti tárgyalásokat folytat... Mindig kész és kész­séges, igazi hivatásos politi­kus. Mindenkinek azt mondja, amit az tőle elvár... Hát igen. A sort végig így lehetne folytatni. Mindenki­nek a színlapon - mint minden zsáknak - megvan a maga folt­ja a mai világban... Ezért aztán a Hamlet - Shake­speare örökérvényű remeke - nagyon is kínálja magát: öltöz­tess mindenkit mai göncökbe, használj olyan kellékeket, amelyek újabb asszociációs utakat nyitnak, a szereplők hangvételét és stílusát igazítsd a mai megfelelők gyakorlatá­hoz, és kész a modern drámai előadás. Esetleg még ordó is jár érte. (Na nem az idén, hanem csak a jövő év májusa után...) Verebes István azonban sok­kal tisztességesebb és neme­sebb művész, minthogy ezt az utat járja. Taszítja, ami kom­mersz, elveti, ami túlságosan is evidens. Ehelyett egy iszonyú nehéz feladatra vállalkozik: bemutatja - a történelem fölé helyezvén - a hamleti jelensé­get, méghozzá a színházművé­szet történelmi és földrajzi (!) globalitásának szinte teljes eszköztárával! Az előadás fo­lyamán így aztán fel-felcsillan a brechti tecnika, a „proteszt” stílus, a farce, a klasszikus, a polgári színjáték, hogy aztán Sartre világába csöppenjünk, majd Roald Dahl-éba, sőt az is előfordul, hogy japán kabukit látunk, ha hiszünk, ha nem hi­szünk a szemünknek... És mind­ez még nem is elég! Tudniillik a stílusok rengeteg esetben egyszerre jelennek meg a szín­padon, és úgy válaszolgatnak egymásnak, mint maguk a dia­lógusok. Egész egyszerűen fantaszti­kus! És ha mindez valakinek - így e sorokat olvasván - stilá- ris szentségtörésnek tűnik, az roppantul téved, mert az elő­adás mindezek ellenére a leg­tökéletesebb egység képét mutatja! Stílusteremtő munka, amely „csak” arra vállalkozik, hogy a világot lemeztelenítse, letisztítsa dimenzióitól, és úgy mutassa fel, mint miséző pap a megtört kenyeret és a bort, „íme, hitünk szent titka”, ha­nem arra is, hogy mindezekről semmilyen önös véleményt ne alkosson! A dolgok úgyis minősítik önmagukat - vallja rendezésében -, és hogy az egész darabból ennek követ­keztében árad a cinizmus és a nihilizmus, az már nem az ő baja, hanem a világ megbo­csáthatatlan bűne! Eleinte meghökkentő moz­gásszínházi vonulatait is ha­mar szívünkbe zárjuk, mert pil­lanatok alatt kiderül, hogy nem önös művészkedés a célja, ha­nem a „matéria” hű szolgála­ta. A játszókat szigorú (ér- dekjesoportokba rendezi, moz­gásvilágukat, beszédüket közös stílusra fűzi föl, és így alakítja ki a szembenálló „fronto­kat”. Színészvezetésére két alaptétel jellemző. A jelzett játékot játszókat sziklaszilár- dan illeszti a stílus keretei­be, ahonnan nem enged sem­milyen kitörést, másrészt pe­dig a darab gondolattömbje­it megfogalmazók esetében letisztít minden úgynevezett „színészi eszközt”. így aztán a lényegi monológok a döb­benet erejével hatnak a ma­guk „civil” keretei között. Ezekben a pillanatokban minden olyan világos, min­den olyan egyszerű, ahogy saját kínjainkat éljük meg a világban.... Külön meg kell említeni Verebes dramaturgiai mun­káját is. E téren is a teljes­ségre törekedett, hiszen fel­használta a létező összes Hamlet-fordítást, és így te­remtett tökéletes egységet. Avass Attila fátyolos han­gú, szürke kis Hamletje kitű­nő „találmány”. Akár egy mai vézna környezetvédő az ipari lobbyk húsdarálóiban - sorsa már a kezdetétől meg­pecsételődött. Nem is küzd amúgy Isten igazából, csak mondja a rrfagáét, mint a pe­reces a moziban, cselvetései sem hatnak nagyobb erővel, mint amikor a sósat kérő vevőnek sótlant nyom a mar­kába. Egyszerű, védtelen, majdnem gyermek, aki cso­dák csodájára élete áldoza­tával mégis megállítja a szá­guldó vonatot. És mindezt olyan egyszerűen, olyan ter­mészetesen, ahogy azt bár­melyikünk megtenné, ha amúgy rendesen „besokall- na”. Az előadást három „színé­szi világítótorony” uralja. Polónius (Szigeti András), aki csak úgy van, de mindig ott, ahol lennie kell a „dol­gok” érdekében, hiszen a „nemzetközi helyzet foko­zódik”..., Gertrudis, aki híd szeretne lenni, de ehelyett vasfüggöny (Csorna Judit), valamint Kerekes László ..kellemesen laza” vállalko­zói Claudiusa, a hatalom destrukciójának élő szégyen­köve! Döbbenetes három al­kotás. A többiek? Nos, az elő­adásnak egyetlen gyenge színészi pontja sincs! Min­denki a maga legjobbjával ajándékozta meg az ismét nagyon szerencsésnek mond­ható nyíregyházi publiku­mot... Foto. Lazar Zsolt

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom