Új Kelet, 1997. október (4. évfolyam, 229-254. szám)

1997-10-04 / 232. szám

Múlásom napjai Naplójegyzetek (1997. június) Kultúra 1997. október 4., szombat Erdélyi lap a magyar kultúráért A Nyíregyházi Főiskolai Egyesület Hungarológiai Inté­zete és a Bessenyei György Tanárképző Főiskola iroda­lom tanszéke szervezésében a kolozsvári Művelődés című havilap főszerkesztője, Szabó Zsolt tartott előadást szeptember 26-án a főiskola egyes számú körelőadó­jában. A főszerkesztő az erdélyi irodalom két világhá­ború közötti helyzetéről beszélt, majd megragadta az alkalmat arra, hogy a Művelődésről is mondjon pár gon­dolatot. Verebes István Televíziós gálaműsor az Odry Színpadról. Örömün­nep az önelégültség jegyé­ben. Büszkélkedés: bravó, egy rahedli pályakezdő színész indul neki!... és szétkiabálják: mindnek van szerződése!... Tódulnak szegények a szín­padra. Azonnal megszólal bennem a színigazgató: ennyi főszerep nincs!!! Mi a jövőjük? Nem érdemes föltenni a kér­dést. A mai napon csak épp annyi időszerű: mi a jelen­jük?! Nem több, mint egy-egy nagylelkű invitálás egy-egy túlzsúfolt társulatba. Közel harmincán végeztek, s tudom, három év múlva húszán sem lesznek, akik közül tizenöt is rájöhet, hogy nem úgy lesz, ahogy álmodta. Végül tíz év múlva talán háromról elmond­ható majd, hogy bevált, beso­rolt, befutott, belátszott!... Talán háromról! ... Egyébként a kétórás adás­ban valamennyijüket bemu­tatták, de egyikőjüket se mu­tatták meg! Énekeltek, táncol­tak, doboltak, ugráltak, s per­sze végig kórusban!... Min­dent egyszerre csináltak, és mindent egyformán. Remek!... Hej, hej, ti enapi mesterek!... Csordákhoz szokva csordába szoktattok!... A magatok stá­tusáért „bizonyítotok”, köz­ben már rég a piac válogat. Mit érdekes holnaptól, ki milyen?! Odakerül egy hely­zetbe, ahol leosztott minden pozíció, s avval majdnem min­den eldőlt. Elenyésző azok száma, akik vagy különlege­sen szívósak, vagy különlege­sen szerencsések, vagy külön­legesen kurvák, vagy külön­legesen tehetségesek!... Ám ez utóbbira derülhet fény a leg­kevesebb eséllyel!... Ha a hu- szonvalahány közül egy még­is kitűnik, akkor azt az egyet addigra szétmarja vagy külön­leges szívóssága, vagy külön­leges szerencséje, vagy külön­leges kurvasága!... Kár!... Szász Jani reggel fél 8-kor üzenetet hagyott a hangpos­tán: Szegeden A vágy villa­mosával mi, nyíregyháziak nyertük az Országos Színházi Találkozó fődíját. Ez jó!... (Sajnos), hogy az ilyesfajta elismerés igazolhatja csak azt a biztos és unos-untalan ki­nyilvánított hitemet, misze­rint a huzamosan tisztességes munka megbecsülése bár vá­rathat magára, de egyszcr-egy- szer, egyszer csak beérik. Nos, nem az ilyesfajta díjakért tesszük, teszem, amit vállal­tunk, vállaltam, csak (sajnos) a színészek többnyire (köd­kedvelők), így szükséges nyo­matékkai bír számukra a „ver­senyben való győzedelmeske­dés” dokumentuma. A magam számára már réges-rég nem igazolás a kitüntetettség. A meggyőződés naponta erősö­dik vagy csappan, az ered­mény az aprólékos helytállá­sok érvényessége vagy fel­adása révén gyűlik, fogy ben­nem. Amíg csinálom, amit csi­nálok, hiszem, hogy érdemes. Az érdemesség azonban nem­csak a színpadi teljesítmény alapján motivál, hanem a szí­nészek emberibb méltóságá­nak és tartásának révén, ami nélkül aligha hiszem, hogy lehet helytálló előadás, alakí­tás. Ezt megértetni a színé­szek többségével - enyhén szólva - körülményes. Talán majd most fél évig kevesebb ösztökélést kell alkalmazzak, de aztán a Nagy Egész iránti bizalmatlanság félelme megint fenyegetni kezd. Nem a színé­szek tehetnek róla. (Sajnos), hogy ez egy ilyen „ünnepnapunkon” is eszembe jut, hogy ez jut eszembe, de tudom, hol élek (sajnos), olyan régen élek abban, amiben élek, hogy egyetlen éltetőm, ha több lépéssel előbbre gondolko­dom, mint egy - akár csak tíz évvel is - fiatalabb valaki!... Ezen a pályán nagyon keve­sen vélik, élik, hiszik és tud­ják, hogy amit csinálunk együtt és külön-külön, az a miénk!... Ami bennünk történik, csak avval kezdhetünk bármit is a továbbiakban. Hátrálni és végül visszavo­nulni. Ha a közel ötven eszten­dőt, amiben a sors kimérte időmet, megvizsgálom, tudo­másul kell vennem, efelé hajt eddigi részvételem logikája. A tenyészet, amely jó régen „ott­honom” (?!), újat már nem szol­gáltat. Új már csak általam, pontosabban bennem szület­het. Ehhez, úgy gondolom, összegyűlt a kellő tapasztalat, hordalék, az elegendő célsze­rűségre kényszerítő következ­tetés. Idő kell hozzá, türelem és tántoríthatatlanság, hogy a „menekülő útvonalat” kiépít­hessem. A módját még nem is­merem szökésemnek, de a vég­állomás minősége tökéletesen megtervezett részemről. Színészet az életvezetés ré­szeként. Ülnek a tévéstúdió­ban és sikerültén társalognak. A hangjuk fekvése feljebb áll be, e mostani szerepük csak annyi, hogy őszintének hassa­nak egy bizonyos sávban. A ruhájuk ellentmond színésznő- ségüknek, éppen ezért rava­szul felhívja a figyelmet, hogy öltözetük annyira keresetlen, amennyire csak egy színésznő képes lehet a hivalkodást lep­lezni. Minden mondatukból árad a „nincs baj"!... Azokból a mondatokból is, amelyekben nagyon is nagy bajukról val­lanak. Azt érzem, ezeknek a nőknek kapóra jött, hogy szí­nészek lettek, kiváló árnyalat számukra a kellemesség álcá­ját magától értetődőre kenni jelenlétükön. Ismert számom­ra ez az egyöntetűen jellemző siker-modor. Attól árulkodó, mert könnyeden leplezi a leg­lényegesebb konfliktusokat, s mert azokból molekulányi sem pulzál megnyilvánulásaikban. A mély betokosodottan látha­tatlan és néma, mondhatni, a kellem terrorja elől rejtekezett. És így kell élni nekik, mégpe­dig felébredéstől lefekvésig!... Hanem amikor a nap végén leoltják a lámpát, marad az a néhány perc, amíg az öntudat­lan álomig araszolnak, hát ér­dekelne: akkor miről szólnak gondolataik?!... Feltehető, hogy azért ebben a kis időben erősen lüktethet az igazság vérkeringése. Ezek elől a percek elől általában sen­kinek sincs hová, hogyan elbuj- dokolni!... A bennünk megfész­kelő gondok, ellenkezések, örömtelenségek nem cenzúráz­hatok helyzetünkkel való összeférhetetlenségük okán. A színésznek tudnia kell: a baj sikereink közt is értékes szí­ne énünknek. Olyan, amellyel gazdagabban és hitelesebben le­hetünk jelen az élet szinte vala­mennyi pillanatában. Hiszen éppen ehhez a valós valóhoz a legjobb eszköz a színészet!... A harmónia csak a konflik­tusok életerejének jelenvaló­sága által érvényes. A nyuga­lomhoz való megtérés csak milliónyi izgatott állapot vál­lalása, lebírása, hazugságmen­tes oldódása után kiküzdhető. Babus Andrea (Új Kelet) A 48 oldalas kiadvány az er­délyi, irodalmi és nyelvi ala­pokon nyugvó kulturális érté­kek megőrzését tűzte ki célul. Szabó Zsolt felhívta a hallga­tóság figyelmét a határ menti városokban élők felelősségére a kapcsolatok ápolásában, ki­emelte Debrecen, Szeged, Nyír­egyháza, Beregszász és Kassa lakóinak közvetítőszerepét. E települések lakosságának je­lentős része rokoni szálakkal is kötődik Erdélyhez, s kívánatos lenne a politikai határokat ad­minisztratív határokká szelídí­teni. A főszerkesztő rámutatott, hogy a nyugati műveltség be- tódulása és elsöprő hatása el­lenére létjogosultságot kell kapnia a saját gyökerű kultú­ráknak is, és szükséges a helyi hagyományok megismerése, ápolása. A Művelődés az iro­N émely művelt ember elutasítja... Mások kedvelik, sőt gyűj­tik... Ex libris. Ismeretlenül cseng a kifejezés? Valóban kevesen tudják, mit jelent. Az a kellemet­len eset azonban már lényege­sen többünkkel előfordulhatott, hogy kölcsönadott könyveink­nek kénytelenek voltunk örök­re búcsút mondani. Az első vagy a második tucat kölcsönkért és valamilyen okból vissza nem kapott kötet után a tulajdonos eltűnődik: hogyan lehetne vé­dekezni a „könyvfogyatkozás” ellen? Hamarosan eljut a gondo­latig, hogy féltett kincsét a kö­tés belső oldalán megjelölje. Az érzékeny bibliofilnek persze fáj­na, ha ceruzával, tollal kellene belebarbárkodnia egy értékes kötetbe. A könyvet kölcsönké- rők és visszadni elfelejtők prob­lémája művészetet szült. Gábor Dénes, a Művelődés című ko­lozsvári havilap szerkesztője - aki szeptember 26-án a Besse­nyei György Tanárképző Főis­kola vendége volt - kérdésünk­dalom témakörén kívül foglal­kozik a néprajz tudományával, a történelemmel, a népzenével, a néptánccal és a képzőművé­szettel. Az immár fél évszáza­da működő lap célja a fiatal értelmiségiek segítése, azon elv alapján, miszerint a közös­ségszervezés rendelkezik olyan tartalékokkal, melyek hozzáse­gítik az egyént az érvényesü­léshez. Közösséget építő egyént és egyént építő közösséget óhajtanak létrehozni. Egy er­délyi magyar művelődési kiad­vány érthető és dicséretes tö­rekvése, hogy minél nagyobb hangsúlyt helyezzen a külön­bözőségre, a románoktól való elkülönülésre. Az önállóság tu­datosításának kívánalma mel­lett a Művelődés törekszik az Erdély határain kívüli - ma­gyarországi, vajdasági, felföl­di, kárpátaljai, nyugati és ten­gerentúli - magyar kulturális re elmondta, az ex librisek, a könyvjegyek: műalkotások. Jó nevű grafikusok készítik az egyé­ni, tulajdonoshoz és műhöz kap­csolódó beírásokat. Az első ex librisek a XV. század végén ke­letkeztek délnémet területen. Motívumaik a könyvtulajdonos címerétől a beszédes jeleken át az allegorikus, gyakran szimbolikus ábrázolásig változtak, mely utób­biak a tulajdonos valamely külön­legesjellemzőjére utaltak. A szim­bolikus kifejezésű könyvjelre pél­da Tellmann József linómetszete, melyet Gábor Dénes számára ké­szített, aki eredetüeg biológus, de mostanában „ex libris-pillangó­kat” kerget, hiszen gyűjteményé­ben több mint harmincezer könyv­jel található. Gábor Dénesnek szenvedélyévé váltak e kisgrafi- kai alkotások, s immár a téma szakértőjének számít. Lapjának tavaly áprilisi számában példá­ul megismerteti az olvasót az ex libris japán vonatkozásaival is. életről is hírt adni. A hazánk­ban is (akár visszamenőlege­sen) megrendelhető lap általá­ban több hely, több ország ma­gyarjainak kulturális esemé­nyeit szedi csokorba, azonban akadnak olyan kuriózumnak számító alkalmak is, amikor egy-egy szám egy-egy kiemelt területre, országra, országrész­re koncentrál. Tavaly április­ban például az egész újság Er­dély és Japán kulturális kapcso­latával, érintkezési pontjaival ismerteti meg az érdeklődőket Wakabayasi Kazihuro, a ma­gyar néprajzból doktorált japán fiatalember lelkes