Új Kelet, 1997. október (4. évfolyam, 229-254. szám)

1997-10-06 / 233. szám

á LuÁCt: Falujáró 1997. október 6., hétfő' A horgászat-halászat hétköznapi foglalatosság ott, ahol a falu közepét egy holtág szeli át. A helyi, pontos ne­vén Tisza-Szamosháti Horgász Egyesület Tunyog- matolcs 1957-ben alakult, tevékenységükről Tisza Géza gazdasági vezetőtől kaptunk információkat. Saját vizük soha nem volt, a fehérgyarmati Rákóczi Ha­lászati Mgtsz-é volt a köz­ség vizeinek halászati-hor­gászati joga. Az egyesület az mgtsz területi engedélyeit árulta tagjainak. A tsz csőd­je után a 17 kilométer hosszú holt-Szamos-ág halászati joga adósságok fejében az Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Horgász Szövetség­re szállt. Az egyesületnek maradt a régi munkája, csak most már a megyei szövet­ség engedélyeit árulják. A fa­luközpontban nyitott irodá­juk engedélykiadások ide­jén kedden és szerdán tart nyitva, év vége fele pedig, amikor már megcsappan az igény, hetente egyszer, szer­dán délutánonként várják az érdekló'dőket. Az engedély- kiadás munkája maradi a régi, de azért vannak válto­zások. Megcsappant a lét­szám, a korábbi 650-nek alig harmada, 220 tagja van az egyesületnek. A megye min­den részéről jönnek ide pe- cázni, vonzó lehet a tiszta, jól horgászható víz. A halbőség már kevésbé csalogató, ez a holtág sokkal több halat el­tarthatna, mint amennyi most él benne. A gazdasági vezető becslése szerint évente 5-6 vagon ivadék telepítésével válna horgászparadicsommá Tunyogmatolcs, de ennek pillanatnyilag csak töredékéi engedik a vízbe. Az egyesü­let szeretné a helyi önkor­mányzattal összefogva meg­vásárolni a halászati jogot, és kezébe venni a faluhoz tarto­zó holtágrész sorsának irányí­tását, és telepítésekkel meg­teremteni itt egy horgászpa­radicsomot. Bár nincs hal­bőség, a horgászok egy része kitart a víz mellett, mint pél­dául a fotónkon látható pecás, akinek az eső sem vette el a kedvét a próbálkozástól. Most csukának, süllőnek, tör­peharcsának, sügérnek van szezonja, pontyot, amurt csak elvétve fognak. Szépen, rendben A halárforgalom, különö­sen a tiszabecsi határátkelő felforgatták a főút mentén élő tunyogmatolcsiak életét. Au­tók tömege suhan el nap mint nap előttük, veszélyeztetve a gyalogosokat és kerékpároso­kat. A közlekedés biztonsága érdekében az önkormányzat kerékpárutat és járdát építte­tett. Ügy tűnik, igyekeznek rendben tartani az út környé­két, mert nem látni elszórva szemétkupacokat. A levegő minőségét rontó utazótömeg­ből haszna is van a falunak, ke­reskedelmi egységek, boltok, presszók, éttermek, panziók él­nek a vendégek kiszolgálásá­ból. Dicséretes dolog, hogy a vállalkozók nem egy lerob­bant büféből akarnak gyorsan meggazdagodni, gondot fordí­tanak üzleteik esztétikus kiala­kítására, azok környezetének karbantartására is. Fotónkon az egyik út menti üzletet láthat­ják, ahol muskátlival megra­kott öreg szekér díszíti a bejá­rat melletti gyepet. Az oldalt írta: Dojcsák Tibor. Fotók: Bozsó Katalin Gondoskodó önkormányzat Tunyogmatolcs a vizek falva. A nagy tiszai árvíz idején elnéptelenedett, majd lakói visszatértek és újra megin­dult az élet az iszappal áztatott utak mentén. A falu két település, Tunyog és Matolcs 1952-es egyesítésekor jött létre mai formájában. Az egyesülés csak közigazgatási értelemben vett összeolvadás volt, és az lesz, míg világ a világ, mert a két részt természetes határvonal, a holt- Szamos egy ága választja el egymástól. Tunyogmatolcs impozáns polgármesteri hivatalában ül­tünk le beszélgetni Réidi Mik­lós polgármesterrel, aki 1985- ben tanácselnökként lett a falu első embere. Munkájának mér­céje lehet, hogy megőrizte a te­lepülés lakóinak bizalmát, hi­szen 1994-ben másodszor is bi­zalmat szavaztak neki. Az el­múlt 12 év munkájáról, ered­ményekről, tervekről, megva­lósult és elmaradt fejlesztések­ről, a tunyogmatolcsi élet gond­jairól és kellemes oldaláról be­szélgettünk.- Tanácselnökké választá­som időszaka a fellendülés kora volt országszerte, adtak pénzt fejlesztésekre, utak, rava­talozó, iskola, tornaterem épí­tésére, telkek kialakítására, vízműhálózal létrehozására. Később részt vettünk a nagy térségi programokban, a gáz- és telefonhálózat kiépüli a falu­ban, mindkettőre a lakások közel ötven százaléka csatla­kozott rá. Újra alakítottunk ki telkeket, kerékpárutat építet­tünk, nem állt meg a fejlődés. Most Győrtelekkel, Fülpösda- róccal és Géberjénncl közösen szennyvízberuházáson dolgo­zunk. A céltámogatást meg­nyertük, már „csak” a saját erő összeszedése a feladat. A Terü­letfejlesztési Alapból igényel­tünk támogatást ehhez. Kap­tunk is pénzt, de nem annyit, amennyit kértünk, ezért a kör­nyezetvédelmi alaphoz is be­nyújtottunk egy pályázatot, hogy a lakosság terheit a lehető legkisebb mértékűre csökkent­hessük. Új telkeket alakítunk kí a főút mentén. Van igény rájuk, sokan építkeznek a falu­ban. Közel vagyunk a város­hoz, az infrastruktúránk fejlett, és nagyon szép természeti környzetben fekszik a falu - ezek jelentik Tunyogmatolcs fő vonzerejét.- Hányán élnek a települé­sen?- Évről évre változik, jelen­leg 2694 fő szerepel a nyilván­tartásban. Ez elég alacsony szám, hiszen a nagy árvíz előtti időszakban háromezret megha­ladó lélekszámú település vol­tunk. Az árvíz miatt is sokan elköltöztek, másfelől pedig a munkanélküliség generál egy elvándorlási folyamatot, az emberek, elsősorban a fiatalok, mennek a munka után. Ott te­lepednek le, ahol állást talál­nak. A rendszerváltást követő időszak elején még minden rendben ment. Utána kezdő­dött meg a leépülés, a téesz csődöt jelentett, bezárt a kon­zervgyár, sok ember utcára ke­rült, és túlnyomó részük azóta sem tudott elhelyezkedni. A legnagyobb munkaadó a falu­ban ma az önkormányzat. Sok időskorú él a településen, és jelentős számú a cigány ki­sebbség. Az iskolában a cigány gyerekek aránya eléri a negy­ven százalékot. Nehéz megél­hetési forrást találni ezen a vi­déken, de áthidaló megoldáso­kat tudunk kínálni. Ilyen a köz­hasznú foglalkoztatás, és ala­pítottunk egy közhasznú társa­ságot. ahol 8 főnek van állása. Kihasználjuk a pályakezdők munkatapasztalat-szerzési tá­mogatásában rejlő lehetőséget, foglalkoztatunk jó pár fiatalt ilyen formában, hogy ha más­képp nem, legalább így el tud­ják kezdeni a felnőtt életet.- A falu szemmel láthatóan jól el van látva közintézmé­nyekkel.- Valóban megvan a telepü­lésnek a nagyságához mérten szükséges kiszolgáló intéz­ményrendszere. Művelődési ház, iskola, napközi otthon, óvoda, posta, orvosi rendelő, idősek napközi otthona, pol­gármesteri hivatal, és koráb­ban még mozi is működött. Mindezek fenntartása, a köz- világítással és más kommu­nális kiadásokkal együtt jelentősen megterheli költ­ségvetésünket. A mozi több éve bezárt, de a fontos intéz­mények működnek, a legna­gyobb hiányt a művelődési ház szenvedi. Csak alkal­manként tart nyitva, szerel­nénk ezt folyamatossá lenni, de egyelőre hiány/ik a szük­séges pénz.- Földrajzilag a két tele­pülésrész teljesen elkülönül egymástól. A társadalmi élet­ben is érezheti) ez az elkülö­nülés?- Nem, az elmúlt évtize­dekben lunyogi családok matolcsi részre költöztek, matolcsiak pedig Tunyo- gon telepedtek le, vegyeshá­zasságokat kötöttek, össze­olvadt a két falu, így a kü­lönállásra ma már csak a ter­mészetes határvonal emlé­keztet. Hideg a kemence Az öreg égetőt még nagyapja építette - mutatja lakásuk mögött álló egykori munkahelyét Dávid Menyhért. A csa­ládban apáról fiúra szállt a fazekasság, nagyapja 1900- ban váltotta ki az iparengedélyt. Apja folytatta, majd neki adta át tudományát. A nagyszoba szekrényének tetején édesapja keze munkája, egy cserépkorsó-sorozat szebb­nél szebb darabjai állnak. Ugyanazon az udvaron, ugyan­abban az égetőben dolgozott mindhárom generáció, készültek kannák, cserépkorsók, lekvárosfazekak, tésztaszűrők, itatok, tejesköcsögök, és minden, amit a kedves vevők kértek. Mára a műanyag és a pléh kiszorította az agyagot, a múlt ködébe vesznek a régi aratá­sok, amikor a mezőre a vizet „csecseskorsókbun" vitték, amit beástak a földbe, hogy csak a csutora látszott ki, és egész nap hideg vizet szívhat­tak ki belőle a szomjas aratók. Dávid Menyhértnek a régi rendszer idején szépen ment a vállalkozása, Hortobágyig hordta a vásárokra áruját, szál­lított a Nyírfa Áruháznak Nyír­egyházára, valamint a máté­szalkai és kisvárdai áruházak­nak is. Készített dísztárgyakat, ezeket a felesége festette meg, akik korábban varrónőként dolgozott, majd amikor mun­ka nélkül maradt, férjének kez­dett segíteni. Egyik dísztányér­ja eljutott egy fővárosi porce­lángyárba. Rövidesen hívták is oda dolgozni. Talán el is menné­nek, ha nem lenne annyira mesz- sze a főváros. Fiuk nem követ­te a családi hagyományt, apja szerint érzéke még csak lenne a szakmához, de türelme már annál kevesebb. Villanyszerelő lett, ahhoz több kedvet érzett, mint a fazekaskoronghoz. Nem csoda, ha azt látja, hogy ebből nem lehet megélni! A rendszer- váltás után a különféle adók és az átvevő cégek szabta átvéte­li árak lehetetlenné tették a to­vábbi gyártást. Vállalkozását megszüntette, és elhelyezke­dett egy sertéskombinátban. Ott húzott le hét évet, de a közelmúltban sertésvész miatt elbocsátották a dolgozók nagy részét, ő is munkanélküli lett. Most már több ideje van a fazekaskodásra, de nincs pia­ca. Falun lenne igény a cserép­edényekre, de sokallják azt az árat, ami töredéke a boltinak, a városi ajándékboltokban pe­dig egyrészről túl drágán ad­ják ezt a portékát, másfelől többnyire anyagköltségre sem elég, amit a gyártónak kínál­nak. Dolgozik hát a saját örö­mére, alkalmi megrendelések­re, készít egy-egy lekvárosfa­zckal, tésztaszűrőt, cs szebb napokat vár. A kiegészítő jö­vedelmét az égetőműhely helyett az uborkaföldön ke­resi meg. Egy sóhajjal mond­ja el bánatát: - Nem öröm, hogy nem élhetek abból a szakmából, amit szeretek! * Már v * • * * , v lar k a csukái

Next

/
Oldalképek
Tartalom