közreműkö­désével. E szám lapjait a távoli ország képzőművészeti alkotá­sai díszítik. Sajnos kevesen is­merik ezt a színvonalas, gaz­dag témavilágú, igényes újsá­got, mely immár ötven éve áll ama ügy szolgálatában, hogy a világban szétszórt magyarság kulturális, művészeti életét összefogja. Csodálatra és tisz­teletre méltó a szerkesztőség munkája, hiszen a lap munka­társai anyaországuk határain kívül élő emberek, s onnan igyekeznek kapcsolatot terem­teni és tartani a szintén más or­szágok állampolgáraivá vált magyarokkal. A tárgyi és figurális ex libris mellett manapság a betűs és ti­pográfiai könyvbeírás is divat. Sokan nem szeretik saját prob­lémaviláguk ábrázolását, job­ban kedvelik a semleges, betűs megoldásokat, melyek előnye, hogy jobban megfelelnek a könyv sajátosságainak. A jó ex libris ismérvei iránti érdeklő­désünkre a kolozsvári szerkesz­tő kifejtette, a művészeti értékű könyvjel nem plakátszerű, mi­vel a kisgrafika műfajába tarto­zik, lemond a harsány hatásva­dászatról. Kedveltek azok, me­lyek az eredeti grafikával ké­szültek, a rézkarc, fametszet, li­tográfia rézmetszet. C supán a könyv tulajdo­nosának neve fontos, minden más lehetsé­ges és üdvös ugyan, ha művé­szi minőségű, de maradjon kis formátumú, s a könyvben hú­zódjék szerényen a háttérbe. A makacs Kozma Ibolya (Új Kelet) Táltos szültett száztíz év­vel ezelőtt egy novemberi, őszi napon Érmindszenten, az Ady-portán. A babonás néphit titokzatos erőkkel ruházza fel azt az embert, aki foggal vagy hat ujjal jön a világra. Az újszülött Ady Endrének eggyel több ujja volt a kezén. A „fölösleget” egyszerűen elkötötlék, így az hamarosan elszáradt. A költő kisujja tövénél csak egy kis pontszerű heg em­lékeztetett erre a ritka, vele­született rendellenességre. Ady később sokszor emle­gette, hogy ő „a táltosok sarja”, s kiválasztottsága már testi jeleivel is megmu­tatkozott, ezzel is utalva sorsszerű küldetésére. Szülőhelye ma már a költő nevét viseli. Kicsi települé­sen éltek, ablakából látszott a mindszenti temető. Egy parányi szilágysági faluból indult el a magyarság egyik legnagyobb költője. „Endre tömzsi termetű, fe­kete gyermek volt. Nem volt pajkos, inkább szelíd s ma­gának élő. Elnézte mások játékait, de ő nemigen keres­te az alkalmat rá. Mulatott a csintalanságokon, ő maga azonban inkább komoly volt, mint pajzán. Arca feke­te-barna, haja sötét, s nagy szemei úgy fénylettek, mint a föld mélyéből frissen fel­hozott széndarabok, ame­lyekből a sok ezer kalóriás tüzek lesznek” - írja róla föl­dije, Papp Aurél festőmű­vész. A költő így emlékszik vissza gyermekkorára: „ko­raérett, makacs, rossz kölyök voltam, de úgynevezett iskola szeme fénye”. Különlegessége, különc­sége egész életén át végig­kísérte. Szerelmei, írásai és versei bizonyítják, valóban táltos született száztíz évvel ezelőtt azon a novemberi napon. A költő Adyt politikai és irodalmi ellenlábasai ma­gyartalansággal vádolták haladó európai eszméiért, széles szemhatárú világlátá­sáért. Ezért volt kénytelen Ady Endre számos alka­lommal megerősíteni azt, ami gondolataiból, tettei­ből mindig is világos volt: internacionalizmusát és magyarságát. Nem kívülről, hanem belülről bírálta osz­tályát és nemzetét is. Valami újat, mást alko­tott. Több mint egy évszá­zad elteltével már senki sem kérdőjelezi meg zseni­alitását, tehetségét. Ady Endre mérföldkő a magyar és az európai irodalom­ban is. Könyvjegyművészet

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom